Limerencia

 

Hogy mikor jelent meg először, nem tudnám megmondani. Csak akkor vált világossá, mikor egyben természetessé is. A legerőteljesebb leírást egy álomból merítettem, ha be akartam mutatni valakinek.

Hibásan – puszta tudatlanság miatt – fixa ideának neveztem. Valami olyasmit takart számomra ez a kifejezés, hogy „egy embertípus, akit a jövőbeni páromként szívesen elképzelnék”. Tekintettel a fixa idea valódi jelentésére, hátborzongatónak tartom, hogy annak ellenére, nem tudtam, pontosan mit jelent ez a kifejezés, sikerült nevén neveznem a jelenséget.

Nagyon fiatalon álmodtam egy férfiről, akinek nem volt arca. Mindene sötét volt: a ruhája, a haja, a légköre. Pusztán a bőre volt hófehér, ami még nagyobb kontrasztot adott a belőle áradó sötétségnek. Az álomban szorosan fogott körbe, az érintése fojtogatóan meleg és pulzusfokozó volt. Akkoriban ezt az érzést a biztonsággal kötöttem össze. Hiába próbáltam újra előhívni az álmot, soha többé nem láttam pontosan ugyanezt a férfit. Így, hát keresni kezdtem őt mindenkiben – egyébként is általános jellemzőkkel bírt. Biztosan láttam valahol, és az agyam utólag előidézte. Olyan nincs, hogy a fejünkben csak úgy megteremtődik valami és semmi valóságalapja nincsen. Valahol büszke is voltam magamra. Azt mondták rólam a felnőttek, hogy a koromnál sokkal érettebb vagyok. Micsoda büszkeség az egy kicsi lánynak, ha pontosan tudja, milyen férjet keres magának, de annyira, hogy a tudatalattija egy álom formájában vetíti ki számára!

Sok férfi fordult meg az életemben, különböző szerepekben, akik azt bizonygatták nekem, hogy kevés vagyok számukra és túl nehéz eset vagyok. Ó, és még több férfi volt, akinek a mindent jelenthettem volna, de tőlük undorodtam. Nem tudom, hogy melyik csoport volt, aki végül megidézte. Arra azonban emlékszem, hogy amikor a számomra legfontosabb ember figyelmét – apámét- nem kívántam többé hajkurászni, egyidejűleg pedig betoppant az első udvarlóm, akit valóban érdekeltem: megjelent a sötét alak. A semmiből. Az éjszaka közepén.

Azon az estén annyit sírtam, hogy a tenyeremmel kellett kipréselnem a levegőt a mellkasomból, ami sajgott a többórás szenvedés után. Miután elmúlt a fülzúgás, bilincs csörgésére lettem figyelmes, ahogy próbáltam ledörzsölni az arcomra száradt könnyeket. Aznap este szeretkeztem ezzel az alakkal, másnap pedig egyedül ébredtem. Elmentem iskolába, megebédeltem, megtanultam, amit meg kellett, kisportoltam az energiáimat és közben végig rá gondoltam. Heves vággyal, elborultan, szakadatlanul. Miután elláttam minden teendőm, és enyhítettem minden bűntudatomon, ismét bebújtam mellé a felmelegített ágyba, ami minden aktus után egyre hidegebb és hidegebb lett. Onnantól fogva mindig ott volt velem, határozott távolságból. Én pedig éheztem a melegre. A biztonságra.  

Minden férfiben az arc nélküli alakot kerestem, azonban a legszebb fantázia sem olyan kielégítő, mint a valóság. Sokszor idéztem meg, ha elkeseredtem. Ő volt a mentsváram, ha olyanok közelítettek meg, akiktől rettegtem és émelyegtem. Azt képzeltem, mindig mögöttem tornyosul és bárki baját ellátná, hogy biztonságban tudjon engem. Bármit megtettem volna érte, hogy legyen valakim, aki ilyen mértékben védelmez mindentől és mindenkitől.

Frusztrált, hogy az első szerelmem miatt távolságot kellett tartanom tőle. Frusztrált, hogy nem volt olyan, mint ő. Nem tudtam megnyílni előtte és idővel kifejezetten szorongtam a közelében. Idegesített, hogy ennyire közel akart kerülni. Menekülő útvonal kellett. Egyenesen a magány arc nélküli borzalmába rohantam a szerelem és a törődés elől. Sok mindennek neveztem azt, ami az első kapcsolatomban történt, de egyik sem volt olyan valódi, mint az előbb leírtak. A fiú még öt évig töretlenül szerelmes volt belém. Talán várt is vissza magához. Most újra szerelmes és hála a jó égnek, valakibe, aki nem én vagyok.

Azóta is kéz a kézben járunk. Az életem minden pillanatában jelen van, minden férfi mögött megjelenik és értékítéletet alkot róluk. Szerinte a nehéz esetek a legjobb esetek. Minél jobban kéreti magát, minél később adja át magát, annál izgatóbb és férfiasabb. Jó, ha teret enged a fantáziának, kiéheztet, hogy még jobban vágyj rá. Na persze csepegtessen információkat, jeleket, de ha lehet, ezek is kétértelműek legyenek. A sérülésekre kifejezetten figyelni kell! Sérült ember azokon keresztül tud a leghatékonyabban kapcsolódni. Ha más érvet nem is tudok önmagam mellett felhozni, a gyógyításra való hajlandóság jolly joker!

Nagyon sokszor nem értek vele egyet, de, ha végig gondolom, ő volt az egyetlen, aki képes volt huzamosabb időre boldoggá tenni engem. Mindig megvédett és befogadott, ha elhagytak. Mindig távoltartott attól, aki veszélyes volt. Ő olyan tökéletes és megvétózhatatlan! Ahogyan áll mögötted, és…

Én… nem is vettem észre, hogy mikor kezdtél el beszélni. Ne haragudj, kérlek, annyira rá figyeltem, hogy el is felejtettem, hogy Te valóban létezel. Olyan, mintha már elmesélted volna ezt a történetet. Csak most valahogy több a részlet, és nyíltabb a tekinteted. Őszinte leszek, nem, hogy a részletekre nem emlékszem, még a hangodat sem tudom felidézni, ha nem vagy ott. Istenem, mennyi érzelem nyargal át az arcodon. Tudom, hogy épp megnyílsz, és hogy ez nehéz neked. Tudom, hogy egész nap figyeltél, kerestél a tekinteteddel. Rettentően bátor vagy, hogy végül idejöttél. Még, ha nem is tudom, melyik határod léped át ezzel.

Tudod, nagyon tetszettél neki az elején. Azt mondta Rólad, hogy Te vagy a tökéletesen elérhetetlen ember. Gyanakodni kezdtem, mikor ezt kimondta, hiszen annak mindig sérülés a vége, én pedig már menni sem tudok, hogy megkeressem az igazit. Csak beleesek a legelső lehetőségbe, ami az utamba kerül. Amikor becsaptad előttem az ajtót, ujjongott, amikor nem engedtél előre és méregettél, duplán jutalmazott a bíztatásával. „Oh, micsoda, micsoda férfi! Érte érdemes a végletekig elmenned, kicsi lány” – csepegtette a szívemre.

Én akkor figyeltem fel Rád először, amikor feldühítetted őt a kedvességeddel. Pofátlanul lépted át az előre lefektetett szabályokat – ahogy ő fogalmazott. Mélyen néztél a szemembe, nem kerülted a kapcsolódást, és nem irtóztál kettesben maradni velem. Noha mások előtt átnéztél rajtam, amikor először megláttál, némán figyelted, ahogy beszéltem. Nem sétáltál el, csak álltál ott mellettem, pedig azt sem tudtad ki vagyok. Idővel ragyogni kezdtél, ha megláttál, és bármennyire is voltál férfias, pillanatok alatt jöttél zavarba, akár egy apró gyermek, akit megszidnak egy csínytevés miatt. A karjaid magad elé fontad, összegörnyedtél és elpillantottál, ha őszintén beszéltél az érzéseidről. Sokáig forgattad a szavaidat, mielőtt kimondtad volna őket. Nem sietted el, hogy megtaláld azokat a kifejezéseket, amik a legpontosabban írják le, amire gondolsz. Ha ilyenkor Rád néztem, mindig eszembe jutott, mennyire elfelejtettük, hogyan kell gyengéden érni törékeny emberekhez, és türelmesen várni arra, hogy kibújjanak a kis csigaházukból.  Pedig elsőre nem tűntél sérülékenynek: masszív vagy és hatalmas. Mekkora szemfényvesztés volt, mikor hozzám értél. Tisztán érzékelted a félelmem a bőrömön keresztül. Én nem tudtam, hogy a lágyságnak létezik ilyen fokozata is, ahol egy teljes alkar ereje hasonlóvá válik egy csecsemő finom ujjacskáinak érintéséhez. A Te kezed gyógyításra teremtették. A kép, miközben dolgozol, olyan, mint egy kerti pavilonban lejtett bécsi keringő egy fülledt nyári estén. Minden légies és csak siklik, hangtalanul omlik a karjaidba. Embereken segítesz nap, mint nap, és az emberek nagyon szeretnek Téged. Én pedig megértem, miért.

Mindenki arról beszélt, a világ egyik legszebb embere vagy, és ahogy megláttam az arcod, nem tudtam mást tenni, csak ösztönösen egyetérteni. Ahogy sétálsz, odavonzol minden tekintetet. Nem a tested miatt, nem a nők vágyai miatt. A mozgásod önmagában hipnotizál a lágyságával. Pedig azt mondtad, nem olvastál Fodor Ákost, soha. Nem onnan tanultál a szerelem természetéről. Ahogy felém sétáltál és elmosolyodtál - életemben először éreztem magam felnőtt nőnek. Mert egy felnőtt férfi miatt duplázott a szívem.

Néha vihar előtti csend vagy, máskor a kánikula utáni zivatar, de soha nem mennydörgés.

Azt akartad, hogy tudjam, vannak dolgok, amik mindkettőnknek fontosak. Azt akartad, hogy tudjam, megremegsz, ha munka közben engem nézel. Pihenni küldtél, ha beteg voltam, és ilyenkor a hangod szigorúvá vált. Nem mertem tiltakozni, csak elfogadtam a parancsod… a kérésed. Azt akartad, hogy tudjam, csak azért álltál meg, mert már mások is látják Rajtad, hogy elfogytál.

Én nem értem, mit miért teszel. Kifürkészhetetlen vagy számomra. Egyszerre vágyom Rád és félek Tőled. De ha melletted állhatok, elszáll a rettegésem. Butaságokat csacsogok, és nem szégyellem kimondani, mit gondolok Rólad. Hogy mennyire értékellek és féltelek. És én sem tudom elrejteni az aggodalmam, ha azt látom, szinte menekülsz az emberek elől. Ha hallom, hogy fájdalmaid vannak, ha látom, hogy szinte a teljes arcod lila a szemed alatti karikáktól. Mindig utólag ébredek rá, hogy ezt nem is szabadna, és hogy milyen soknak érezhetsz engem. Hogy elárulok valakit ezzel, mert sokan lennének még Melletted. Olyan ember is, aki nagyon fontos számomra, és elveszítem, ha Melletted döntök. Mi ez, ha nem a tökéletesen elérhetetlen ember eszménye? A legrosszabb énem hozod elő: azt, aki fittyet hány az összes erkölcsi kérdésre és a határokra. Más világ és más értékrend szolgái vagyunk – és érzem, hogy elveszítem önmagam melletted.

Engem senki nem készített fel arra, milyen is lesz ez. Senki nem mondta, hogy akkor is távol akarod tartani magad valakitől, ha gyönyörű, ha gyengéd, ha édesen beszél, ha ártatlanul és őszintén mosolyog, ráadásul emberi és sebezhető is. Senki nem mondta, hogy egy jó ember ellen is vannak nemek. Mert érzem a feszültséget a hangodban. Menekülsz valahová, vagy valami elől? Te mitől félsz vajon? Milyen lehetsz valójában, és milyen elvek mozgatják a tetteidet? Te sok ember életében voltál egy állomás. Sok embernek segítettél abban, hogy jobbá váljon. Végig tudtad, hogy nekem is az leszel? Soha nem volt itt semmilyen vonzalom, igaz? Soha nem akartál volna tőlem semmit. Összekevertem a lényed a fantáziáimmal. Összekevertem a szükségleteim azzal, amit mások állítanak az igaziról. Ezért remegett meg olyan furcsán a gyomrom, amikor hosszabb ideig néztél rám, némán.

Végül hiába minden szép szó. Minden visszaállt az apatikus, kérdésekkel teli, bizonytalan kerékvágásba. Mintha minden csak álom lett volna, ami az én fejemben, a sötétségben létezett, és nem jöttél oda többé, de még csak nem is nézel rám.

Köszönöm, hogy eddig velem voltál, és megmentettél, azonban a hazugságaid valótlansága jobban fáj már, mint az igazság. Ideje kikelned az ágyból. Ha kell vidd a karomat is. Engedd rám a hideg magányt, drága limerenciám.