"Félúton meguntam"

 Ma a városból kivezető nagy kanyarban tűntetők sokasága állta el a busz útját. „Félúton meguntam” – ez állt egy fiatal lány tábláján.

Sok ilyen táblát láttam már fényképeken, sokszor ugrott össze a gyomrom a rajtuk lévő szövegektől, azonban ez most más volt. Most haragot éreztem. Azt éreztem, hogy én is. Én is meguntam félúton.

Meguntam, hogy friss diplomásként tovább kellett tanulnom és random munkákat kell elvállalnom, mert senki nem mondta el, hogy mi van azután, hogy lediplomáztál. Unom a korai kelést, unom, ha helyben ücsörgök és azt is, ha rohangálok jobbra-balra. Tulajdonképpen minden, amit most teszek, csak arra szolgál, hogy valamit kezdjek az időmmel. Hogy ne nehezedjen rám annak a súlya, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.

Meguntam félúton, hogy mire megveszem a házamat, valamikor, sokára, ki tudja hány ember zsebét tömöm tele azzal a pénzzel, amit nagy nehezen megkeresek. És azt is meguntam, hogy mindig, de mindig ideges vagyok emiatt. Unom, és szomorú vagyok, hogy a családommal veszekszem, és unom, hogy nem tudom, mi van a szeretteim fejében. Mert mindig a munka, és mindig a gyomorgörcs, hogy utcára kerülök. Meguntam.

Meguntam félúton a párkeresést is. Kikészít, hogy mindenkinek az az első kérdése, ha összefutunk hosszú idő után, hogy van-e valaki? Azt senki nem kérdezi, hogy írtam-e valamit mostanában. Sírtam-e, nevettem-e valamin? Mit csinálok mostanában? Mi van a terveimmel? Miért járok pszichológushoz? Hogy haladok vele? Szüleimmel mi újság? Hogy viselem a költözést? Semmi. Mindenkit az az egy kibaszott dolog érdekel, hogy szerelmes vagyok-e. Mintha egy összeomló országban, és a labilis létezésemben az lenne a legfontosabb dolog, hogy van-e pasim mindeközben. Nincsen. És már hosszú ideje meguntam, hogy megpróbáljak találni egyet.

Meguntam félúton emiatt a családtervezést is – noha ezt nem lehet ennyire leszűkíteni a párkapcsolati problémáimra. Meguntam, hogy nincs tanár, se nővér, se orvos. Meguntam, hogy ha baj van, nem lehet senkihez sem menni. Lassan az egészségi állapotunk is olyan DIY lesz, mint a házunk, amit a méreg drágán dolgozó kőművesek nélkül foltozgatunk. Mert ez is hiányszakma lett. Meguntam azoknak a dolgoknak a felsorolását, ami ahhoz kell, hogy egy biztonságos családom legyen. És baszki… lehet, hogy azt untam meg a legjobban, hogy ennyi mindenkivel kellett törődnöm. Lehet, hogy azt unom a legjobban, hogy mindig, minden embernek a kívánságát lesem, mert nem tudok felülkerekedni a megfelelési kényszeremen. Meguntam, hogy alapból olyan, mintha több tucat gyerekem lenne. És félek, valahol nagyon félek, hogy annyira meguntam ezt, hogy nem törődnék a sajátommal. Meguntam hallgatni, hogy bántják egymást a gyerekek, és belefásultam a gondolatában, hogy az én csöppségem is olyan lelki nyomorult lenne a végén, mint amilyen én vagyok. Meguntam, hogy keresem a megoldásokat a saját magammal kapcsolatos problémákra és nem találom. Igazából nem tudom a megoldást egy ember problémájára sem, aki körül vesz engem, és utálok gondolkodni azokon a sablonmondatokon, amiket ilyenkor bedobok mentőövként a másiknak. Aztán elmegyek gyorsan, nehogy lássam, ha megfullad. Unom a menekülést, és a felelősségvállalástól való félelmet.

Meguntam a bűntudatot, ami folyamatosan emészt engem, amiért nem én hozom el a nagy és várva várt változást a világba. Meguntam, hogy soha nem tudom, hol kell magamat választanom és hol kell feláldoznom magam egy nagyobb jó érdekében. Meguntam annak a gondolatát is, hogy valami nagyobbra vagyok hivatott. Néha jobb letelepedni a mocsokba és végig nézni, ahogy mindenki csinálja a marhaságát és közben világmegváltónak gondolja magát. Váltsátok meg. Én meguntam gondolkodni ezen.

Unom a kéretlen megjegyzéseket. Unom, ha kérdezek valakit, kussolnak, és ha nem kérdezek senkit, mindenki beszél. Unom, hogy mindig mindenki tudja, hogy mit csinálj. És elképesztően unom, hogy utálnak a miniatűr sikerekért, és féltékenyek, mert ők „nem tudják, hogyan lehetne ezt elérni”. Talán, ha végre mindenki egy kicsit a saját dolgai felé fordulna, és nem azzal töltené fel a perceit, hogy kényszeresen kritikát fogalmaz meg másokról, akkor megspórolnánk néhány kellemetlenséget. Talán, ha elfogadnánk, hogy a másik sikere nem a mi sikertelenségünk, akkor nem dobálnánk azokat, akik próbálkoznak a haladással. De mindegy is. Meguntam magyarázkodni erről, meg igazából bármiről, mert nincs értelme.

Unom, hogy minden szerettemet, aki szép, féltenem kell éjszaka az utcán. Megőrülök attól a félelemtől, amit akkor érzek, ha a kishúgom lemegy sötétedés után a boltba. Látom azokat a tekinteteket, amik hosszabb ideig időznek rajta, és hallom, ahogy felgyorsul a mögöttünk haladó embernek a lépte, ahogy leszállunk a buszról. Utálom, gyűlölöm ezt, és félek, hogy el fogom egyszer veszíteni. És közben olyan nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amivel megvédem, de nem keltek félelmet Benne is. Hiszen, hogy foghatnám vissza? Hogyan kérhetném a szeretteimtől, hogy ne éljenek? Szabadon, kötetlenül, akkor járva-kelve, amikor csak szeretnének. És mindezt kielégítetlen érzelmi és szexuális szükségletekért. Unom a szexet is, és annyira, de annyira unom, hogy minden erről szól. Nagyon fáj, hogy azt érzem, nem tudom megvédeni Őket.

Sorolhatnám még, de annyira dühös vagyok, hogy nem mozdulnak elég gyorsan az ujjaim a gondolataimhoz képest.

Kibaszottul unom, hogy minden ember fásult és szomorú. Hogy senki nem tud másról beszélni csak a pénzről és a munkáról, meg igazából mindenről, ami szar. Hogy egy olyan nap nem telik el, ahol ne lökne meg valaki vagy förmedne rám. Gyűlölöm, hogy fél év alatt a harmadik öngyilkosságról hallok a környezetemben, és ők mind húsz év alattiak voltak. Unom a carpe diemet és azokat a soha véget nem érő kérdéseket, hogy hova megyek nyaralni. Sehova! Sehova nem megyek nyaralni, mert éppen próbálok függetlenedni, mert nem tudok együtt élni többé azzal, hogy függő helyzetben vagyok. Mert nem akarom többé a szüleim jótanácsait, mert ők sem tudják mi legyen, és sajnálom, hogy ekkora terhet teszek rájuk azzal, hogy ezt a fejükre is olvasom. Mert nem rájuk haragszom én, hanem az idióta világra, amiért sehol nincs egy hint, ami segíthetne. Arra haragszom, hogy mire építek egy picit a váramon a legjobb barátaim jönnek, hogy szétrúgják.

Annyira unom, hogy ideiglenes megoldásaim vannak a bennem lévő stressz csillapítására, és hogy ezek közül semmi nem tudja enyhíteni az egyre erősödő rosszulléteimet és fizikai fájdalmamat. És borzasztóan fáj, hogy mire elérem az álmaimat, belehalok a munkába, amit végig csináltam, azért, hogy elérjem őket. És jön mindig egy újabb feladat, egy újabb tényező, amit elfelejtettem figyelembe venni. Aztán este, amikor a Húgom beszélgetni szeretne velem: nincs erő, sem idő, és miért nem érti meg, hogy mennyi dolgom van? És Ő nem beszél többet, Ő is dolgozni kezd, sokat, és idővel elfelejt nevetni és fájni kezd a feje és a hasa. Ja… mert elfelejtettem, hogy példát is kell mutatnom. Az kimaradt a teendőim listájáról.

És szégyellem is magamat amiatt, hogy begubózom a saját világomba, mert annyira zavar, ami Magyarországon történik. Mert hiába minden rohadt tábla, semmi nem változik.

Félúton meguntam ezt az élet dolgot. Meguntam a monotonitást. Meguntam a hiányát azoknak a dolgoknak, amiket őszintén szeretek. Meguntam az országunk vezetőinek a döntéseit. Meguntam minden nagyokos tanácsát. Meguntam, hogy sosincs olyan, akinek lehetne egy kicsit mesélni, és nagyon sajnálom, hogy lassan én is ilyenné válok. Meguntam a kéregetőket. Meguntam az ideges telefonhívásokat. Utálom az internetet. Utálok beszélgetni. Utálok enni, és az ételre gondolni. Utálom, hogy utálom magamat, és hogy ez az utálat meggátol abban, hogy jobb életem lehessen.

És mondhatnám még tovább, de meguntam félúton. Ezt is.