Az Udvaribolond

Az új év kezdetének harmadik napján -, amikorra a bejgli megkövült sarkával már csak lovat patkolni lehetett – nagygyűlést hívott össze a birodalom vezetése.

Mazsolává aszott aggastyánok és lélekrokkant fiatalok töltötték fel a terem közepébe ütött, patkó alakú asztal székeit. Eme sorminta szerű, fekete-fehér közösségben kétféle gyöngyszem alkotott ízléses, ámde unalmas nyakéket: azok, akik még nem ocsúdtak föl az előző évből, és azok, akik már belefáradtak a mostaniba. A király is az utóbbi század táborát erősítette. Szórakozottan forgatta minden tekintetben túlméretezett koronáját; a koponyája és az aranykarika közötti hatalmas rést dús hajával tömködte ki.

A balján helyet foglaló öreg tanácsos unott tekintettel állapította meg magában, hogy pusztán a fejdísz hátra billentésével esztétikusabb eredményt lehetett volna elérni, azonban elnézve a kupában megjelenő torz képet, inkább alázatosan hallgatott. Így már a feje is hasonlóan nagynak látszott.

A megjelentek hangulata egyébként semmiben nem különbözött az általános össznépi tendenciától; életük silány és üres volt. Képzelhetjük csak miféle párbeszédfoszlányokat nyeltek el az ódon vár falai! – leginkább csak a kellemetlen szagokra özönlő legyek zümmögéséhez lehetett immel-ámmal hasonlítani.

Abban az esetben, ha az ember mégis közelebb merészkedik és félreteszi tolvajlási szándékát -, hiszen akaratlanul is a szürkeség után kapunk, hogy kevésbé érezzük kirekesztettnek saját magunkat – némi nemű izgatottságot fedezhet fel minden szempár várakozó csillanásában.

Egyetlen üresedés van a patkó bal végében, amely kapocsként épülhetne be, akár egy ütőér, ami beindíthatja a vérkeringés folytonosságát. Ezen a helyen ül valaki, aki elsőre nem felfedezhető. Kicsi ember kuporog az óriási széken, magzatpózban, megtépdelt, szürke ruhákban. Élete derekán élénk és derűs volt, hosszú orrú cipőjének végén harsány csengettyű kísérte vidám énekét. Halványkék ruhája mosolyt csalt minden arca, szeme zöldje, bár nem illik az összképbe, mégis elvarázsolt mindenkit. Ő az előző udvaribolond. Ez a semmilyen időszak, pedig az ő végelgyengülésére hívja fel a figyelmet, valamint az éves döntéshozatalra. Nevezhetjük válogatónak is. A vezetőség egyébként is sokkal inkább hasonlít habzó szájú és farkaséhes bizottsághoz, akik a tökéletes, életszagtól illatozó statisztáját keresik életunt színészeik rothadó darabjának.

Az udvaribolond rangjával különleges kötelezettségek járnak; hasonlóan fontos részét képezi társadalmának, mint a király vagy a gyógyító. Ő, mondhatni, a gyógyítók királya. Na persze, ne gondoljuk, hogy egy ilyen pozícióhoz hasonló megbecsülés társulna, mint az előbb említettekhez. Az udvaribolond jelenléte nélkül a társadalom működésképtelen; nem arról van itt szó, hogy nem tud jól működni, hanem egyszerűen képtelen erre, ezt, pedig az emberek is megérzik. Habár nem feltétlenül ismerik el a bolondok munkáját. Személyük lényegtelen, az egyetlen, ami fontos, hogy a rájuk bízott feladatok valamiféleképpen végrehajtásra kerüljenek; vagy amiatt, hogy ne kelljen foglalkozni velük, vagy ellenkezőleg, hogy javíthatókká váljanak. De mindenképpen legyen egy alap, amit egyszerű munkával felül lehet írni. Elengedhetetlen, hogy szórakoztatóak legyenek, az ismételten figyelmen kívül hagyható, hogy ezt álcával vagy önmagukként érik el. Egyszerűen semmi nem fontos, amit valóban magukban hordoznak, hiszen mindannyiuk ugyanúgy végzi, mint az asztalnál haldokló, és hasonlóan feledésbe merül, amint haszontalanná válik. Érhető tehát a nemes lelkűek izgatottsága, hiszen az aggasztó hiányosságot - a saját érdekükben - azonnal pótolni kell.

A jó ég tudja mióta tétlenkednek, mikor légy röpül a király borába. Egy, a fában munkálkodó termesz nyelvének hegyén pedig vér buggyan ki egy szálka erőszakossága miatt.

 - Jeromos, küldje be azt a bolondot! – hangzik el egy asztalra csapást követően.

Merthogy ezen az egyen kívül több bolond – a hírszerzők jelentései szerint drasztikus létszámcsökkenés okán - nem jelentkezett.

Jeromosnak, a súlyos hadvezérnek minden lépése porfelhőt robbant ki a padlódeszkák alól. Az eltelítődő levegő köhögésre készteti - az egyébként is ingerült - királyt, aki kupáját felnyalábolva nagyot kortyol belőle. Bár, ez a tett a kellemetlenségek csökkentését célozza, mégis tovább súlyosbítja azokat, amikor szájpadlásán nagyot koppan az izgága lény, és veszett zizegéssel kiutat próbál keresni a külvilágba. Az asztalnál ülők kelletlenül néznek érintetlen italaikra és hatványozottan kerülik egymás tekintetét.

A szerencsétlen mellett ülő tanácsos ezt már nem bírja tétlenül, és paskol néhányat a hátán, bár, mindannyian tudjuk, hogy ez az ügyefogyott ösztönlény előbb választja a halált, minthogy ne vegye fenyegetésnek a bölcsebb iránymutatását.

Nagysokára, sűrű könnyfátyol mögül ordítani készül a király, de felpillantva kísérteties szempárral találkozik, amely az ajtó nyílásan les rája. Csak most hallják meg a vékony kuncogást, miután abbamaradt a szánalmas fulladozás, ami elnyomta. A kukucskáló figura alacsonyan fürkészve figyeli a történéseket és annak dermedt szereplőit. Hosszú orra fenyegető nyílként szegeződik a király szívére. Kitartóan merednek egymásra; a király tekintete villámok záporával próbálja rendre utasítani ezt a toprongyos kis vadócot, ami természeténél fogva szeleburdi tiszteletlenséggel áll ellen.  Ha ez nem pislog, hát amaz sem kezdeményez efféle gesztust. Nehogy már a ló vigye a dárdát, hogy utána meg a lovasának vértje akadjon fenn rajta.

 - Fáradj bentebb, peremvidék egyszerű jószága - fordul el tőle unalmat színlelve; az üres kupa után nyúlva látványosan remegnek ujjai.

Vékony, a keret tetejét súroló alak hajt ki a piciny palántából; végtagjai koordinálatlanul folynak be és sodorják magukkal testének apró részleteit. Ruhája minden drága kelmét mellőző parasztgúnyának látszik, amelynek tapintásától, már ha csak rágondol az ember, azonnal lúdbőrözni kezd. Színei, bár zavaros palettát alkotnak, amely fárasztóan hat a szemre, mégis meséssé teszik a bolondot - találóbb, hogy meseszerűvé. A buggyos váll- és combrész inas, szikár jellegű testet fed. Ujjai és nyaka, akár a szivárványszín porral összemaszatolt egzotikus kígyó, rajtuk karmokhoz hasonlító, egységesre reszelt körmök. Hatalmas szemét vörös rombusz forma keretezi, nyakán, tarkóján és füle körül – elől, hátul- a világ összes tájának szimbólumai, amelyek olyanformán ölelik körbe orcáját, mintha sámán alkotta maszkkal határoltak volna valamit, ami nem evilági. Haját szigorúan elrejti mókás fejfedője, amelynek két, fülszerű végén csengők himbálóznak.

Nézik és csak egyre nézik, mert hihetetlen, hogy szája vonalát nem festék formálta: ember nem képes ilyen széles mosolyra. Ez egyszerűen természetellenesen boldog!

Hogy révületbe esnek, vagy elborzadnak a jelenlévők – elsőre megállapítani nem nagyon lehet, hiszen alapjaiban véve, ahogyan merednek a feléjük sétálóra, bármelyik eshetőség előfordulhat. Szemük le s föl jár az idegenen, de hasonlóan az előbbi jelenethez, nem mernek egymásra nézni, mert félnek, hogy a bolond, akárcsak a király, fejüket veszi – csak őfelségéhez képest puszta kezével. Megvetés és félelem keveredik tekintetükben; megvetni magukat vetik meg, amiért ilyen egyszerű jelenségtől a falra tudnának mászni, félelmük, viszont egyöntetűen a bolond felé irányul.

Ugyan, mit tudna kezdeni velük egy táncoló, nyivákoló és vicsorgó bugris? Őket szolgálja, tehát ő tőlük függ, nem ők őtőle. De akkor mi ez a borzasztó érzés, ami hatalmába keríti őket? Miért érzik azt, hogy egyszerre gyengébbé váltak bármely kezdetleges és elhasználódott formájuknál?

Az Udvaribolond fájdalmasan görnyed előre, míg a vonásai is egészen belerokkannak az üdvözletbe, ahogyan mélyen meghajol. A hideg futkos az emberek hátán a szakadozó mozgást nézve. Ráérősen emelkedik fel. Lábát szépségesen lendíti maga mellé, combjának belső fele bársonnyal borított, rajta hamisítatlan aranylánc feszül meg szakadt ruhája alól előbukkanva, amint félkörívben vezeti végig teste körül. Karja csak ezután követi alázatosan, szigorúan akár a kard vagy a kopja merev, szolgalelkű mivoltában. Ujjhegyre emelkedik; levegőben lévő lábát a földön egyensúlyozó mögé zárja keresztben, majd megáll így, olyan magabiztossággal, ahogyan más két telitalpon is képtelen lenne. Természetellenes mosolyát fenntartva, sűrű, bájos pislogások közepette, ügyelve arra, hogy mindenkivel kellőképpen felvegye a szemkontaktust, mondókába kezd:

 

Vakon teszem kérésed, miközben teljes világod tisztán látom

Neved, ha hamis, mint Júdás, akkor is szolgálom

Ha megfakulsz, hát színt adok

Élettelen életedben helyetted lopom majd a napot

Hibáztass vagy verj, ha Urad jogosan verne téged

Elhazudom gyermekdallal, hogy mit teszel, nem lehet vétek

Ha úgy kívánod, elveszem hát magamtól az élethez való jogot,

hogy élőnek hazudhasd magadat: én vagyok az Udvaribolond.

 

A falak, mintha elveszítették volna visszhangzásra való hajlamukat, olyan, mintha mindenki közvetlen közelről hallaná a kimondott szavakat. Mintha egyenesen a koponyájukban rezegne, nem motyogva, nem hadarva, hogy az agyuk minden kis barázdája felfogja, mivel állnak szemben. Mint amikor tudatosítani akarod, hogy mindened meg van, amire a másik vágyik. Mindent megadhatsz neki, és ezért a kisujját sem kell mozdítania, de még csak közel sem kell kerülnie hozzád ahhoz, hogy megkaphassa.

Ha képes lenne rá sem tudna közbe szólni senki más, hiszen apró szünetet tartva, újrakezdi üdvözletét. Meg sem moccan, egy izma sem rándul meg, csak végeláthatatlanul ismétli a sorokat, amíg az emberek teljesen elvesznek egy megálmodott mítosz beteljesedésében. Mindenkit megbabonáz a monoton hanglejtés, a szoborszerű megjelenés, amely azt sugározza, mintha a legékesebb bútora, a legelemibb része lenne ennek az egész felhajtásnak. Na meg az átható tekintet ereje, amelyben nincs semmi, csak munkálkodás, ahogyan mélyen a szívükbe és tüdejükbe mar, megrázogatja, majd elengedi őket és táncot lejt körülöttük. Szerveiket forróság önti el, szájukba nyál tódul; egyszerre lesz éhes, szomjas, felajzott mindenki, és egyszerre kezdenek el vágyni olyan dolgokra, mint az ölelés, család, tervek, birodalmak…

Szigfrid tanácsos változást észlel; légvételei mélyülnek, elméjébe beférkőznek bizonyos képek: Matildának friss húst ígért vacsorára, aki azonnal serényen főzni kezdett az otthoni hozzávalókból, hiszen tudta, hogy ura biztosan el fogja felejteni, hogy apródját el kell küldenie a piacra. Azonban Szigfridnek ez most hirtelen eszébe jutott. Pislog néhányat és elégedettséget vél felfedezni a bolond félmosolyában, aki kézfejére emeli tekintetét, amelyen immáron vastag bőr feszül. A fiatalos kéz megviselt vonásait kutatja, azonban minden ránca kisimult, haja teljesen benőte tükörsima fejének búbját, addig recsegő-ropogó tagjai, pedig élettel telve fedezték fel ismételten az önfeledt mozdulatok színes tárházát. Van, aki a kupában pillantja meg először önmagát, van, akit a másik bámul meg ijedten, de végső soron mindenkiben tudatosul, hogy ismét ereje teljében van.

Az üdvrivalgás erősödésével egyidőben fakulni kezdenek az Udvaribolond ruhájának színpompás részletei. A fokozatosan terjedő hangzavar emelkedésére foszlásnak indul az anyag és egyre veszít tartásából, míg gyengélkedve a földre nem hullik, magára hagyva a mantrázó bolondot. Az aranylánc izzik és felsérti a korábbi hegeket meztelen bőrén; arcfestésének pigmentjei pedig mesterséges igyekezetet meghazudtolva mélyülnek a világ legszaturáltabb árnyalataivá. Tűzpiros ágyra fektetetett szem méri fel a határtalan örömet, amely reménnyel teli, munkálkodásra kész embereket sejtet, akik szerelemmel fordulnak az élet csodája felé. Tervek, régi gondolatok sejlenek fel mámorittasan, de elvesznek, nem érthetőek tisztán.

A bolond csontjai üvegszerűen pattognak, amely lehet, hogy fizikailag kissé ingataggá teszi, azonban lelki ereje ellensúlyozza a feladatával együtt járó teher súlyát. Remeg, de mégis tart. Összeesik, de közben mégis nyílik, virágozni készül. A meghűlt, csontos ujjak meghatódottan a szegycsont baloldalára siklanak, megmelegedve a lángoló szív tábortüzénél, amely befogadó életek táplálására született és ellátta feladatát. Beesett szemének medrét könnyek tisztítják, amelyek olajként szítják a benne lángoló tüzet. Miután őmaga is merített ebből az erőből, leengedi testsúlyát, és még komótosabb, rozsdásabb mozdulatokkal az üres hely felé csoszog. Egyre mélyülő sóhajai kipattintják teste horpadásait.

Egy lépés és csend támad; a másodikra fulladozni kezdenek az emberek. Csontok roppannak és kupák dőlnek le az asztalról, amint a fenyőgally vastagságú karok kapaszkodót próbálnak találni a hirtelen elmúlásban. Fehér vattapamacsokat dobál a halál előszele, a kiömlött ital nyugalmas csordogálását, pedig egyedül a korona méltóságteljes koppanása szakítja meg egyetlen, az utolsó lélegzetvétel erejéig. A teremre egy szoborcsarnok némasága telepszik, melyet borszökőkút ölelése tesz az élet ünnepéhez méltóan fenségessé. Minden csupán pár tucat másodperc; ennyibe telik megkövesült múmiává válnia a céltalan és torkos emberiségnek.

A bolond tekintete érdeklődve keresi hasonszőrű társát. Mosolyognia kell, amikor az olyan bágyadtan nyitja ki zöld szemét, mintha pusztán egy édes álomból ébresztették volna fel.

Leemeli a király palástját, majd gyengéden a kuporgó alakra teríti, aki azonnal lesimítja a válláról, és lassan felkecmereg a székéből. Először még támaszkodnia kell, és abban a pillanatban nem látszik olyannak, aki túlélhetné ezt a megpróbáltatást. Végül minden erejét összeszedve elcsoszog, és hogy az alkohol okozza-e, vagy a természetéből fakadóan kap-e erőre benne az élettüze, az tulajdonképpen lényegtelen is. A halványkék anyag foszlányai finom porként morzsolódnak szét mögötte. Bőre alatt gombafonalszerűen burjánzanak az izom fibrillumai, a mellkasát keresztező aranylánc pedig egyre feszesebbé válik felettük.

A kitárt ajtóhoz érve egy izmos, tömzsi test fordul hátra. A bolondok meztelenül néznek egymásra, és a szemüket keretező rombusz vérvörösen izzik a sötétben, közöttük kék folyosó fodrozódik a bor felszínén, és csend van, békés csend.