„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”

 

Mostanában csak annyira szoktam feltölteni a telefonomat, hogy a legfontosabb teendőimet elláthassam.

A 21. század leghasznosabb találmánya a gyorstöltés funkció. Igazán zsúfolt időszakokban reggel is elég feldugnom fél órára a telefonomat, amíg összekapom magam. Megdöbbentő tapasztalat lehet, hogy a hétköznapokat sokkal könnyebb kibekkelnem mondjuk húsz százalékkal, mint a hétvégéket.

Bízom az aksimban, ezért lefeküdni nyugodtan fekszem le tíz százalékkal is. Az éjszaka kevesebb energiát vesz el, mint a nappalok. Kevesebb inger, kevesebb használat. Az adatfeldolgozás is stagnál, kivéve persze, ha bekapcsolva hagyom a mobilnetemet. Akkor egész éjszaka pörögnek a frissítések, az értesítések stb. Jobb híján legalább két százalékom marad hat óráig, amíg megcsörren az ébresztőm. Aztán iszom egy pohár vizet, eszem valamit, szükség esetén lecsúszik egy taktikai kávé is. Közben pedig töltöm a telefonom, és hallgatok egy podcastet, vagy pörgetem egy kicsit a Pinterestemet.

Azt a húsz százalékot, ami ilyenkor összerakódik, valójában vész esetére tartogatom. Nem érdekel, ha valakinek később olvasom el az üzenetét, nem érdekel, hogy milyen trendről maradok le, vagy később látok egy e-mailt. Az viszont nagyon zavarna, ha egy szerettem végső esetben sem tudna elérni, ha valami baj történik. Szóval, ha máskor nem is tudok időt szakítani rá, hát legalább időben felkelek, hogy szép napot kívánjak édesanyámnak, és megbizonyosodjak róla, hogy a húgom biztonságban elindult a munkába. A többi nem fontos. Bármit is veszítek el így. Vagy bárkit.

Hát, szerintem lejön, hogy ez a húsz százalék nem sok mindenre elég, főleg, ha a paranoia miatt vigyáznom kell rá, hogy megmaradjon. Tartalékolni akkorra, ha beüt a krach. Ha nagyon szorongok, merítek egy kicsit belőle. Ha unom a beszélgetéseket, tettetem, hogy valami nagyon fontos dolgom van. Általában mindig hazaszállítok egy keveset a megmaradt energiából.

A hétvégék nehezebbek; a munka miatt. Telefonon keresztül kell értekeznem és minden pillanatban elérhetőnek kell lennem a munkaidő alatt. A munka igényli, hogy előző nap is elkezdj készülni rá, mert „felelősséggel jár” meg „nem játék”. Az iskolában lehet még hivatkozni sok mindenre, hogy ne légy elérhető. Legtöbbször egy „nem tudom” bőven elég. Az ostoba embert nem szeretik, haragszanak rá, szitkokat szórnak rájuk, a családjuknak mesélnek arról, hogy milyen ostobaságokat követtek el, vagy mire nem tudtak felelni. És az ostoba ember kiváltsága, hogy helyben hagyják. Szóval, ha vigyázni akarok a százalékaimra, ostobának tettetem magamat.

Viszont, mivel „a munka nem játék” és pénzt hoz a házhoz, ezért feltöltöm a telefonomat még előző este. Mondanom sem kell, a hétvégék zabálják a százalékaimat. Az általában lehalkított telefonom akkor hangosan pittyeg, nem elég, hogy ezerfelé kell kapnom, még a hívásokra is reagálnom kell, meg az utasításokra, meg a kérdésekre, az ellenőrizgetésekre, és mire felülök a buszra, hogy végre hazamenjek, pontosan annyi százalékon vagyok, mint egy egész heti, reggelenkénti gyors töltögetés után.

A buszon zötykölődve bekapcsolom a mobilnetemet. Már rég le kellett volna adnom egy papírt a sulinak, és a második felszólítást küldik a könyvtári tartozások miatt. Vinteden töröltek egy vásárlást, mert még a szállítási címkét sem volt időm lekérni, és mérgesen írogatott az egyik régi vevőm, hogy az egyik eladott ruha hátulján lévő foltot nem jelöltem meg a feltöltött képek között. Nem láttam a foltot. Most már látom, és az egész Facebook is látja, mert közzétette egy csoportban nagy mérgében. A mentorom keresi rajtam a portfóliómat, amit egy hónapja küldtem el neki javításra. A leadási határidő holnap van. Anyám többször keresett telefonon, és frissen jön be a SMS-e, hogy tudja, hogy hazudtam arról, hogy nem dolgozom hétvégente. Ezzel egy huzamban jön még egy üzenet - felszólítás egy elmaradt telefonszámlabefizetéséről. Egyidőben indítanak két helyről egy hívást felém: a főnököm telefonja hamarabb ér be, mint a húgomé. Hosszan taglalja a hibáimat: nehezen kapaszkodom meg a buszon, miközben egyensúlyozok a kezemben a táskámmal és a fülemre tapasztott telefonnal. Ideges vagyok, mert tudom, hogy a húgom munka közben nem hívna. Valami baj történt.

Lelépve a busz mögött a járdáról, még mielőtt hangos dudálások közepette nekem ütközne egy motoros, kábultan próbálom felfogni a telefonom kijelzőjén felvillanó szövegbuborékot:

„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”.