A piros Converse cipő

 

A pályaudvar alatti aluljáró automatája előtt rostokolok már vagy húsz perce, mikor észreveszem, hogy a falat támasztó lány egyszer csak zavartan odébb lép.

A saját értékrendem ítélőkoppanása alatt gyönyörű lánynak tartom őt. Vékonyszálú haja engedelmesen simul almazöld dzsekije alá. Trapézszárú nadrágot visel; abszolút oda-nem-illő, piros Converse tornacipő néz fel alóla egy húszas évei végén járó férfire. Nem vette ki a kezét a zsebéből, így csak a fokozatosan beálló csend adja jelét annak, hogy kis kotorászás után hosszan megnyomta a telefonja halkító gombját.
A férfi megjelenése a társadalom szerinti ízlésnek megfelelően kifogástalan. Valószínűleg a napokban dobták rá az egyik borbélyszalonban azt a minőségi fixálót, ami most is rendezetten tartja sűrű, szőkésbarna frizuráját. Fekete, nyakára és izmos karjaira feszülő pamutgarbó, kockás, több színben pompázó, old school, de mégis elegánsnak ható nadrág. Erős, magas termet. Csontos, rémisztő és vonzó közötti skálán félúton ugráló arc. Mélyen ülő tekintet, kicsi, pisze orr. A bőr textúrájába rejtőző, vékony ajkak.

„Milyen jól mutatnak együtt, te jó ég!” – súgja az egyik lány, aki barátnője mellett halad el free the nipples feliratú pólójában. Sietős léptekkel közelítenek a lépcsőfeljáró felé, majd elérve az egyik fokot, kuncogva visszapillantanak a különös pár irányába. A piros Converse cipős lány rájuk néz, azonban ezt már nem látják, mert a távolság túl nagy köztük.
A férfi beszélni kezd a lányhoz, hangja mélyről dübörög, akár a gejzírekből feltörő gyógyvíz. Nem hallom mit mond neki, de látom, hogy nagyon leköti a figyelmét. Óráján megcsillan a Fornettis világításának a fénye, ahol éppen az utolsó péksüteményeket borítják ki az üveglappal határolt tartóba. Lágyan ringatja a karját előtte, szelíden magyaráz neki. Mintha megjegyezte volna a dal ütemét, amit előtte hallgatott: ide-oda dülöngél, arcán mosoly suhan át, nem különösebben igyekszik szemkontaktust felvenni. Az ő lábán is piros Converse cipő van.
Elhalad mellettük egy újabb lánybanda, sokkal több taggal. Az egyiken God is woman feliratú pulcsi, a másiknak vagina szimbólum van a vászontáskájára festve. Saját kézzel készült, ecseteli hangosan. Nevetnek, politizálnak; kiszúrják az aluljáró kilencvenes évekbeli Rómeó és Júliáját. Ők is megnyomnak egy gombot és suttogva jegyzik meg, hogy borzasztó a Converse cipős lány stílusa.
Időközben elfelejtik – vagy talán mégsem -, hogy itt minden visszhangzik, így Júlia kizárásos alapon meghallja, amit mondanak. Mert hát miért tartana fent szemkontaktust csak úgy egy idegen, ha nem éppen arról van szó, hogy megszégyenítették őt?
Valamelyikük megint megnyom egy gombot, és lármás trap zene szólal meg, ismétlődő nevetés részletekkel. A közöttük lépkedő, komolynak és kimértnek tűnő szépség csak gúnyos mosolyra húzza a száját és a férfi szemébe néz:

„Tudod, hogy találnál ennél jobbat is” – mondja a tekintete.

„Hát akkor gyere szépen” – mondja a férfié, de megcsillan benne valami, amit a suta őzike lány is észrevesz és gyorsítva a tempón, elfehéredve előzi meg barátnőit.

Júliára még mindig nem figyel senki igazán. Júliára, a csúnya lányra, akinek nem passzol a piros Converse cipője az almazöld kabátjához, és akinek nem volt lelkiereje megmosni a haját, mert annyira sietett el otthonról, bárhová, ami nem ott van és sokkal biztonságosabb.
Az automata vészjóslóan felszisszen és tompán koppan a vonatjegyem, ahogy kihullik. Figyelmen kívül hagyva rohanni kezdek és minden bátorságomat összeszedve nyomom el a testemen eluralkodni készülő remegést:

 - Júlia! Jézusom, el sem hiszem, hogy te vagy az!

Júlia megpördül a tengelye körül és óriási, rémült tekintettel néz a szemembe. A férfi arcáról leolvad a mosoly: a Fornettis, az előttünk haladó lányok, még a vonatra várakozók is fentről - mindenki nézi, ahogy ujjongva az idegen lány nyakába borulok.

Mindketten remegünk.

- Viola, úristen… - préseli ki magából kis idő után, amíg farkasszemet nézünk és férfiembert megszégyenítő szorításban kapcsoljuk össze az ijedtségünket. A rezzenésekből, a test által adott apró kisülésekből, az aggodalomból és gondviselésből adott szikrákból olvasunk mindketten. Abból, amit csak két nő érezhet egymás között. Két nő, aki retteg.

- Három éve nem láttalak, a bankett óta…

Elemi nyugalmat árasztok magamból és érzem, ahogy mérséklődik Júlia remegése. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Ketten vagyunk, hangosak vagyunk és mindenki meghallotta, hogy itt vagyunk és létezünk.

- Mindenről hallani akarok, ami történt veled az elmúlt időben – leheli maga elé, én pedig ajkaimat összepréselve, nagy mosolyra húzva a számat kislányosan bólintok, majd mint, aki nem érti, ránézek a férfire. Minden egyes vonását memorizálom, a tincsek esését, az orrvonalát és legfőképpen a bosszút, ami az egész gesztusegyüttesét átjárja.

- Sajnálom, de mennünk kell – mondja bátortalanul a férfinek, aki rendíthetetlenül bámul az arcomba.

Átfogom a vállát és elfordítom őt a zaklatója felől. Hátra sem nézünk, csak elkezdünk mindenféle ostobaságról beszélgetni, és mire a lépcsőhöz érünk, mindkettőnk könnyei megállíthatatlanul potyognak. A hüppögésünk távolról motyogásnak, idióta, elfojtott röhögésnek hangzik.
Mire utolérjünk a peron mellett álló lánybandát, arcunk vörös, mint a cipője, és taknyunk-nyálunk összefolyik, ahogy összeborulva zokogni kezdünk mindketten.

- Na, látod, ennyi volt a nagy szerelem – mondja az egyik.

- Legalább végre van valami, ami passzol a piros cipőjéhez – mondja nevetve a másik.