Hangtompító

 

El kell telnie egy kis időnek, ahhoz, hogy az ember megtanuljon lemondani a csodákról. Hónapoknak, éveknek, évtizedeknek kell ugyanabban a fájdalmas mederben lefolynia, amelyet a várakozás és a jóra való vágy keserít meg, majd rohaszt el, mint egy érett, édes gyümölcsöt.
Azt hiszem életem legnagyobb mélypontja az volt, amikor egyenesen meg akartam szabadulni a tisztaságtól, amivel rendelkezem. Szükségét érzem, hogy egyenesebben fogalmazzak, ugyanis a szüzességemtől akartam megszabadulni. Pontosan ebben az értelemben: ki akartam irtani a testi tisztaságomat. Eladni, rábízni másra, hogy marcangolja cafatokra, vigye bolhapiacra, dicsekedjen vele, hogy elvitte, elvette, amit annyira őriztem, értelmetlenül. Mindegy volt a módszer, azonnali megoldásra vágytam.
A testvérem szerint az Elsőnek varázslatos körülmények között kell történnie. Én ezt soha nem rózsaszirmokkal, gyertyákkal és fájdalom nélkül képzeltem el, hanem vággyal. Nézni a partnerem, megérinteni, incselkedni, felforrni, lehűteni magam, majd berobbanni és felégetni a körülöttem lévőket. Én ezt mindig…mindig remegve képzeltem el. A vágy számomra a test túlpörgetése: a motor állapota leégés előtt, a szénsavas üdítő palackja, mielőtt ledobja magáról a kupakját. Egy olyan magas szintű, túltelített érzelmi állapot, amely kizárja a józan gondolkodás lehetőségét.

Mert az én józan gondolataim félelmet és rettegést sulykoltak az agyam minden kis barázdájába.

Egy olyan embernek, akihez soha életében nem értek hozzá kelletlenül, nehéz elmagyarázni, milyen érzés irtózni a szextől. Végtelen sebezhetőséget és szégyent érzel, soha nem mered átadni magad igazán a vágynak, mert érzed, hogy ki fogják használni, és ebben az esetlen, valóságos pillanatban a földdel tehetnek egyenlővé téged. Minden érzelmet kizársz, távol tartod magad a sebezhetőséged felfedésétől. Kell a kontroll, muszáj, hogy te uralj mindent, mert ha egy pillanatra is figyelmetlen maradsz, azonnal elpusztulsz és kezdheted az egész erőd építését az első tégla lerakásától. Kislánykorodtól kezdve. Végtelenül nehéz bizalommal viseltetni valaki felé, elképzelhetetlen számomra, hogy több embernek is odaadjam magam, mire végre találok valakit, akivel egyszer jó lesz. Mindig azt éreztem biztosra kell mennem, mert ha rosszul döntök, egyedül kell felállnom, újra. Ilyen rettegés közepette könnyű hibákat találni a másik félben. Gyűjtögetni, kiemelni, felnagyítani – egy rossz mozdulat és azonnal lezáródnak a bejáratok. Soha többé nem engeded, még csak a várárok közelébe sem, az adott személyt. Először magadat, majd a partnered fogod sajnálni. Végül már mások miatt sem mentem bele. Elmondhatatlanul kellemetlenül éreztem magam, nézve a próbálkozásaikat. Miért vagyok ilyen? Miért nem érezhetem azt, amit bármelyik nő érez, amikor egy szívdöglesztő pasi az ágyékához ér? Miért csak a semmi és a rettegés marad nekem?

Ma már az is zavar, ha valaki meztelenül áll előttem. Irritál a fedetlen test látványa, akár nőről, akár férfiről van szó.

Soha nem erőszakoltak meg, ezért éreztem jogtalannak a félelmemet, és dühös voltam magamra, amiért nem tudtam feldolgozni néhány érintést, amelyre soha nem vágytam. Ez egy legyintésre érdemes probléma – ennyit tudtam az állapotomról. Jön majd valaki, akivel érezni fogod, akitől nem fogsz félni – ezt mondta a pszichológusom. Ha nem lépsz túl ezen, senki sem fog elviselni, senkid nem lesz – mondta életem első párja, aki még csak ruha nélkül sem látott engem a másfél évnyi kapcsolatunk alatt. Majd tényleg nem lett senki. Bonyodalom, sok-sok munka és amúgy is olyan tapasztalatlan vagyok… mit adhat egy szűz lány egy érett férfinek? Ők azt mondták semmit. Én pedig elhittem. Céltáblává válsz, ha szűz vagy, már nem érthetsz meg szexista vicceket, már nem tudhatod, milyen igazán vágyni valakire, nem lehetnek preferenciáid… nem lehet életed sem, mert egy befásult picsa mit tudhat az életről, aki még csak szexelni sem képes senkivel?

Egyébként is különc voltam. Nem kellett nekem még egy bélyeg a fejemre. Ez, pedig nagyobb volt mindegyiknél, mert aki nem tud szexelni, az egyszerűen nem normális.

Nehogy azt higgye bárki is, hogy könnyű döntés volt, amit meghoztam. Tudtam, hogy a Conneticutba vezető országút mentén van egy háromszintes romkocsma, amire sokkal jobban illett a kupleráj jelző, mint a söröző megnevezés. Negyed ötkor indult az utolsó busz a városból, ami nem messze tett le a sörfőző gyárnál. Húsz perc múlva poros lábbal tolom be a lengőajtót, öt perccel nyitás előtt. Nem küldenek el, nagyon halkan köszönnek. Leülök, kérek egy vizet és egy sört. Én nem iszom. Idegességemben gondolom azt, hogy azé, aki először megszólít!

A kezdeti önbizalmam, amit inkább neveznék az elkeseredettségem miatti hidegségnek, folyamatosan párolog, ahogyan telnek az órák. Nevetséges a tudat, hogy több fogyott a sörös korsóból, mint a vizes palackomból, ugyanis az egyik motoros férfi véletlenül fellökte, amikor át akart nyúlni felette egy szalvétáért. Nagy darab, tetovált férfi volt. Habogva elnézést kért, és felajánlotta, hogy vesz másikat. Megköszöntem és elutasítottam az ajánlatát. Rajta kívül senki, és amikor azt mondom, hogy senki, komolyan így gondolom, nem szólított le. Végtelenül szánalmasnak érzem magam. A tartásom, az értékrendem – mindent a sörfőző előtti szemetesbe dobtam, és így ültem ki egy csapat részeg férfi elé, akiknek még így sem kellek.

Éppen a finoman tetszelgő dekoltázsomat vizslatom és azt fontolgatom, hogy valami merészebbet kellett volna választanom, amikor erősödni kezd mögöttem a hangzavar. Előrébb dőlök, a pultnak ütközik a mellkasom, így fordítom hátra a fejem, amikor a másodperc azonnali pillanatában találkozik a tekintetem egy bőrdzsekis, szőke férfiével. Legalább egy tucat ember van körülötte hasonló kabátban, azonos emblémával a szívük felett. Lassan visszafordulva emelem a számhoz a vizes palackot, pedig legszívesebben lendületből felkapnám a táskám és hazáig futnék, mert tudom, hogy kinézett magának. Még a pultos figyelmét is magamra vonom: illedelmes szóváltás arról, hogy jól vagyok e és már ott is van – tapintatosan érdeklődik felőlem. Akaratlanul is a dekoltázsom elé emelem a kezemet, az ujjaimmal cirógatom a nyakam oldalát, hogy picit megnyugtassam magam és ne csak bámuljak, mint aki tényleg meg van zakkanva. A válaszomra hangosan felnevet, miközben kikéri a „szokásosat” Andytől, és maga alá ránt egy, az enyémhez hasonló bárszéket. Valami olyasmit mondhattam, hogy „igen, csak nagyon meleg van itt”. Gratulálok magamnak. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy sikerült befűtened az egész kócerájt, szóval tippre gázszerelő vagy, ami hasonlóan kellemetlen és sokat mondó lett volna, mint amit sikerült összenyögdécselnem. Pláne, hogy rajta legalább háromszor annyi textil van, mint rajtam és számára kitűnő a hely klímája.

Csupán percekre sikerül kizökkentenie az idegességemből, de akkor őszintén meg tudom nevettetni. Elmondom neki, hogy ma egy ingyen sörrel gazdagodhatott volna, ha nem öntik ki útközben. Elmesélem a sztorit, ő pedig olyan hangosan nevet rajta, hogy a fél kocsma minket néz. Bevallom, azt érzem, azért csinálja, hogy biztosan bevágódjon nálam. Szokatlan nekem ez a helyzet, ez az egész itt, de leginkább az, hogy valakit ennyire boldognak látok magam mellett. Hol azt érzem, hogy mögöttes szándékok vezérlik őt, hol teli hassal dől hátra az egóm, ahogy lakmározik az általa elszórt morzsákból. Megy ez szex nélkül is, értékes vagyok: érzem először. Ő egy férfi, neki ez soha nem lesz elég, szól másodszor a kisördög az ellentétes vállamról. Megegyezünk, hogy jobb is, hogy kiborult, mert valószínűleg olyan szinten felmelegedett, hogy képtelen lett volna meginni. Kér is magának gyorsan egy adag csapolt sört, majd elkezdi hangosan felolvasni az itallapot, hogy kedvemre valót találjon rajta. Egészen a vállamnak dől, miközben a meglévő kínálat végére érve fantázianevekkel egészíti ki a listát, én pedig őszintén elnevetem magam. Az agyam, azonban folyamatosan jelez – hol azt, hogy bántani fog, hol azt, hogy itt az idő, majd van, hogy megkérdőjelezi, miért pont egy ilyen férfi ült le mellém és miért csinál olyan dolgokat, amitől jobban érzem magam. Ilyenkor rendszeresen hallgatok, amiből az zökkent ki és pörget fel még inkább, hogy csak csendben néz. Nem érti, mit keresek itt, ahogyan én sem. Egy fehér, lenvászon ruhát viselek, mély hátkivágással, amelynek ujjai harangszerűen nyílnak szét a felkarom körül. Fehér folt vagyok a fekete lepedőn, a bőrkabátos emberek között. Közben beszélgetésbe elegyedünk néhány társával, a pultos is néha hozzászól a csevegésünkhöz. A nyitottságuk kellően megnyugtat, ahhoz, hogy tudtára adjam a férfinek, mit is szeretnék tőle pontosan. Épp az ajtón belépőknek int, amikor szelíden megérintem a combját, azonban zavaromban majdnem elkapom a kezemet onnan. Végül nem teszem, pedig elképesztően szégyellem magamat miatta. Olyan lassan fordul vissza, ahogyan én tettem nem is olyan régen, én pedig elrejtve a szám remegését, egyre fentebb csúsztatom az ujjaimat a farmerja felületén.

Más vagyok, mint egy átlagos nő. A mozdulat könnyedsége helyett erőszakos görccsel nyúlok a férfiak combjához, azért, mert muszáj. Amikor valaki hozzám ér, az erődöm keménységét és szilárdságát érzi, amelyet rövid idő alatt csak pusztítással tud áttörni. A testem teljes összhangban védelmez a bántalmaktól. Olyan vagyok, akár a márványba csomagolt hungarocell: a megbontásomhoz az erőszak teljességét kell használnod, de belül az önnön markod is pont elég ehhez. Nem tudsz mozgatni, képtelen vagy táncoltatni, járatni az ujjad körül, akár egy tollpihét. Én szikla vagyok. Megkövült tárgya egy hajdanán volt életnek.

Ahogy mered rám, azt érzem nem kell. Meg fogom alázni, átsétálok rajta, félreért, remélem tudja, hogy csak egy esti partner, mint akármelyik másik. Másik… soha nem is volt másik, mert mindegyik ugyanígy járt. A torkom szorul, a tüdőm megtelik frusztrációval és elzárja a hörgőimet. Meggyullad a bőröm alatti anyag, befolyik a szerveim közé, hogy magába olvassza azokat is, majd egységesen lötykölődve hűljön ki és fagyjon meg a szívem vezetése nélkül. Hamarosan kikapcsol minden, és akármi történik, nem fog fájni.

Mély, szaggatott levegőt veszek, ahogy végig nézem, amint gyűrött dollárokat dob a pultra, majd feláll és maga után húzva elindul az első emeleti szobák felé.

Soha nem láttam még embert ilyen könnyedén mozogni – ezt gondolom, ahogy ringatózva lépdel felfelé a romkocsma megviselt lépcsőfokain. Az ósdi deszkák háborogva recsegnek a talpam alatt, hiába próbálok bármely szegletére lépni – egyszerűen nem akar elhallgatni. Ő pedig olyan szépen, olyan halkan halad, hogy az ő némasága elnyomja a bár eget-rengető hangzavarát. Ennyit jelent, ha ismered a helyet, ahová beteszed a lábad. Azért ennyire szép, mert óriási, majdnem két fejjel magasabb nálam. Csendes és hatalmas, akár az ösztön: ha jól kapcsolódsz széttép, majd összefoltoz; ha rosszul, megfoszt az életedtől. Ez olyan lehet, mint a vihar előtti csend? Felvezet valamit, ami megrengeti az egész házat és beszakítja a tetőt? Elvégre az ember is csak olyan képes lenni, amilyen közegből származik. Olyan, mint a természet. Már csak annak kell kiderülnie, hogy rajtam torolja meg minden ember bűnét ma este, vagy magába fogad és táplál, mint a jóságos anya hálátlan gyermekét.

Mögötte haladok, de nem túl szorosan, hiába nagy a tömeg. Elsősorban az intimitás elkerülése ösztönöz, aztán átfut az agyamon, hogyha egy részeg elég erősen ütközik nekem, könnyedén elszakadhatok tőle, majd kislisszolhatok az emberek takarásában. Pechemre mindenki kifejezetten körültekintően tartja a távolságot tőlünk, és tisztában vagyok vele, hogy ennek a férfi az oka, aki sűrű pillantásokat vet rám a válla fölött és nyugtatóan elmosolyodik. Nem engem, magát nyugtatja. Még ott vagyok, nem tűntem el sehová. Minden gesztust kiszúrok, amit neki címeznek, de ő nem különösebben törődik velük. Én beleőrülnék, ha ennyi férfi akarna megkaparintani magának, nem, hogy még természetesnek vegyem, akár egy fuvallatot, egy levegővételt vagy egy szívdobbanást. Hogy különlegesnek kellene éreznem magam, vagy egyszerűnek és kiszámíthatónak, nem tudom eldönteni. A férfit nézve szeretném elhinni, hogy kivételes vagyok, csak azért, mert ő számomra az.

A fordulóban megtorpan és a fülembe súgja, hogy a pletykák egyébként azt tartják, hogy a legszendébb nők a legvadabbak az ágyban. Ahogy közel hajol, szappan és cigaretta illat kúszik az orromba, ami bizonyos mozdulatai miatt keveredik a napkapta bőrdzsekijének szokatlan aromájával. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hatással rám. Remek csevegőpartnernek bizonyult, azonban ez koránt sem jelent semmit. Láttam én már kezes bárány férfiakat, akik verték otthon a feleségüket, ennek a tudata pedig távolságtartásra késztet, holott ő maga nem ad indokot erre. És már el is leptek mindent: a vészjósló gondolatok. Gyakorlatilag majdnem átvetem magam a korláton: annyi adrenalin munkál bennem, hogy meg sem érezném a becsapódást. Ezen a helyen senki nem fogja felelősségre vonni őt, ha agresszívabb magatartást mutat felém. Ő itt valaki, én csak egy elkeseredett fiatal nő vagyok, aki a vesztébe rohant kínjában, de semmi több. Talán be sem merném vallani senkinek sem, hogy mi történt itt, ma este – ha megverne, ha megerőszakolna, akkor sem. Ki sem mondta senki, de már tudom, mit fognak gondolni rólam, mert minden cselekedetnek van egy elismerő és egy elítélő megítélési formája.

Kimozdít a gondolataimból, hogy a férfi kitár előttem egy ajtót, ami egy idegen szobába vezet. Akkor mér először végig, amikor besétálok előtte, de olyan szemtelenül teszi, hogy az egész testem beleremeg a pillantásába. Soha életemben nem nézett rám senki így, ahogyan ő teszi. A legfurcsább pedig, hogy ez nem hízelgő számomra, hanem rémisztő. Amikor kattan egyet a zár, a szívem kihagy legalább három ütemet, majd kettő hatalmas dobbanás után elképesztő ütemben kezd zakatolni.

Annyi mindent tehetne velem ebben a pillanatban, tulajdonképpen esélyem sincsen ellene. Hallom, ahogy közelednek a léptei. Látom, ahogy emelkedik a mellkasom, de nem érzem, hogy feltöltődnék oxigénnel. Államat leszorítva bámulom, ahogy fel-fel dobálja a mellemre simuló anyagot a szívem erőteljes pulzálása, de nem érzek melegséget, csak az érpályámon közlekedő hóvihart, ami jégszoborrá dermeszt. Élnék azzal a hasonlattal, hogy lelkem kiszáll a testemből, de tulajdonképpen megszűnik létezni. Ezekben a pillanatokban nem vagyok a jelenben. A múltamban lebegek, a rossz döntések és szép emlékek ölelésében, a jövőmben, amit mindig felszabadítónak képzelek el. Eltompul a világ: abban a pillanatban azt érzem, mintha nézőként bámulnám életem főszereplőjének vergődését, a saját magamét. Mintha egy két másodperccel ezelőtti dallama lennék rádióból üvöltő bluesnak, elnyomott csikke egy cigarettának, a motorba töltött benzin elillanó szaga, ahogyan feldolgozza a szerkezet a haladásához. Valami, ami egykor egész volt és létezett, azonban most már csak zsákba kotorható szemét, amit bármire lehet használni, és ami nem érez már többé semmit. Mint a fa, miután könyvet készítenek belőle és felgyújtják. Valami, aminek nem fáj már, ha a halála után bántalmazzák.

Hirtelen megérzem újra a bőr illatát: hogy lehet egyszerre ilyen izgató és zavaró valami, mint a napon hagyott bőr illata? Először a szakálla szálait, majd az ajkát érzem meg a tarkómon, csak aztán a kezét, amivel már percek óta simogatja a karomat. Érdesek az ujjbegyei, akár a smirglipapír. Eszembe jut annak a finom kéznek az érintése, amely hatéves koromban a nadrágomba csúszott. Emlékszem, milyen végtelenül kellemetlen is volt az, mennyire nem értettem belőle semmit. Csak azt tudtam, hogy ez nem jó, és hogy véget kell vetnem ennek. Valóban léteznek olyan rossz dolgok, amik képesek időt és energiát nem sajnálva visszatérni hozzánk, csak másképpen csomagolva? Ugyanaz a lidérc vagy, aki selyemköntösben érintett először? Az, amelyiknek hangosan csattogott a papucsa az iskola folyosóján a mosdóba jövet? Amelyik a falhoz szorított, amelyik rám feküdt, amelyik megfogta a mellem, amelyik ledugta a torkomon a nyelvét, amelyik értéktelennek hívott, amelyik csendre intett, amelyik nem érintett, amelyik kötélen rángatott, amelyiknek trófea voltam, amelyik megtagadta a nőiességem? Hányadik arcod ez, és nem unod már? Csak, mert engem már felfaltál, és csak azért lehetséges, hogy vagyok, mert táplálsz, hogy újra eljöhess hozzám.

Hallgatva a kettőnk bőrének találkozását, ahogyan siklanak egymáson szelíden sercegve, jól esik, hogy az ő tenyere ennyire más. Az arca felé billentem a fejem, az orra hozzásimul a halántékomhoz, ahogy mélyen magába szívja az illatomat. Annyira ideges voltam indulás előtt, hogy elfelejtettem parfümöt fújni magamra, mégsem sieti el a dolgokat, tetszik neki a természetességem. A hátam és a mellkasa először érintkezik, amikor megcsókolja a fülem alatti vékony bőrt, amely erősen feszül az állkapcsomra. Egy apró sóhaj hagyja el a számat, ami inkább mondható egy nagyobb lélegzetvételnek, azonban minden vágyam elszáll, amikor nagy izgalmamban hátrébb lépek és az ölének döntöm a fenekemet. Hirtelen megijedek a keménységétől és a lehető legmesszebbre taszítom. A karjaimat erősen összefonom magam előtt és aprókat csípek az alsó ajkamba.

Miért nem megy? Ez csak idióta szex!

Lenyelni sem tudom a számban feltobzódott nyálat, annyira elszorul a torkom. Percek telnek el, mire észreveszem, hogy a szemben lévő ablakokon nincsen függöny. Logikus a szükségességének megkérdőjelezése, mert a semmi közepén ugyan ki akarna belesni ide? Mégis zavarba jövök, mert a férfi a tükörképemet kémleli, valószínűleg azóta, hogy beléptünk ide. A tekintetéből leveszem, hogy nem veszi észre, hogy az enyém könnyben úszik. Ilyen piszkos üvegen keresztül nem is könnyű tisztán látni az igazságot.

 - Ha feszélyez a hely kereshetünk egy másik szobát…

 - Nem, dehogy – pördülök meg azonnal, sűrű pislogások közepette.

Felszalad mindkét szemöldöke, miközben ajkai közé présel egy előtörni vágyó mosolyt. Mégis hogyan kell elkezdeni ezt…? Olyan ostobának érzem magam. Szinte majdnem felröhögök kínomban, mikor az első gondolataim között jelenik meg, hogy talán a legjobb lenne még most levenni a cipőmet, hogy később ne zavarjon bennünket. Aztán eszembe jut a táska, ami már szinte magától csúszik ki a kezemből, annyira izzad a tenyerem. Szóval ránézek a cipőmre, aztán a táskára… tanácstalanul, mire szívmelengetően felkacag előttem.

 - Mit csinálsz, kedvesem? – Az egész gerincemen végig szalad a megszólítása és apró kisüléseket okoz az agyamban. Nézem, ahogy jót szórakozik rajtam, és hagyom, hogy a hangja szétolvassza az összegyűlt feszültségemet. Azt hiszem, ugyanazt érzem, amit ő, mégis csak egy mosolyt vagyok képes elereszteni, ami folyamatosan szélesedik, ahogy megrázom a fejemet a saját ügyetlenkedésemen. Zsebre vágja a kezeit és nedves szemmel fejteget, oldalra biccentve arcát, ami még mindig ragyog a boldogságtól. Olyan, mihez kezdjek most veled? típusú nézés ez. Én sem tudom, hidd el én sem.

Szégyenlősen lesütöm a tekintetem és a dohányzóasztalra viszem a táskámat. Megtámaszkodom az üveglapon, egészen hátra vetem a fejem, miközben gyűjtöm a bátorságot, ahhoz, hogy odalépjek hozzá és megcsókoljam. Az okozza bennem a legnagyobb tanácstalanságot, hogy erre most valóban teljes szívemből vágyom. Teljesen elönti a homály az elmémet, ha belegondolok, hogy megérintem az ajkát – ez a felismerés, pedig teljesen új számomra, és visszaránt a valóságba, ahol minden élesebb, mint amit képes vagyok kezelni. A filmekben, az utcán, a bárokban úgy tűnik, hogy a nők őszintén élvezik ezt. Mégis, amit én érzek, színtiszta kellemetlenség. Vágyom rá, de ha most a fehérneműm alá nyúlna, azt érezném, mintha tűt szúrnának a csiklómba. Érinteni akarom, de ha átkarolna, azt érezném, meg akar fojtani. Ezért jobb a semmit érezni ilyenkor, mert senki, senki az égadta egy világon nem tud úgy hozzám érni, hogy ne érezzem azt, hogy elpusztít vele.

A koponyámon érzem a szegycsontja keménységét, majd az ujjai érdességét, ahogy két oldalról a hajamba túr. Az állam alá nyúl, egészen körbe fogja a fejemet, szinte elfér a kezében, olyan hatalmasnak tűnik ebben a pillanatban. A könnyeim különböző utakat bejárva töltik meg száraz tenyerét.

 - Ez az első, igaz?

Olyan erősen préselem össze a szemhéjam, hogy az egész arcom gyűrötté és megviseltté válik tőle. Nem akarom látni a reakcióját, semmit nem akarok tudni arról, amit gondol. Nem vagyok itt, nem létezem, ő sem létezik, csak a semmi van, de az mindent, de mindent elsöpör ezen a világon. Remélem, hogy elijesztem, hogy olyan bolondnak gondol, hogy rám vágja az ajtót és elmeséli mindenkinek, milyen hibbant csajt fogott ki ma estére. Tegyen bármit, megalázhat bárhogy, de könyörgöm, menjen el. Hagyjon békén, hadd maradjak egyedül, mert rettegek, nem bírnám elviselni, hogy a határaimat átlépve hozzám érjen.

Annyira sokszor és olyan hosszú ideig akad bent a levegőm, hogy szembe fordít magával, összefogja a hajamat és a tarkómra tapasztja a tenyerét, amelyen óriási, acélból készült pecsétgyűrűk pihennek. Ez az öngyógyítás legmegterhelőbb része. Szakítasz, mélyre nyúlsz, erőszakkal tolod ki mindazt, ami gyökeret eresztve feltobzódott a legelérhetetlenebb pontjaidon. Senki nem fog segíteni ebben, mert senki nem látja azt, ami sátrat verve éldegél és pusztít benned.

Minden érintésével harmadolja azok erősségét, szinte már csak a simogatása nyugtató hatását érzem percek múlva, amellyel csitítani próbál. A fém hidegségére csillapodom, de csak sokára apadnak el a könnyeim. Az arcom nedvessége felerősíti frissítő sóhaját, amit elereszt, mielőtt hozzám szólna:

 - Most, hogy kellőképpen rám ijesztettél, elmondhatnád, mit is csinálsz pontosan itt, te szerencsecsomag.

Az egész koponyám sajog a sírástól. A csontjaim lüktetnek, a bőröm tűzforró, a lelkem pedig üres, mintha a bél nélküli dióhéj. Mindenem csurom víz, a lenvászon teljesen rám tapadt, és amikor az arcomhoz nyúlok, olyan, mintha nem is az én kezem érintene meg, hanem egy harmadik félé. Tudom, hogy csak én képzelem ezt, de szinte cuppanva nyílik ki a szemem: mindenhol foltokat és árnyalatokat látok, de körvonalazódni látszik az előttem guggoló férfi is. Még az sem tűnt fel, hogy összeestem.

 - Sokan mondták már, hogy sokkolóan tudok hatni a nőkre, de be kell vallanom, hogy ilyen még egyszer sem történt velem – bátorítóan, mégis komolytalan gyerekességgel mosolyodik el. Nem tudok elsőre felállni, ezért a hónom alá nyúl és átkarolva felsegít, majd leültet a kanapéra.

 - Sajnálom, azt hiszem még nem állok készen.

 - Nem kell szabadkoznod – mondja szinte azonnal. – Ez egy teljesen normális dolog. Nem mondom, hogy nem sajnálom… de ez csak akkor működhet úgy, ahogy kell, ha te is így érzed. Szexelni máshogy nem lehet.

 - Csak túl akartam már lenni rajta – morgom az orrom alatt, majd felnézek a plafonra. Annyira ragadok, hogy olyan érzés, mintha nyúznának.

 - Túl lenni rajta? – hökken meg, majd elgondolkodik. – Azt hiszem, én soha nem gondoltam így erre. Akkora volt bennem a vágy, hogy minden gondolatot elnyomott. – Mindketten a csillár helyét figyeljük, és az abból kilógó csonka vezetéket. Nem túl biztonságos, bár nem is a szoba legforgalmasabb pontja, ahol baj érheti az embert. – Talán vágy kell hozzá, több nem – súgja végül mellékesen.

 - Tapasztalatból mondom, hogy az sem mindig elég.

Újra elmosolyodik. Persze, hogy kívánom őt. Egy pillanatig sem gondolhatja, hogy vele van problémám.

 - Miért engem választottál? – kérdi, én pedig leplezetlenül ledöbbenek. – Mármint, nagyon régóta itt vagy, legalább is, ahogy megértettem a szavaidból. Mivel tudtalak meggyőzni téged, ami miatt feljöttél velem, és azt gondoltad, mégis megpróbálod?

 - Én is ugyanezt a kérdést tettem fel számtalanszor veled kapcsolatban. Bárkit megkaphatnál, őket ismered is – mutatok az ajtóra. -, mert tudom, hogy többükkel is lefeküdtél. Nem vagyok hülye. Talán csak izgató volt számodra, hogy felfedezz valami újat, vagy egészen mást, ezt gondoltam…

 - Nehéz téged nem észrevenni – prüszköli szórakozottan, majd leül a mellettem lévő dohányzóasztalra. Lefekteti a karfára a kezét, jelzésül, hogy fogjam meg, én pedig így is teszek. Az ő, tetoválásoktól és ékszerektől díszes keze mellett az enyém olyan, mint egy fehérre mázolt, unalmas faág. Megérint minden percet, végig simít a vénáim felett, nézi a tenyeremen lévő mintázat lefutását és elidőz a szokatlanul hosszú életvonalam felett. Odatolja a saját tenyerét, amelyet egy ugyanolyan alakú és hosszú heg szel ketté. – Meg akartak ölni, de csak meghosszabbították az életem. Szar lehet nekik. – Mindketten halkan nevetünk. – Aki szó nélkül el tud menni melletted, az vak vagy hülye.

 - Hát akkor ez a kocsma tele van vak és hülye emberekkel. Senki nem jött oda hozzám, rajtad kívül.

Újra és újra leköveti a tenyerem vonalait, mintha egy térképet böngészne, amin keresi az x-szel jelölt kincset. Mikor már legalább tizedik alkalommal teszi ezt, ugyanazon az útvonalon haladva, egyszer csak megáll, és apró ököllé hajtogatja az ujjaimat.

 - Te odamernél menni valakihez, akiben elég erő van, ahhoz, hogy egyedül beüljön egy hófehér ruhában egy romkocsmába, ahol rezzenéstelen arccal tűri több tucat férfi éhes tekintetét, miközben szénsavmentes vizet kortyolgat? – Megpaskol. – Mert mindenki majd felfalt, te pedig ügyet sem vetettél senkire. Nem tudom, miért jöttél ebbe a kocsmába ma este, de biztosan nem szexpartnert kerestél magadnak. Nyoma sem volt benned keresési szándéknak. Azt vártam minden pillanatban, mikor csinálsz belőlem bolondot és lépsz le, mikor nem figyelek. Nem értettem, mit keresel itt, mit akarsz pontosan, és hiába hiszed, hogy ezért jöttél, tudat alatt nagyon jól tudtad, hogy senkinek nem fogod odaadni ma este magadat. Mert egyszerűen nem ilyen vagy.

Nem igazán tudom, milyen ember vagyok, így sem helyeselni nem tudok, és tagadni sem tudom, amit állít. Nem feltétlenül volt szükségem arra az elmúlt időben, hogy feltérképezzem magamat, az erősségeim gyűjtögetésén pedig csak nagy ritkán gondolkodom el. Elég volt nekem annyi, hogy nem vagyok normális és problémás, szűz nő vagyok. Most döbbenek rá először, hogy az elmúlt éveimet javarészt a szex gondolata lengte körbe és keserítette meg – még úgy is, hogy képtelen voltam eljutni konkrétan az aktusig. Először érzem azt, hogy több mindennek kellene lennie egy életben a szexnél. Nem, több minden van benne, mérföldekkel több.

 - Aki pedig valódi férfi, soha nem tiporna el egy nőt, akinek ilyen tartása van. Biztos vagyok benne, hogy történt veled valami, ami miatt ennyire rettegsz, de ezenfelül nagyon sok minden van még benned. Ez nem csak félelem, te senkinek nem adnád magad ennyire könnyen, ahogy saját magaddal elhitetted ezt. És itt, ezt tisztelik. Itt nem barbárok iszogatnak esténként, kedvesem. Mert azt nem tűrném el, ha így lenne.

 - Nagyon nehéz ezt elhinnem, tudod… hogy több lehetek egy szűz nőnél.

 - Sajnos tudom, hogy honnan származnak ezek a gondolataid. Bár ne tudnám, de sajnos túl sok sörözésen hallgattam már végig a nálam fiatalabbak világmegváltó teóriáit. Nem hiszem, hogy korrekten és érthetően körbe tudnám írni, milyennek látlak, anélkül, hogy zavarba ejtő lennék, tehát csak annyit kérdezek: mit teszel, amikor reggel felkelsz? Igen, gondolkozz csak. Tudom, hogy eszedbe jut a napfény, látom az arcodon, ó, igen, beletrafáltam. Gondoskodsz az állataidról, a növényeidről, magadról, megnézel valamit, futsz egyet, beszélgetsz emberekkel, akikre mosolyogsz, és nem először teszed ezt azon a reggelen. Délben, este… legalább százszor ennyi lehetőség, és mindezek közben boldog vagy. Senki életének nem szabadna mozgatórúgójának lennie a szexnek. A szex jó dolog, atya ég, nagyon jó – kalandozik el hirtelen és valószínűleg felelevenít néhány említésre méltó alkalmat, amit végül nem oszt meg velem. -, de a szex nem az élet. Csak a része. Aki pedig azzal tömi a fejed, hogy nem vagy teljes értékű, mert nem szexelsz vagy mert képtelen vagy rá, neki kellene elgondolkodnia azon, hogyan éli pontosan az életét.

 - Atya ég, mennyire másképp gondolkodsz, mint a többi ember. – A nevetéséből azt érzékelem, nem én vagyok az első, aki ezt mondja neki.  Hiába hallja, valószínűsíthetően sokadszorra, mégis azt látom rajta, hogy jól esik neki. – Ne nevess, valóban különleges vagy.

Kiegészítem még néhány dologgal a felsorolásom, de annyira eltelíti a boldogság, hogy a saját szavaimat sem hallom a hangjától. Reménytelennek ítélem meg a helyzetet, szóval csak nézem, ahogy megállás nélkül tiszta szívéből kacag. Mennyire szép tud lenni az ember, amikor ennyire ösztönösen őszinte.

 - Jaj, édesem, ha én vagyok a legintelligensebb ember, akivel eddig találkoztál, az már régen rossz! El sem tudom képzelni, milyen emberekkel vagy körbe véve – válaszolnám, hogy jobb, ha nem is tudja, de meglepetésemre felpattan és elindul az ajtó által elzárt külvilág felé. Szokatlanul nagy és értelmetlen csalódottságot érzek, ahogy realizálom ennek az egésznek a végét, de nem szólok semmit. Hogyan kérjem számon valakitől azt, hogy életemben először szabadságot és teret hagy nekem? Még akkor is, ha úgy érzem, rosszkor teszi ezt. Borzasztó, mennyire nevetségesen ambivalens érzések képesek kavarogni az emberben, bizonyos szituációkban.

Átmozgatom magam, sikertelenül ugyan, de megpróbálom kisimítani az időközben salátává gyűrődött ruhámat, majd megbékélek a gondolattal, hogy tulajdonképpen ennél furábban már úgy sem nézhetnek rám a lent italozó emberek. A gondolatra, hogy mindenki azt fogja hinni, szexeltünk, elmosolyodom. Újra vissza a valóságba, ahol arról próbálom nap, mint nap meggyőzni az embereket, hogy igen, huszonegy évesen még csak meztelenül sem látott senki, a családomon kívül. Aztán időközben megbarátkozom majd a gondolattal is, hogy több vagyok ennél. Talán, ha rájövök mi minden vagyok, őket is legalább annyira elkápráztatom majd, mint magamat. El fog kápráztatni? Milyen vagyok? Az este alapján kissé labilis és szenzitív. Szeretem, hogy labilis és szenzitív vagyok. Most szeretem, ami vagyok, szeretem, hogy szűz vagyok, hogy más vagyok, mint a többi nő. Másabb a helyzetem, de nem azt jelenti, hogy megoldhatatlan, csakhogy hozzápasszoló, más megközelítést igényel.

 - Jó látni, hogy ennyire meg vagy nyugodva – morogja a férfi érces hangon, az ajtófélfának támaszkodva. – Örülök, hogy tudtam segíteni egy kicsit.

 - Köszönöm…

 - Még ne köszönöd, először elviszlek haza. Gondolom nem szívesen ülsz itt még minimum négy óra hosszát, mire megjön Connecticut felől az első távolsági.

Nem, valóban nem szeretnék már maradni, de bele sem kezdek, mert kinyitja az ajtót és udvariasan előre enged. Vérvörösre pirulva lépek el mellette, majd kimerülten fúrom át magam az addigra megkétszereződött tömegen. Igen, bőven van mit megköszönnöm neki, mert ez az este fatálisan is elsülhetett volna, ha ő nem olyan, amilyen. Az agyam utalásokat küldd arra vonatkozóan, hogy rossz ötlet az otthonom közelébe engednem őt, hogy a semmibe beszélni bárki tud. Hogy rosszul gondolok sok mindent, mert ő bántana, de az itt lévő emberek ezt nem hagynák, ezért kell lelépnünk innen. Hirtelen lekapcsolódnak a fejemben duruzsoló hangok, és pohárkoccintás és legalább száz részeg ember története kúszik a fülembe. A háttérben blues szól, amelynek hamarosan felveszem a ritmusát és lekövetem a sarkam koppanásaival azt. Holnap reggel nagyon sok minden fog történni, de ma mindent a lehető legélesebben érzékelek, ami pedig a legkülönlegesebb, hogy ez nem zavar. Szívom magamba az élet illatának különböző megnyilvánulásait, hagyom, hogy árnyalatok színesítsék a koponyám szürkeségét. Annyi minden történik itt, és ezek közül egyik sem a szex.

Hátrafordulok, ahogyan a férfi tette, amikor sétáltunk felfelé, de ő nincs ott. Semmi baj, nem lehetek dühös rá, neki egészen más kell. Nem tudom, hazugság volt-e, amiket mondott, de akkor, itt, ebben az éles, valóságos pillanatban igaznak hiszem minden szavát: ha ennyim marad, amiből erőt kovácsolhatok magamnak, hát ebből fogok feltöltődni és elkezdeni a gyógyulásomat.

Egyszer csak átnyúl a keze a tömegen és a karomba kapaszkodva húzza közel magát hozzám. Hiába üvölt, távoli szóként hal el a zajban, ahogyan azt ecseteli, hogy elborzasztóan nagy tömeget vonzottam be ma estére – idáig, ugyanis soha nem voltak itt ennyien.

Ahogy állunk ott, az élet ölelésében, nehéz elfojtani bármit, ami őszinte és tiszta érzésként felcímkézendő. Hogy áldozata vagyok-e a mesteri lidérc tökéletes szemfényvesztésének, vagy most jött el a csoda, amire vágytam és amit hajszoltam, azt nem tudom, de egy hirtelen elgondolástól vezérelve szelíden magamhoz szorítom őt. Gyors, de mégis nagyon finom mozdulat ez, nagyjából hasonlóan gyerekesen nézhet ki, mint amikor a szobában bíbelődtem a táskámmal és a cipőmmel. Egy átlagos ember már elengedte volna az első másodpercek után, ha érezte volna a viszonzatlanságot és megilletődöttséget, azonban én túlságos önző vagyok most ehhez. Amikor mélyítek a szorításomon, bátran és határozottan lendül a karja, és hiába markolja a hajam, a ruhám, érinti a hátam teljes felületét, időszakosan megpihenve egy-egy ponton, nem érzek fojtóérzést a testemben. Határokat állít fel magának; az ösztönén nyakörv, ami közelítve a zóna pereméhez meg-megcsipkedi és visszatereli őt oda, ahol nem okozhat károkat.

Ahogy én sem tehetem meg ezt.

Minden, amit eddig láttam belőle… mindre szükségem van a gyógyulásomhoz. Ezt kergetem évek óta, erre vágyom, azt érzem, hogy minden benne van, amit elképzeltem.

Kiéleződött érzékenysége miatt automatikusan elenged, amint lentebb csúszik a karom, ezzel megbontva a szorításom erősségét.

Nem lehet csak egy gyógyír. Nem használhatom fel őt arra, hogy helyrehozzon engem. Nem állok erre készen, mindig megpróbálnám ellökni magamtól, és óriási sebeket okoznék neki ezzel. Olyan dolgokat adhatna nekem, amire senki más nem képes, boldog lehetnék mellette, de csak lecsapolnám őt, majd végül, ha nem maradt több energiája, rázúdítanék mindent, amit addig megpróbált féken tartani és ápolgatni. És én jól tudom, mit tesz, ami ostromol engem. Én adaptálódtam, én benntartom ezt a valamit, mert erős vagyok, és csak én tudok szembenézni ezzel. Ez a én problémám, ami azért tér vissza minden alkalommal, hogy a felemésztésemet kezdeményezze. Ez viszont nem másra tartozik, ez az én harcom, amit nekem kell megvívnom terelés és pillanatnyi megoldások nélkül. Áldozatok nélkül. Nem olvaszthatom be, csak azért, az életembe, hogy túléljem a következő támadást. Elfogadhatom, amit útravalónak ad, de többet nem vehetek el tőle. Nem okozhatok károkat benne.

Tudom, hogy én ebben a pillanatban, csak kihasználnám az ő csodáját. Ahogy nézünk egymás szemébe a fátyolos megvilágítás maszatoló hatása mellett, látom rajta, hogy ezt ő is tudja.

Altatóan ráz az alattam zötykölődő Harley Davidson, ahogy meglehetősen gyér sebességgel robogunk át az utcákat összekötő kereszteződéseken. Többször a kezemhez nyúl, rám szól, hogy ennél erősebben kell fognom a dzsekijét. Néha még magam is megijedek attól, hogy annyira elnyom az álmosság, hogy elszundítok mögötte és levágódok a motorról. Nem sokáig babrál a csuklómnál, a lehető leggyorsabban tér vissza a jármű irányításához. Tömegközlekedéssel sokkal hosszabbnak tűnik ez az útszakasz. Kifogunk jó néhány piros lámpát, ilyenkor kihasználja, hogy valahol hozzám érhessen. Hanyagul hátra veti a kezét, mintha csak unalomból tenné, de a mozdulatának gyorsasága bizonyítja, hogy tudatosan a térdemhez tervezte az útvonalat. Az utolsó elágazásnál áll be a legnagyobb csend közöttünk, amikor megkérdezi, melyik házban lakom, én pedig szó nélkül rámutatok az előttünk állóra, ami magányosan sárgállik a sok fehér ház között. A visszapillantóból látom, hogy mosolyog. Igen, tudom, hogy mire gondol. Valóban nem szeretem az átlagos dolgokat.

A bukósisakom alá kap a szél, és az arcomba fújja a hajam, ahogy elindulunk, miután lepasszolják egymásnak a megvilágítottság jogát a közlekedési lámpa színei. Ma este az összeset érintettük a környéken a kerülőutak miatt, és ha a férfi ennél lassabbra vette volna a sebességet, gyakorlatilag oldalra dőltünk volna a motorral: mégis túl gyorsan hazaértünk.

 - Azt a mocskos – káromkodom el magam, amint megemelkedek a bőrülésről.

 - Igen, nos, nem pont meztelen combokra tervezték ezt – mondja fájdalmas grimaszt vágva. – De jól áll.

 - El tudom képzelni mennyire passzolhat az esetlen szűz lány imidzsemhez – nyomom a fejébe a sisakot, és megállok előtte, hogy belenézzek a táskámba, minden holmim meg van e. Tényleg piszok módon ég a bőröm, így meg-megsimítom, amíg a lakáskulcsom után kutatok. A megjegyzésemre elneveti magát, de amint a szoknyám alá nyúlok, azonnal elhallgat. Egy végtelen hétköznapi gesztusnak szánom, de nem is tudom, hogyan gondolhatom, hogy ez nincsen hatással rá.

Ha picit később is, de biztosan észrevettem volna, hogy mondani szeretne valamit, mindenesetre megelőlegezi a tekintetünk találkozását, amikor finoman a szoknyám alá nyúl hátulról, és megérinti a térdhajlatomat. Az érintése most nem esik túl jól, hogy a bőröm érzékenysége miatt van ez, vagy mert megijeszt, nem tudom pontosan megmondani. Még inkább zavarba hoz, amikor teljesen átkarolja mindkét lábamat – a kezével nem ér hozzá, csak a bőrdzsekit anyagát érzem magamon -, és a fenekem alá fektetve az alkarját közel húz magához.

 - Remélem, hogy még a határokon belül mozgok – suttogja az arcomba, amit másodpercek alatt vörössé színez a zavarodottságom. Nem igazán tudom eldönteni, hol mozognak ma este a határaim, olyan, mintha nem is lennének, hanem túl nagy utat engedtem volna neki, ahhoz, hogy átlépje őket. Kicsit dühössé is válok, és szabadulni akarnék, de beszélni kezd hozzám:

 - Örülök, hogy megismertelek, fehér ruhás lány, aki szénsavmentes vizet iszogat az országút menti lepukkant romkocsmában.

 - Én is örülök, fekete ruhás férfi, aki a szokásosat iszogatja az országút menti lepukkant romkocsmában – mondom nevetve, de mégis egy picit szomorkásan. A nyelvem hegyén van, hogy köszönetet mondjak mindenért, hogy őszintén elmeséljem mi történt, ki bántott, hogy azért mentem fel végül vele, mert más volt, mint ők. Beszélnék neki a kezéről is, a kezéről főleg, mert azt az érintést soha nem fogom elfelejteni.

De végül nem mondok semmit, mert kiveszi a szoknyám alól a kezét és kimozdítja a motor támasztékát, hogy elindulhasson, ha hátrébb lépek.

Legszívesebben hozzávágnám a táskámat, amiért csak így itt hagy engem, de nem teszem. Az én utam egészen más, amit egyedül kell bejárnom. Nem állok készen arra, ami mindkettőnket kölcsönösen építeni tudna, ha úgy döntenénk, hogy ebből legyen bármi. Mert ha nekem ő kell, nem egy éjszakára kell.

A lépteim sokkal vadabbak, tempósabban csattog a magassarkúm az aszfalton, mint ahogyan szeretném, de nem tudom visszafogni magam. Hagyom, hogy utat törjön magának minden érzés, amit talán nem is neki címzek, hanem minden más férfinek, aki valaha bántott engem. Minden mozdulatom indulatos, nem is nőre hasonlítok, hanem egy állatra. Kitépem, nem jó, visszadobom, nem megy bele a zárba, elhajítom, majd utána megyek és felveszem. Sötét van, a bensőm tombol, szinte nem is hallom, amint a férfi elhajt a motorral.

Az ajtónak döntöm a homlokom és kezem-lábam úgy jár, mintha sprinteket futottam volna. Dühös vagyok mindenkire. Magamra, amiért elmentem, amiért majdnem megtettem, amiért végül nem tettem meg, amiért ennyi mindent megengedtem neki és dühös vagyok rá, amiért itt hagyott.

Hirtelen kifújom a levegőt, majd lefelé bámulva egyszerre bedugom a kulcsot a zárba. Figyelem egy darabig, hallgatom, ahogy csillapodik a légzésem, ahogy motoszkálnak a bogarak a virágos ládában és ahogy kisülnek a szúnyogirtó készülék elektromos felületére szállva.

Felemelve a fejem, látom a kukucskálónyílás üvegén tükröződni a férfi alakját, ahogy sietősen igyekszik felém.

Hirtelen annyi ijedt gondolat rázza meg a koponyámat, hogy kővé dermedve nézem, ahogy az árnyalak egyre közelít. A fejem apró központjai információt váltanak, hadüzenetet küldenek, mindenki sikít, ordít, baj van, nagy baj… majd elhal minden.

Hallom, ahogy a táskám a földre pottyan, egy molylepke küzdelme költözik a fülembe, minden zizeg, motoszkál. A férfi talpa hangosan toppan a betonnak, az üteme alapján nem is sétál, hanem fut. A bőrdzsekije érintkezése az ingével annyira más, annyira szokatlan ez a hang.

Megfordulok. Hosszan nézem. Lendül a keze. Megnyúlnak a léptei.

 - Itt vagyok – mondom könnyektől áztatott hangon. – Nem félek tőled.