Azt hiszem életem legnagyobb mélypontja az volt, amikor egyenesen meg akartam szabadulni a tisztaságtól, amivel rendelkezem. Szükségét érzem, hogy egyenesebben fogalmazzak, ugyanis a szüzességemtől akartam megszabadulni. Pontosan ebben az értelemben: ki akartam irtani a testi tisztaságomat. Eladni, rábízni másra, hogy marcangolja cafatokra, vigye bolhapiacra, dicsekedjen vele, hogy elvitte, elvette, amit annyira őriztem, értelmetlenül. Mindegy volt a módszer, azonnali megoldásra vágytam.
A testvérem szerint az Elsőnek varázslatos körülmények között kell történnie. Én ezt soha nem rózsaszirmokkal, gyertyákkal és fájdalom nélkül képzeltem el, hanem vággyal. Nézni a partnerem, megérinteni, incselkedni, felforrni, lehűteni magam, majd berobbanni és felégetni a körülöttem lévőket. Én ezt mindig…mindig remegve képzeltem el. A vágy számomra a test túlpörgetése: a motor állapota leégés előtt, a szénsavas üdítő palackja, mielőtt ledobja magáról a kupakját. Egy olyan magas szintű, túltelített érzelmi állapot, amely kizárja a józan gondolkodás lehetőségét.
Mert az én józan
gondolataim félelmet és rettegést sulykoltak az agyam minden kis barázdájába.
Egy olyan embernek,
akihez soha életében nem értek hozzá kelletlenül, nehéz elmagyarázni, milyen
érzés irtózni a szextől. Végtelen sebezhetőséget és szégyent érzel, soha nem
mered átadni magad igazán a vágynak, mert érzed, hogy ki fogják használni, és
ebben az esetlen, valóságos pillanatban a földdel tehetnek egyenlővé téged.
Minden érzelmet kizársz, távol tartod magad a sebezhetőséged felfedésétől. Kell
a kontroll, muszáj, hogy te uralj mindent, mert ha egy pillanatra is
figyelmetlen maradsz, azonnal elpusztulsz és kezdheted az egész erőd építését
az első tégla lerakásától. Kislánykorodtól kezdve. Végtelenül nehéz bizalommal
viseltetni valaki felé, elképzelhetetlen számomra, hogy több embernek is
odaadjam magam, mire végre találok valakit, akivel egyszer jó lesz. Mindig azt
éreztem biztosra kell mennem, mert ha rosszul döntök, egyedül kell felállnom,
újra. Ilyen rettegés közepette könnyű hibákat találni a másik félben.
Gyűjtögetni, kiemelni, felnagyítani – egy rossz mozdulat és azonnal lezáródnak
a bejáratok. Soha többé nem engeded, még csak a várárok közelébe sem, az adott
személyt. Először magadat, majd a partnered fogod sajnálni. Végül már mások
miatt sem mentem bele. Elmondhatatlanul kellemetlenül éreztem magam, nézve a
próbálkozásaikat. Miért vagyok ilyen? Miért nem érezhetem azt, amit bármelyik
nő érez, amikor egy szívdöglesztő pasi az ágyékához ér? Miért csak a semmi és a
rettegés marad nekem?
Ma már az is zavar, ha
valaki meztelenül áll előttem. Irritál a fedetlen test látványa, akár nőről,
akár férfiről van szó.
Soha nem erőszakoltak
meg, ezért éreztem jogtalannak a félelmemet, és dühös voltam magamra, amiért
nem tudtam feldolgozni néhány érintést, amelyre soha nem vágytam. Ez egy
legyintésre érdemes probléma – ennyit tudtam az állapotomról. Jön majd valaki,
akivel érezni fogod, akitől nem fogsz félni – ezt mondta a
pszichológusom. Ha nem lépsz túl ezen, senki sem fog elviselni, senkid nem lesz –
mondta életem első párja, aki még csak ruha nélkül sem látott engem a másfél
évnyi kapcsolatunk alatt. Majd tényleg nem lett senki. Bonyodalom, sok-sok
munka és amúgy is olyan tapasztalatlan vagyok… mit adhat egy szűz lány egy
érett férfinek? Ők azt mondták semmit. Én pedig elhittem. Céltáblává válsz, ha
szűz vagy, már nem érthetsz meg szexista vicceket, már nem tudhatod, milyen
igazán vágyni valakire, nem lehetnek preferenciáid… nem lehet életed sem, mert
egy befásult picsa mit tudhat az életről, aki még csak szexelni sem képes senkivel?
Egyébként is különc
voltam. Nem kellett nekem még egy bélyeg a fejemre. Ez, pedig nagyobb volt
mindegyiknél, mert aki nem tud szexelni, az egyszerűen nem normális.
Nehogy azt higgye bárki
is, hogy könnyű döntés volt, amit meghoztam. Tudtam, hogy a Conneticutba vezető
országút mentén van egy háromszintes romkocsma, amire sokkal jobban illett a
kupleráj jelző, mint a söröző megnevezés. Negyed ötkor indult az utolsó busz a
városból, ami nem messze tett le a sörfőző gyárnál. Húsz perc múlva poros
lábbal tolom be a lengőajtót, öt perccel nyitás előtt. Nem küldenek el, nagyon
halkan köszönnek. Leülök, kérek egy vizet és egy sört. Én nem iszom.
Idegességemben gondolom azt, hogy azé, aki először megszólít!
A kezdeti önbizalmam,
amit inkább neveznék az elkeseredettségem miatti hidegségnek, folyamatosan
párolog, ahogyan telnek az órák. Nevetséges a tudat, hogy több fogyott a sörös
korsóból, mint a vizes palackomból, ugyanis az egyik motoros férfi véletlenül
fellökte, amikor át akart nyúlni felette egy szalvétáért. Nagy darab, tetovált
férfi volt. Habogva elnézést kért, és felajánlotta, hogy vesz másikat.
Megköszöntem és elutasítottam az ajánlatát. Rajta kívül senki, és amikor azt
mondom, hogy senki, komolyan így gondolom, nem szólított le. Végtelenül
szánalmasnak érzem magam. A tartásom, az értékrendem – mindent a sörfőző előtti
szemetesbe dobtam, és így ültem ki egy csapat részeg férfi elé, akiknek még így
sem kellek.
Éppen a finoman tetszelgő
dekoltázsomat vizslatom és azt fontolgatom, hogy valami merészebbet kellett
volna választanom, amikor erősödni kezd mögöttem a hangzavar. Előrébb dőlök, a
pultnak ütközik a mellkasom, így fordítom hátra a fejem, amikor a másodperc
azonnali pillanatában találkozik a tekintetem egy bőrdzsekis, szőke férfiével.
Legalább egy tucat ember van körülötte hasonló kabátban, azonos emblémával a
szívük felett. Lassan visszafordulva emelem a számhoz a vizes palackot, pedig
legszívesebben lendületből felkapnám a táskám és hazáig futnék, mert tudom,
hogy kinézett magának. Még a pultos figyelmét is magamra vonom: illedelmes
szóváltás arról, hogy jól vagyok e és már ott is van – tapintatosan érdeklődik
felőlem. Akaratlanul is a dekoltázsom elé emelem a kezemet, az ujjaimmal
cirógatom a nyakam oldalát, hogy picit megnyugtassam magam és ne csak bámuljak,
mint aki tényleg meg van zakkanva. A válaszomra hangosan felnevet, miközben
kikéri a „szokásosat” Andytől, és maga alá ránt egy, az enyémhez hasonló
bárszéket. Valami olyasmit mondhattam, hogy „igen, csak nagyon meleg van itt”.
Gratulálok magamnak. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy sikerült
befűtened az egész kócerájt, szóval tippre gázszerelő vagy, ami hasonlóan
kellemetlen és sokat mondó lett volna, mint amit sikerült összenyögdécselnem.
Pláne, hogy rajta legalább háromszor annyi textil van, mint rajtam és számára
kitűnő a hely klímája.
Csupán percekre sikerül
kizökkentenie az idegességemből, de akkor őszintén meg tudom nevettetni.
Elmondom neki, hogy ma egy ingyen sörrel gazdagodhatott volna, ha nem öntik ki
útközben. Elmesélem a sztorit, ő pedig olyan hangosan nevet rajta, hogy a fél
kocsma minket néz. Bevallom, azt érzem, azért csinálja, hogy biztosan
bevágódjon nálam. Szokatlan nekem ez a helyzet, ez az egész itt, de leginkább
az, hogy valakit ennyire boldognak látok magam mellett. Hol azt érzem, hogy
mögöttes szándékok vezérlik őt, hol teli hassal dől hátra az egóm, ahogy
lakmározik az általa elszórt morzsákból. Megy ez szex nélkül is, értékes
vagyok: érzem először. Ő egy férfi, neki ez soha nem lesz elég, szól
másodszor a kisördög az ellentétes vállamról. Megegyezünk, hogy jobb is, hogy
kiborult, mert valószínűleg olyan szinten felmelegedett, hogy képtelen lett
volna meginni. Kér is magának gyorsan egy adag csapolt sört, majd elkezdi
hangosan felolvasni az itallapot, hogy kedvemre valót találjon rajta. Egészen a
vállamnak dől, miközben a meglévő kínálat végére érve fantázianevekkel egészíti
ki a listát, én pedig őszintén elnevetem magam. Az agyam, azonban folyamatosan
jelez – hol azt, hogy bántani fog, hol azt, hogy itt az idő, majd van, hogy
megkérdőjelezi, miért pont egy ilyen férfi ült le mellém és miért csinál olyan
dolgokat, amitől jobban érzem magam. Ilyenkor rendszeresen hallgatok, amiből az
zökkent ki és pörget fel még inkább, hogy csak csendben néz. Nem érti, mit
keresek itt, ahogyan én sem. Egy fehér, lenvászon ruhát viselek, mély
hátkivágással, amelynek ujjai harangszerűen nyílnak szét a felkarom körül.
Fehér folt vagyok a fekete lepedőn, a bőrkabátos emberek között. Közben
beszélgetésbe elegyedünk néhány társával, a pultos is néha hozzászól a
csevegésünkhöz. A nyitottságuk kellően megnyugtat, ahhoz, hogy tudtára adjam a
férfinek, mit is szeretnék tőle pontosan. Épp az ajtón belépőknek int, amikor
szelíden megérintem a combját, azonban zavaromban majdnem elkapom a kezemet onnan.
Végül nem teszem, pedig elképesztően szégyellem magamat miatta. Olyan lassan
fordul vissza, ahogyan én tettem nem is olyan régen, én pedig elrejtve a szám
remegését, egyre fentebb csúsztatom az ujjaimat a farmerja felületén.
Más vagyok, mint egy
átlagos nő. A mozdulat könnyedsége helyett erőszakos görccsel nyúlok a férfiak
combjához, azért, mert muszáj. Amikor valaki hozzám ér, az erődöm keménységét
és szilárdságát érzi, amelyet rövid idő alatt csak pusztítással tud áttörni. A
testem teljes összhangban védelmez a bántalmaktól. Olyan vagyok, akár a
márványba csomagolt hungarocell: a megbontásomhoz az erőszak teljességét kell
használnod, de belül az önnön markod is pont elég ehhez. Nem tudsz mozgatni,
képtelen vagy táncoltatni, járatni az ujjad körül, akár egy tollpihét. Én
szikla vagyok. Megkövült tárgya egy hajdanán volt életnek.
Ahogy mered rám, azt
érzem nem kell. Meg fogom alázni, átsétálok rajta, félreért, remélem tudja,
hogy csak egy esti partner, mint akármelyik másik. Másik… soha nem is volt
másik, mert mindegyik ugyanígy járt. A torkom szorul, a tüdőm megtelik
frusztrációval és elzárja a hörgőimet. Meggyullad a bőröm alatti anyag,
befolyik a szerveim közé, hogy magába olvassza azokat is, majd egységesen
lötykölődve hűljön ki és fagyjon meg a szívem vezetése nélkül. Hamarosan
kikapcsol minden, és akármi történik, nem fog fájni.
Mély, szaggatott levegőt
veszek, ahogy végig nézem, amint gyűrött dollárokat dob a pultra, majd feláll
és maga után húzva elindul az első emeleti szobák felé.
Soha nem láttam még
embert ilyen könnyedén mozogni – ezt gondolom, ahogy ringatózva lépdel felfelé
a romkocsma megviselt lépcsőfokain. Az ósdi deszkák háborogva recsegnek a
talpam alatt, hiába próbálok bármely szegletére lépni – egyszerűen nem akar
elhallgatni. Ő pedig olyan szépen, olyan halkan halad, hogy az ő némasága
elnyomja a bár eget-rengető hangzavarát. Ennyit jelent, ha ismered a helyet,
ahová beteszed a lábad. Azért ennyire szép, mert óriási, majdnem két
fejjel magasabb nálam. Csendes és hatalmas, akár az ösztön: ha jól kapcsolódsz
széttép, majd összefoltoz; ha rosszul, megfoszt az életedtől. Ez olyan lehet,
mint a vihar előtti csend? Felvezet valamit, ami megrengeti az egész házat és
beszakítja a tetőt? Elvégre az ember is csak olyan képes lenni, amilyen
közegből származik. Olyan, mint a természet. Már csak annak kell
kiderülnie, hogy rajtam torolja meg minden ember bűnét ma este, vagy magába
fogad és táplál, mint a jóságos anya hálátlan gyermekét.
Mögötte haladok, de nem
túl szorosan, hiába nagy a tömeg. Elsősorban az intimitás elkerülése ösztönöz,
aztán átfut az agyamon, hogyha egy részeg elég erősen ütközik nekem, könnyedén
elszakadhatok tőle, majd kislisszolhatok az emberek takarásában. Pechemre
mindenki kifejezetten körültekintően tartja a távolságot tőlünk, és tisztában
vagyok vele, hogy ennek a férfi az oka, aki sűrű pillantásokat vet rám a válla
fölött és nyugtatóan elmosolyodik. Nem engem, magát nyugtatja. Még ott vagyok,
nem tűntem el sehová. Minden gesztust kiszúrok, amit neki címeznek, de ő nem
különösebben törődik velük. Én beleőrülnék, ha ennyi férfi akarna
megkaparintani magának, nem, hogy még természetesnek vegyem, akár egy
fuvallatot, egy levegővételt vagy egy szívdobbanást. Hogy különlegesnek kellene
éreznem magam, vagy egyszerűnek és kiszámíthatónak, nem tudom eldönteni. A
férfit nézve szeretném elhinni, hogy kivételes vagyok, csak azért, mert ő
számomra az.
A fordulóban megtorpan és
a fülembe súgja, hogy a pletykák egyébként azt tartják, hogy a legszendébb nők
a legvadabbak az ágyban. Ahogy közel hajol, szappan és cigaretta illat kúszik
az orromba, ami bizonyos mozdulatai miatt keveredik a napkapta bőrdzsekijének
szokatlan aromájával. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hatással rám. Remek
csevegőpartnernek bizonyult, azonban ez koránt sem jelent semmit. Láttam én már
kezes bárány férfiakat, akik verték otthon a feleségüket, ennek a tudata pedig
távolságtartásra késztet, holott ő maga nem ad indokot erre. És már el is
leptek mindent: a vészjósló gondolatok. Gyakorlatilag majdnem átvetem
magam a korláton: annyi adrenalin munkál bennem, hogy meg sem érezném a
becsapódást. Ezen a helyen senki nem fogja felelősségre vonni őt, ha
agresszívabb magatartást mutat felém. Ő itt valaki, én csak egy elkeseredett
fiatal nő vagyok, aki a vesztébe rohant kínjában, de semmi több. Talán be sem
merném vallani senkinek sem, hogy mi történt itt, ma este – ha megverne, ha
megerőszakolna, akkor sem. Ki sem mondta senki, de már tudom, mit fognak
gondolni rólam, mert minden cselekedetnek van egy elismerő és egy elítélő
megítélési formája.
Kimozdít a
gondolataimból, hogy a férfi kitár előttem egy ajtót, ami egy idegen szobába
vezet. Akkor mér először végig, amikor besétálok előtte, de olyan szemtelenül
teszi, hogy az egész testem beleremeg a pillantásába. Soha életemben nem nézett
rám senki így, ahogyan ő teszi. A legfurcsább pedig, hogy ez nem hízelgő
számomra, hanem rémisztő. Amikor kattan egyet a zár, a szívem kihagy legalább
három ütemet, majd kettő hatalmas dobbanás után elképesztő ütemben kezd
zakatolni.
Annyi mindent tehetne velem
ebben a pillanatban, tulajdonképpen esélyem sincsen ellene. Hallom, ahogy
közelednek a léptei. Látom, ahogy emelkedik a mellkasom, de nem érzem, hogy
feltöltődnék oxigénnel. Államat leszorítva bámulom, ahogy fel-fel dobálja a
mellemre simuló anyagot a szívem erőteljes pulzálása, de nem érzek melegséget,
csak az érpályámon közlekedő hóvihart, ami jégszoborrá dermeszt. Élnék azzal a
hasonlattal, hogy lelkem kiszáll a testemből, de tulajdonképpen megszűnik
létezni. Ezekben a pillanatokban nem vagyok a jelenben. A múltamban lebegek, a
rossz döntések és szép emlékek ölelésében, a jövőmben, amit mindig
felszabadítónak képzelek el. Eltompul a világ: abban a pillanatban azt érzem,
mintha nézőként bámulnám életem főszereplőjének vergődését, a saját magamét. Mintha
egy két másodperccel ezelőtti dallama lennék rádióból üvöltő bluesnak,
elnyomott csikke egy cigarettának, a motorba töltött benzin elillanó szaga,
ahogyan feldolgozza a szerkezet a haladásához. Valami, ami egykor egész volt és
létezett, azonban most már csak zsákba kotorható szemét, amit bármire lehet
használni, és ami nem érez már többé semmit. Mint a fa, miután könyvet
készítenek belőle és felgyújtják. Valami, aminek nem fáj már, ha a halála
után bántalmazzák.
Hirtelen megérzem újra a
bőr illatát: hogy lehet egyszerre ilyen izgató és zavaró valami, mint a napon
hagyott bőr illata? Először a szakálla szálait, majd az ajkát érzem meg a
tarkómon, csak aztán a kezét, amivel már percek óta simogatja a karomat.
Érdesek az ujjbegyei, akár a smirglipapír. Eszembe jut annak a finom kéznek az
érintése, amely hatéves koromban a nadrágomba csúszott. Emlékszem, milyen
végtelenül kellemetlen is volt az, mennyire nem értettem belőle semmit. Csak
azt tudtam, hogy ez nem jó, és hogy véget kell vetnem ennek. Valóban léteznek
olyan rossz dolgok, amik képesek időt és energiát nem sajnálva visszatérni
hozzánk, csak másképpen csomagolva? Ugyanaz a lidérc vagy, aki selyemköntösben
érintett először? Az, amelyiknek hangosan csattogott a papucsa az iskola
folyosóján a mosdóba jövet? Amelyik a falhoz szorított, amelyik rám feküdt,
amelyik megfogta a mellem, amelyik ledugta a torkomon a nyelvét, amelyik
értéktelennek hívott, amelyik csendre intett, amelyik nem érintett, amelyik
kötélen rángatott, amelyiknek trófea voltam, amelyik megtagadta a nőiességem?
Hányadik arcod ez, és nem unod már? Csak, mert engem már felfaltál, és csak
azért lehetséges, hogy vagyok, mert táplálsz, hogy újra eljöhess hozzám.
Hallgatva a kettőnk
bőrének találkozását, ahogyan siklanak egymáson szelíden sercegve, jól esik,
hogy az ő tenyere ennyire más. Az arca felé billentem a fejem, az orra
hozzásimul a halántékomhoz, ahogy mélyen magába szívja az illatomat. Annyira
ideges voltam indulás előtt, hogy elfelejtettem parfümöt fújni magamra, mégsem
sieti el a dolgokat, tetszik neki a természetességem. A hátam és a
mellkasa először érintkezik, amikor megcsókolja a fülem alatti vékony bőrt,
amely erősen feszül az állkapcsomra. Egy apró sóhaj hagyja el a számat, ami
inkább mondható egy nagyobb lélegzetvételnek, azonban minden vágyam elszáll,
amikor nagy izgalmamban hátrébb lépek és az ölének döntöm a fenekemet. Hirtelen
megijedek a keménységétől és a lehető legmesszebbre taszítom. A karjaimat
erősen összefonom magam előtt és aprókat csípek az alsó ajkamba.
Miért nem megy? Ez csak idióta szex!
Lenyelni sem tudom a számban feltobzódott nyálat, annyira elszorul a torkom. Percek telnek el, mire észreveszem, hogy a szemben lévő ablakokon nincsen függöny. Logikus a szükségességének megkérdőjelezése, mert a semmi közepén ugyan ki akarna belesni ide? Mégis zavarba jövök, mert a férfi a tükörképemet kémleli, valószínűleg azóta, hogy beléptünk ide. A tekintetéből leveszem, hogy nem veszi észre, hogy az enyém könnyben úszik. Ilyen piszkos üvegen keresztül nem is könnyű tisztán látni az igazságot.
- Ha feszélyez a
hely kereshetünk egy másik szobát…
- Nem, dehogy –
pördülök meg azonnal, sűrű pislogások közepette.
Felszalad mindkét
szemöldöke, miközben ajkai közé présel egy előtörni vágyó mosolyt. Mégis hogyan
kell elkezdeni ezt…? Olyan ostobának érzem magam. Szinte majdnem felröhögök
kínomban, mikor az első gondolataim között jelenik meg, hogy talán a legjobb
lenne még most levenni a cipőmet, hogy később ne zavarjon bennünket. Aztán
eszembe jut a táska, ami már szinte magától csúszik ki a kezemből, annyira
izzad a tenyerem. Szóval ránézek a cipőmre, aztán a táskára… tanácstalanul,
mire szívmelengetően felkacag előttem.
- Mit
csinálsz, kedvesem? – Az egész gerincemen végig szalad a megszólítása és
apró kisüléseket okoz az agyamban. Nézem, ahogy jót szórakozik rajtam, és
hagyom, hogy a hangja szétolvassza az összegyűlt feszültségemet. Azt hiszem,
ugyanazt érzem, amit ő, mégis csak egy mosolyt vagyok képes elereszteni, ami
folyamatosan szélesedik, ahogy megrázom a fejemet a saját ügyetlenkedésemen.
Zsebre vágja a kezeit és nedves szemmel fejteget, oldalra biccentve arcát, ami
még mindig ragyog a boldogságtól. Olyan, mihez kezdjek most veled? típusú
nézés ez. Én sem tudom, hidd el én sem.
Szégyenlősen lesütöm a
tekintetem és a dohányzóasztalra viszem a táskámat. Megtámaszkodom az
üveglapon, egészen hátra vetem a fejem, miközben gyűjtöm a bátorságot, ahhoz,
hogy odalépjek hozzá és megcsókoljam. Az okozza bennem a legnagyobb
tanácstalanságot, hogy erre most valóban teljes szívemből vágyom. Teljesen
elönti a homály az elmémet, ha belegondolok, hogy megérintem az ajkát – ez a
felismerés, pedig teljesen új számomra, és visszaránt a valóságba, ahol minden
élesebb, mint amit képes vagyok kezelni. A filmekben, az utcán, a bárokban úgy
tűnik, hogy a nők őszintén élvezik ezt. Mégis, amit én érzek, színtiszta
kellemetlenség. Vágyom rá, de ha most a fehérneműm alá nyúlna, azt érezném, mintha
tűt szúrnának a csiklómba. Érinteni akarom, de ha átkarolna, azt érezném, meg
akar fojtani. Ezért jobb a semmit érezni ilyenkor, mert senki, senki az égadta
egy világon nem tud úgy hozzám érni, hogy ne érezzem azt, hogy elpusztít vele.
A koponyámon érzem a
szegycsontja keménységét, majd az ujjai érdességét, ahogy két oldalról a
hajamba túr. Az állam alá nyúl, egészen körbe fogja a fejemet, szinte elfér a
kezében, olyan hatalmasnak tűnik ebben a pillanatban. A könnyeim különböző
utakat bejárva töltik meg száraz tenyerét.
- Ez az első, igaz?
Olyan erősen préselem
össze a szemhéjam, hogy az egész arcom gyűrötté és megviseltté válik
tőle. Nem akarom látni a reakcióját, semmit nem akarok tudni arról, amit
gondol. Nem vagyok itt, nem létezem, ő sem létezik, csak a semmi van, de az
mindent, de mindent elsöpör ezen a világon. Remélem, hogy elijesztem, hogy
olyan bolondnak gondol, hogy rám vágja az ajtót és elmeséli mindenkinek, milyen
hibbant csajt fogott ki ma estére. Tegyen bármit, megalázhat bárhogy, de könyörgöm,
menjen el. Hagyjon békén, hadd maradjak egyedül, mert rettegek, nem bírnám
elviselni, hogy a határaimat átlépve hozzám érjen.
Annyira sokszor és olyan
hosszú ideig akad bent a levegőm, hogy szembe fordít magával, összefogja a
hajamat és a tarkómra tapasztja a tenyerét, amelyen óriási, acélból készült
pecsétgyűrűk pihennek. Ez az öngyógyítás legmegterhelőbb része. Szakítasz,
mélyre nyúlsz, erőszakkal tolod ki mindazt, ami gyökeret eresztve feltobzódott
a legelérhetetlenebb pontjaidon. Senki nem fog segíteni ebben, mert senki nem
látja azt, ami sátrat verve éldegél és pusztít benned.
Minden érintésével
harmadolja azok erősségét, szinte már csak a simogatása nyugtató hatását érzem
percek múlva, amellyel csitítani próbál. A fém hidegségére csillapodom, de csak
sokára apadnak el a könnyeim. Az arcom nedvessége felerősíti frissítő sóhaját,
amit elereszt, mielőtt hozzám szólna:
- Most, hogy
kellőképpen rám ijesztettél, elmondhatnád, mit is csinálsz pontosan itt, te
szerencsecsomag.
Az egész koponyám sajog a
sírástól. A csontjaim lüktetnek, a bőröm tűzforró, a lelkem pedig üres, mintha
a bél nélküli dióhéj. Mindenem csurom víz, a lenvászon teljesen rám tapadt, és
amikor az arcomhoz nyúlok, olyan, mintha nem is az én kezem érintene meg, hanem
egy harmadik félé. Tudom, hogy csak én képzelem ezt, de szinte cuppanva nyílik
ki a szemem: mindenhol foltokat és árnyalatokat látok, de körvonalazódni
látszik az előttem guggoló férfi is. Még az sem tűnt fel, hogy összeestem.
- Sokan mondták
már, hogy sokkolóan tudok hatni a nőkre, de be kell vallanom, hogy ilyen még
egyszer sem történt velem – bátorítóan, mégis komolytalan gyerekességgel
mosolyodik el. Nem tudok elsőre felállni, ezért a hónom alá nyúl és átkarolva
felsegít, majd leültet a kanapéra.
- Sajnálom, azt
hiszem még nem állok készen.
- Nem kell
szabadkoznod – mondja szinte azonnal. – Ez egy teljesen normális dolog. Nem
mondom, hogy nem sajnálom… de ez csak akkor működhet úgy, ahogy kell, ha te is
így érzed. Szexelni máshogy nem lehet.
- Csak túl akartam
már lenni rajta – morgom az orrom alatt, majd felnézek a plafonra. Annyira
ragadok, hogy olyan érzés, mintha nyúznának.
- Túl lenni rajta?
– hökken meg, majd elgondolkodik. – Azt hiszem, én soha nem gondoltam így erre.
Akkora volt bennem a vágy, hogy minden gondolatot elnyomott. – Mindketten a
csillár helyét figyeljük, és az abból kilógó csonka vezetéket. Nem túl
biztonságos, bár nem is a szoba legforgalmasabb pontja, ahol baj érheti az
embert. – Talán vágy kell hozzá, több nem – súgja végül mellékesen.
- Tapasztalatból
mondom, hogy az sem mindig elég.
Újra elmosolyodik.
Persze, hogy kívánom őt. Egy pillanatig sem gondolhatja, hogy vele van
problémám.
- Miért engem
választottál? – kérdi, én pedig leplezetlenül ledöbbenek. – Mármint, nagyon
régóta itt vagy, legalább is, ahogy megértettem a szavaidból. Mivel tudtalak
meggyőzni téged, ami miatt feljöttél velem, és azt gondoltad, mégis
megpróbálod?
- Én is ugyanezt a
kérdést tettem fel számtalanszor veled kapcsolatban. Bárkit megkaphatnál, őket
ismered is – mutatok az ajtóra. -, mert tudom, hogy többükkel is lefeküdtél.
Nem vagyok hülye. Talán csak izgató volt számodra, hogy felfedezz valami újat,
vagy egészen mást, ezt gondoltam…
- Nehéz téged nem
észrevenni – prüszköli szórakozottan, majd leül a mellettem lévő
dohányzóasztalra. Lefekteti a karfára a kezét, jelzésül, hogy fogjam meg, én
pedig így is teszek. Az ő, tetoválásoktól és ékszerektől díszes keze mellett az
enyém olyan, mint egy fehérre mázolt, unalmas faág. Megérint minden percet, végig
simít a vénáim felett, nézi a tenyeremen lévő mintázat lefutását és elidőz
a szokatlanul hosszú életvonalam felett. Odatolja a saját tenyerét, amelyet egy
ugyanolyan alakú és hosszú heg szel ketté. – Meg akartak ölni, de csak
meghosszabbították az életem. Szar lehet nekik. – Mindketten halkan nevetünk. –
Aki szó nélkül el tud menni melletted, az vak vagy hülye.
- Hát akkor ez a
kocsma tele van vak és hülye emberekkel. Senki nem jött oda hozzám, rajtad
kívül.
Újra és újra leköveti a
tenyerem vonalait, mintha egy térképet böngészne, amin keresi az x-szel
jelölt kincset. Mikor már legalább tizedik alkalommal teszi ezt, ugyanazon az
útvonalon haladva, egyszer csak megáll, és apró ököllé hajtogatja az ujjaimat.
- Te odamernél
menni valakihez, akiben elég erő van, ahhoz, hogy egyedül beüljön egy hófehér
ruhában egy romkocsmába, ahol rezzenéstelen arccal tűri több tucat férfi éhes
tekintetét, miközben szénsavmentes vizet kortyolgat? – Megpaskol. – Mert
mindenki majd felfalt, te pedig ügyet sem vetettél senkire. Nem tudom, miért
jöttél ebbe a kocsmába ma este, de biztosan nem szexpartnert kerestél magadnak.
Nyoma sem volt benned keresési szándéknak. Azt vártam minden pillanatban, mikor
csinálsz belőlem bolondot és lépsz le, mikor nem figyelek. Nem értettem, mit
keresel itt, mit akarsz pontosan, és hiába hiszed, hogy ezért jöttél, tudat
alatt nagyon jól tudtad, hogy senkinek nem fogod odaadni ma este magadat. Mert
egyszerűen nem ilyen vagy.
Nem igazán tudom, milyen
ember vagyok, így sem helyeselni nem tudok, és tagadni sem tudom, amit állít.
Nem feltétlenül volt szükségem arra az elmúlt időben, hogy feltérképezzem
magamat, az erősségeim gyűjtögetésén pedig csak nagy ritkán gondolkodom el.
Elég volt nekem annyi, hogy nem vagyok normális és problémás, szűz nő vagyok.
Most döbbenek rá először, hogy az elmúlt éveimet javarészt a szex gondolata
lengte körbe és keserítette meg – még úgy is, hogy képtelen voltam eljutni
konkrétan az aktusig. Először érzem azt, hogy több mindennek kellene lennie egy
életben a szexnél. Nem, több minden van benne, mérföldekkel több.
- Aki pedig valódi
férfi, soha nem tiporna el egy nőt, akinek ilyen tartása van. Biztos vagyok
benne, hogy történt veled valami, ami miatt ennyire rettegsz, de ezenfelül
nagyon sok minden van még benned. Ez nem csak félelem, te senkinek nem adnád
magad ennyire könnyen, ahogy saját magaddal elhitetted ezt. És itt, ezt
tisztelik. Itt nem barbárok iszogatnak esténként, kedvesem. Mert azt nem
tűrném el, ha így lenne.
- Nagyon nehéz ezt
elhinnem, tudod… hogy több lehetek egy szűz nőnél.
- Sajnos tudom,
hogy honnan származnak ezek a gondolataid. Bár ne tudnám, de sajnos túl sok
sörözésen hallgattam már végig a nálam fiatalabbak világmegváltó teóriáit. Nem
hiszem, hogy korrekten és érthetően körbe tudnám írni, milyennek látlak,
anélkül, hogy zavarba ejtő lennék, tehát csak annyit kérdezek: mit teszel,
amikor reggel felkelsz? Igen, gondolkozz csak. Tudom, hogy eszedbe jut a
napfény, látom az arcodon, ó, igen, beletrafáltam. Gondoskodsz az állataidról,
a növényeidről, magadról, megnézel valamit, futsz egyet, beszélgetsz
emberekkel, akikre mosolyogsz, és nem először teszed ezt azon a reggelen.
Délben, este… legalább százszor ennyi lehetőség, és mindezek közben boldog
vagy. Senki életének nem szabadna mozgatórúgójának lennie a szexnek. A szex jó
dolog, atya ég, nagyon jó – kalandozik el hirtelen és valószínűleg felelevenít
néhány említésre méltó alkalmat, amit végül nem oszt meg velem. -, de a szex
nem az élet. Csak a része. Aki pedig azzal tömi a fejed, hogy nem vagy teljes
értékű, mert nem szexelsz vagy mert képtelen vagy rá, neki kellene
elgondolkodnia azon, hogyan éli pontosan az életét.
- Atya ég, mennyire
másképp gondolkodsz, mint a többi ember. – A nevetéséből azt érzékelem, nem én
vagyok az első, aki ezt mondja neki. Hiába hallja,
valószínűsíthetően sokadszorra, mégis azt látom rajta, hogy jól esik neki. – Ne
nevess, valóban különleges vagy.
Kiegészítem még néhány
dologgal a felsorolásom, de annyira eltelíti a boldogság, hogy a saját
szavaimat sem hallom a hangjától. Reménytelennek ítélem meg a helyzetet, szóval
csak nézem, ahogy megállás nélkül tiszta szívéből kacag. Mennyire szép tud
lenni az ember, amikor ennyire ösztönösen őszinte.
- Jaj, édesem,
ha én vagyok a legintelligensebb ember, akivel eddig találkoztál, az már régen
rossz! El sem tudom képzelni, milyen emberekkel vagy körbe véve – válaszolnám,
hogy jobb, ha nem is tudja, de meglepetésemre felpattan és elindul az ajtó
által elzárt külvilág felé. Szokatlanul nagy és értelmetlen csalódottságot
érzek, ahogy realizálom ennek az egésznek a végét, de nem szólok semmit. Hogyan
kérjem számon valakitől azt, hogy életemben először szabadságot és teret hagy
nekem? Még akkor is, ha úgy érzem, rosszkor teszi ezt. Borzasztó, mennyire
nevetségesen ambivalens érzések képesek kavarogni az emberben, bizonyos
szituációkban.
Átmozgatom magam,
sikertelenül ugyan, de megpróbálom kisimítani az időközben salátává gyűrődött
ruhámat, majd megbékélek a gondolattal, hogy tulajdonképpen ennél furábban már
úgy sem nézhetnek rám a lent italozó emberek. A gondolatra, hogy mindenki azt
fogja hinni, szexeltünk, elmosolyodom. Újra vissza a valóságba, ahol arról próbálom
nap, mint nap meggyőzni az embereket, hogy igen, huszonegy évesen még csak
meztelenül sem látott senki, a családomon kívül. Aztán időközben megbarátkozom
majd a gondolattal is, hogy több vagyok ennél. Talán, ha rájövök mi minden
vagyok, őket is legalább annyira elkápráztatom majd, mint magamat. El fog
kápráztatni? Milyen vagyok? Az este alapján kissé labilis és szenzitív.
Szeretem, hogy labilis és szenzitív vagyok. Most szeretem, ami vagyok,
szeretem, hogy szűz vagyok, hogy más vagyok, mint a többi nő. Másabb a
helyzetem, de nem azt jelenti, hogy megoldhatatlan, csakhogy
hozzápasszoló, más megközelítést igényel.
- Jó látni, hogy
ennyire meg vagy nyugodva – morogja a férfi érces hangon, az ajtófélfának
támaszkodva. – Örülök, hogy tudtam segíteni egy kicsit.
- Köszönöm…
- Még ne köszönöd,
először elviszlek haza. Gondolom nem szívesen ülsz itt még minimum négy óra
hosszát, mire megjön Connecticut felől az első távolsági.
Nem, valóban nem
szeretnék már maradni, de bele sem kezdek, mert kinyitja az ajtót és udvariasan
előre enged. Vérvörösre pirulva lépek el mellette, majd kimerülten fúrom át
magam az addigra megkétszereződött tömegen. Igen, bőven van mit megköszönnöm
neki, mert ez az este fatálisan is elsülhetett volna, ha ő nem olyan, amilyen.
Az agyam utalásokat küldd arra vonatkozóan, hogy rossz ötlet az otthonom
közelébe engednem őt, hogy a semmibe beszélni bárki tud. Hogy rosszul gondolok
sok mindent, mert ő bántana, de az itt lévő emberek ezt nem hagynák, ezért kell
lelépnünk innen. Hirtelen lekapcsolódnak a fejemben duruzsoló hangok, és
pohárkoccintás és legalább száz részeg ember története kúszik a fülembe. A
háttérben blues szól, amelynek hamarosan felveszem a ritmusát és lekövetem a
sarkam koppanásaival azt. Holnap reggel nagyon sok minden fog történni, de ma
mindent a lehető legélesebben érzékelek, ami pedig a legkülönlegesebb, hogy ez
nem zavar. Szívom magamba az élet illatának különböző megnyilvánulásait,
hagyom, hogy árnyalatok színesítsék a koponyám szürkeségét. Annyi minden
történik itt, és ezek közül egyik sem a szex.
Hátrafordulok, ahogyan a
férfi tette, amikor sétáltunk felfelé, de ő nincs ott. Semmi baj, nem lehetek
dühös rá, neki egészen más kell. Nem tudom, hazugság volt-e, amiket mondott, de
akkor, itt, ebben az éles, valóságos pillanatban igaznak hiszem minden szavát:
ha ennyim marad, amiből erőt kovácsolhatok magamnak, hát ebből fogok
feltöltődni és elkezdeni a gyógyulásomat.
Egyszer csak átnyúl a
keze a tömegen és a karomba kapaszkodva húzza közel magát hozzám. Hiába üvölt,
távoli szóként hal el a zajban, ahogyan azt ecseteli, hogy elborzasztóan nagy
tömeget vonzottam be ma estére – idáig, ugyanis soha nem voltak itt ennyien.
Ahogy állunk ott, az élet
ölelésében, nehéz elfojtani bármit, ami őszinte és tiszta érzésként
felcímkézendő. Hogy áldozata vagyok-e a mesteri lidérc tökéletes
szemfényvesztésének, vagy most jött el a csoda, amire vágytam és amit
hajszoltam, azt nem tudom, de egy hirtelen elgondolástól vezérelve szelíden
magamhoz szorítom őt. Gyors, de mégis nagyon finom mozdulat ez, nagyjából
hasonlóan gyerekesen nézhet ki, mint amikor a szobában bíbelődtem a táskámmal
és a cipőmmel. Egy átlagos ember már elengedte volna az első másodpercek után,
ha érezte volna a viszonzatlanságot és megilletődöttséget, azonban én túlságos
önző vagyok most ehhez. Amikor mélyítek a szorításomon, bátran és határozottan
lendül a karja, és hiába markolja a hajam, a ruhám, érinti a hátam teljes
felületét, időszakosan megpihenve egy-egy ponton, nem érzek fojtóérzést a
testemben. Határokat állít fel magának; az ösztönén nyakörv, ami közelítve a
zóna pereméhez meg-megcsipkedi és visszatereli őt oda, ahol nem okozhat
károkat.
Ahogy én sem tehetem meg
ezt.
Minden, amit eddig láttam
belőle… mindre szükségem van a gyógyulásomhoz. Ezt kergetem évek óta, erre vágyom,
azt érzem, hogy minden benne van, amit elképzeltem.
Kiéleződött érzékenysége
miatt automatikusan elenged, amint lentebb csúszik a karom, ezzel megbontva a
szorításom erősségét.
Nem lehet csak egy
gyógyír. Nem használhatom fel őt arra, hogy helyrehozzon engem. Nem állok erre
készen, mindig megpróbálnám ellökni magamtól, és óriási sebeket okoznék neki
ezzel. Olyan dolgokat adhatna nekem, amire senki más nem képes, boldog lehetnék
mellette, de csak lecsapolnám őt, majd végül, ha nem maradt több energiája,
rázúdítanék mindent, amit addig megpróbált féken tartani és ápolgatni. És én
jól tudom, mit tesz, ami ostromol engem. Én adaptálódtam, én benntartom ezt a
valamit, mert erős vagyok, és csak én tudok szembenézni ezzel. Ez a én
problémám, ami azért tér vissza minden alkalommal, hogy a felemésztésemet kezdeményezze. Ez viszont nem másra tartozik, ez az én
harcom, amit nekem kell megvívnom terelés és pillanatnyi megoldások nélkül.
Áldozatok nélkül. Nem olvaszthatom be, csak azért, az életembe, hogy túléljem a
következő támadást. Elfogadhatom, amit útravalónak ad, de többet nem vehetek el
tőle. Nem okozhatok károkat benne.
Tudom, hogy én ebben a
pillanatban, csak kihasználnám az ő csodáját. Ahogy nézünk egymás szemébe a fátyolos megvilágítás maszatoló hatása mellett, látom rajta, hogy ezt ő is tudja.
Altatóan ráz az alattam
zötykölődő Harley Davidson, ahogy meglehetősen gyér sebességgel robogunk át az
utcákat összekötő kereszteződéseken. Többször a kezemhez nyúl, rám szól, hogy
ennél erősebben kell fognom a dzsekijét. Néha még magam is megijedek attól,
hogy annyira elnyom az álmosság, hogy elszundítok mögötte és levágódok a
motorról. Nem sokáig babrál a csuklómnál, a lehető leggyorsabban tér vissza a
jármű irányításához. Tömegközlekedéssel sokkal hosszabbnak tűnik ez az
útszakasz. Kifogunk jó néhány piros lámpát, ilyenkor kihasználja, hogy valahol
hozzám érhessen. Hanyagul hátra veti a kezét, mintha csak unalomból tenné, de a
mozdulatának gyorsasága bizonyítja, hogy tudatosan a térdemhez tervezte az útvonalat.
Az utolsó elágazásnál áll be a legnagyobb csend közöttünk, amikor megkérdezi,
melyik házban lakom, én pedig szó nélkül rámutatok az előttünk állóra, ami
magányosan sárgállik a sok fehér ház között. A visszapillantóból látom, hogy
mosolyog. Igen, tudom, hogy mire gondol. Valóban nem szeretem az átlagos
dolgokat.
A bukósisakom alá kap a
szél, és az arcomba fújja a hajam, ahogy elindulunk, miután lepasszolják
egymásnak a megvilágítottság jogát a közlekedési lámpa színei. Ma este az
összeset érintettük a környéken a kerülőutak miatt, és ha a férfi ennél
lassabbra vette volna a sebességet, gyakorlatilag oldalra dőltünk volna a
motorral: mégis túl gyorsan hazaértünk.
- Azt a mocskos –
káromkodom el magam, amint megemelkedek a bőrülésről.
- Igen, nos, nem
pont meztelen combokra tervezték ezt – mondja fájdalmas grimaszt vágva. – De
jól áll.
- El tudom képzelni
mennyire passzolhat az esetlen szűz lány imidzsemhez – nyomom a fejébe a
sisakot, és megállok előtte, hogy belenézzek a táskámba, minden holmim meg van
e. Tényleg piszok módon ég a bőröm, így meg-megsimítom, amíg a lakáskulcsom
után kutatok. A megjegyzésemre elneveti magát, de amint a szoknyám alá nyúlok,
azonnal elhallgat. Egy végtelen hétköznapi gesztusnak szánom, de nem is tudom,
hogyan gondolhatom, hogy ez nincsen hatással rá.
Ha picit később is, de
biztosan észrevettem volna, hogy mondani szeretne valamit, mindenesetre
megelőlegezi a tekintetünk találkozását, amikor finoman a szoknyám alá nyúl
hátulról, és megérinti a térdhajlatomat. Az érintése most nem esik túl jól,
hogy a bőröm érzékenysége miatt van ez, vagy mert megijeszt, nem tudom pontosan
megmondani. Még inkább zavarba hoz, amikor teljesen átkarolja mindkét lábamat –
a kezével nem ér hozzá, csak a bőrdzsekit anyagát érzem magamon -, és a fenekem
alá fektetve az alkarját közel húz magához.
- Remélem, hogy még
a határokon belül mozgok – suttogja az arcomba, amit másodpercek alatt vörössé
színez a zavarodottságom. Nem igazán tudom eldönteni, hol mozognak ma este a
határaim, olyan, mintha nem is lennének, hanem túl nagy utat engedtem volna
neki, ahhoz, hogy átlépje őket. Kicsit dühössé is válok, és szabadulni akarnék,
de beszélni kezd hozzám:
- Örülök, hogy
megismertelek, fehér ruhás lány, aki szénsavmentes vizet iszogat az országút
menti lepukkant romkocsmában.
- Én is örülök,
fekete ruhás férfi, aki a szokásosat iszogatja az országút menti lepukkant
romkocsmában – mondom nevetve, de mégis egy picit szomorkásan. A nyelvem hegyén
van, hogy köszönetet mondjak mindenért, hogy őszintén elmeséljem mi történt, ki
bántott, hogy azért mentem fel végül vele, mert más volt, mint ők. Beszélnék
neki a kezéről is, a kezéről főleg, mert azt az érintést soha nem fogom
elfelejteni.
De végül nem mondok
semmit, mert kiveszi a szoknyám alól a kezét és kimozdítja a motor támasztékát,
hogy elindulhasson, ha hátrébb lépek.
Legszívesebben
hozzávágnám a táskámat, amiért csak így itt hagy engem, de nem teszem. Az én utam
egészen más, amit egyedül kell bejárnom. Nem állok készen arra, ami
mindkettőnket kölcsönösen építeni tudna, ha úgy döntenénk, hogy ebből legyen
bármi. Mert ha nekem ő kell, nem egy éjszakára kell.
A lépteim sokkal
vadabbak, tempósabban csattog a magassarkúm az aszfalton, mint ahogyan
szeretném, de nem tudom visszafogni magam. Hagyom, hogy utat törjön magának
minden érzés, amit talán nem is neki címzek, hanem minden más férfinek, aki
valaha bántott engem. Minden mozdulatom indulatos, nem is nőre hasonlítok,
hanem egy állatra. Kitépem, nem jó, visszadobom, nem megy bele a zárba,
elhajítom, majd utána megyek és felveszem. Sötét van, a bensőm tombol, szinte
nem is hallom, amint a férfi elhajt a motorral.
Az ajtónak döntöm a
homlokom és kezem-lábam úgy jár, mintha sprinteket futottam volna. Dühös vagyok
mindenkire. Magamra, amiért elmentem, amiért majdnem megtettem, amiért végül
nem tettem meg, amiért ennyi mindent megengedtem neki és dühös vagyok rá, amiért
itt hagyott.
Hirtelen kifújom a
levegőt, majd lefelé bámulva egyszerre bedugom a kulcsot a zárba. Figyelem egy
darabig, hallgatom, ahogy csillapodik a légzésem, ahogy motoszkálnak a bogarak
a virágos ládában és ahogy kisülnek a szúnyogirtó készülék elektromos
felületére szállva.
Felemelve a fejem, látom
a kukucskálónyílás üvegén tükröződni a férfi alakját, ahogy sietősen igyekszik
felém.
Hirtelen annyi ijedt
gondolat rázza meg a koponyámat, hogy kővé dermedve nézem, ahogy az árnyalak
egyre közelít. A fejem apró központjai információt váltanak, hadüzenetet
küldenek, mindenki sikít, ordít, baj van, nagy baj… majd elhal minden.
Hallom, ahogy a táskám a
földre pottyan, egy molylepke küzdelme költözik a fülembe, minden zizeg,
motoszkál. A férfi talpa hangosan toppan a betonnak, az üteme alapján nem is
sétál, hanem fut. A bőrdzsekije érintkezése az ingével annyira más, annyira
szokatlan ez a hang.
Megfordulok. Hosszan
nézem. Lendül a keze. Megnyúlnak a léptei.
- Itt vagyok –
mondom könnyektől áztatott hangon. – Nem félek tőled.
Komolyan mondom, valami gondolatolvasó vagy ki tudja, hogy mi vagy, mert pont a napokban gondolkodtam hasonló kivitelezésű novellán, igaz, hogy az viszont kicsit más oldalról fogalmazná meg a szüzességet: el kellene veszíteni, de mégsem az ideális körülmények között történik... csak ehhez erőt kell gyűjtenem, pont a nane-sokkal beszélek és olyan dolgok is előjönnek, amire így... jó lenne nem emlékezni. No mindegy. Nem tudom, lehet mert érzelmileg fel vagyok fokozva, vagy mert tényleg egy-két napja e téma körül járkálók, így nagy hatással volt rám a novellád.
VálaszTörlésFekete bőrdzsekis srácunk abszolút szimpatikus, és engem is a tenyérvonalak nézegetése közepette nyert meg. Nemf eltétlenül erre a végre számítottam, igazából az érzelmi ív volt nagyon jó, így simán megfelelt volna nekem, hogy nem megy utána és máskor találkoznak vagy ki tudja, de így is jó volt.
Atyám, ha úgy írnék, mint te, akkor már büszke lennék magamra. Én inkább csak ugye szórakoztatok, míg te elgondolkodtatsz és néha nagyon szép képekkel, metaforákkal, leírásokkal...
Örülök, hogy újra jött valami tőled, már hiányoltalak <3
Őszintén el kell, hogy mondjam, elgondolkodtatott, hogy helyes döntés volt e részemről a novella befejezése. Nagy felelősségnek tartom, hogy ilyen témákról beszéljen az ember, mert olyan üzenetet is átadhatok másoknak, amit félreérhetnek, és toxikusan hathatok ezzel rájuk.
TörlésAztán meghánytam-vetettem a dolgot, és rájöttem, hogy tulajdonképpen elégedett vagyok ezzel a véggel, mert magam sem tudtam, hogy egy ilyen helyzet hogyan zárulhat le. A lehető legjobb ötletnek azt tartottam, ha egy nyitott kaput hagyok, ami magába foglalhatja a tragédiát és a hapy endet is. Valamint meg kell, hogy mondjam: a bennem lévő író bukfenceket hányt az ötlettől. Azt érzem, hogy ennek a történetnek, a képességeimhez mérten, ez a legjobb befejezése. Tudom, hogy a lehető legjobb vég az lenne, ha ezt kivenném belőle, mert ezzel teljes mértékben elkerülhetném a bajt, mert oh, nagyon is jól tudom, hogy az írott-olvasott szónak mekkora ereje van. Mégis, nem tehetek róla, de több tucatszor olvastam át és nem tudnám másképp elképzelni ezt. Talán nekem van szükségem arra, hogy tudjam, hogy egy ilyen fájdalom után történhet akár ilyen mértékű jó is. Természetesen, ha jövőben bármikor azt érzékelem, hogy ez rossz hatással lehet valakire, azonnal megváltoztatom. Ezt a kritériumot szeretném felállítani saját magam felé.
Köszönöm szépen a kedves szavaidat! Nagyon jól esnek, mert tartottam, hogy a tapasztalatlanságom elvesz a novella élvezhetőségéből. Nem szokásom ilyen hosszú terjedelemben alkotni. Örülök, hogy képes voltam átadni számodra, amit szerettem volna!
Édes istenem, ezt valami fantasztikus élmény volt olvasni! Nem is tudom, hol kezdjem az ajnározást...
VálaszTörlésEleinte, amikor még alig volt kontextus, csak a háttér egyes szám első személyben, éreztem minden egyes szót, ahogy a lelkemig hatol, és még tovább is, és már készítgettem a kommentet a fejemben, hogy én ezzel mennyire tudok azonosulni és mennyire megérint, megszorít, meg minden mást is csinál; aztán a szó: Connecticut – gyorsan eldobtam minden személyes élményt, és átváltott az agyam, hogy jó, akkor ez most egy kitalált történet – ezt csak írói, olvasói, kreatív szemmel nézd.
A végére jutott csak eszembe, hogy a kitalált történetek is lehetnek arra valók, hogy azonosulni tudjunk velük – sőt, azt már nem is említem meg, hogy voltak olyan regények, amik egyenesen *segítettek* feldolgozni egy-egy dolgot.
Milyen érdekes az emberi agy – velem ilyenek nem történtek, sőt voltak részek, amik egyáltalán nem hasonlítottak semmilyen élményemhez, mégis megütöttek bizonyos mondatok.
Most nem ezeket emelem ki.
Viszont egy párat mégis ki szeretnék emelni, amik úgy alapjáraton megszólítottak, vagy egyszerűen csak szépnek, kifejezőnek, fontosnak tartom őket.
“Mindig azt éreztem, biztosra kell mennem, mert ha rosszul döntök, egyedül kell felállnom, újra.”
“Ez egy legyintésre érdemes probléma – ennyit tudtam az állapotomról.[...] Túl kell lépni rajta, hogy teljes legyen az életed – mondta édesanyám.[...] Ha nem lépsz túl ezen, senki sem fog elviselni, senkid nem lesz – mondta életem első párja.”
“Megy ez szex nélkül is, értékes vagyok: érzem először. Ő egy férfi, neki ez soha nem lesz elég, szól másodszor a kisördög az ellentétes vállamról.”
“Olyan vagyok, akár a márványba csomagolt hungarocell: a megbontásomhoz az erőszak teljességét kell használnod, de belül az önnön markod is pont elég ehhez.”
“Már csak annak kell kiderülnie, hogy rajtam torolja meg minden ember bűnét ma este, vagy magába fogad és táplál, mint a jóságos anya hálátlan gyermekét.”
“Hányadik arcod ez, és nem unod már?”
“Az ő, tetoválásoktól és ékszerektől díszes keze mellett az enyém olyan, mint egy fehérre mázolt, unalmas faág.”
(Imádom ezt a leírást! A férfi mennyire mást gondolhat...)
“...elidőz a szokatlanul hosszú életvonalam felett. Odatolja a saját tenyerét, amelyet egy ugyanolyan alakú és hosszú heg szel ketté. – Meg akartak ölni, de csak meghosszabbították az életem.”
(EZ! zseniális.)
“Aki pedig valódi férfi, soha nem tiporna el egy nőt, akinek ilyen tartása van.”
“...csak nézem, ahogy megállás nélkül tiszta szívéből kacag. Mennyire szép tud lenni az ember, amikor ennyire ösztönösen őszinte.”
“Hogyan kérjem számon valakitől azt, hogy életemben először szabadságot és teret hagy nekem?”
“Hátrafordulok, ahogyan a férfi tette, amikor sétáltunk felfelé, de ő nincs ott. Semmi baj, nem lehetek dühös rá, neki egészen más kell.”
(Visszatérő motívum!)
“Nem olvaszthatom be, csak azért, az életembe, hogy túléljem a következő támadást.”
“Beszélnék neki a kezéről is, a kezéről főleg, mert azt az érintést soha nem fogom elfelejteni.”
És még a végére idebiggyesztenék egy hozzám hű filozófiai(?) pszichológiai(?) szociológiai(?) gondolatot. Mennyire durva, milyen nagy része szól az életünknek a szexről! A médiában, a reklámokban – szexszel árusítanak, népszerűsítenek rengeteg mindent! –, a filmekben milyen általános jelenség, barátok közti beszélgetésekben, a fiatalkorunk nagy része erről szól, meg már egyre korábban kezdődik a szexualizálás (akár “ártalmatlanul” is: “Ó, mekkora nőcsábász már most a kis Csabika!”), és ezzel mérjük a szociális státuszainkat is...
TörlésÉs ahogy ebben az írásban csodálatosan rámutogattál, ez mennyire káros tud lenni! Hogy várjuk el a férfiaktól, hogy ne szexualizálják a nőket, ha mindkét félbe ez lett sulykolva kiskorunktól fogva? (Nyilván ki lehet tanulni ártalmas mintákat, tanításokat, de na, érted.) És mennyire rosszul tud érinteni minket egy ilyen téma – ha már megtörtént az aktus, de nem ideálisan, azért, ha nem történt meg, azért... Ja, és az aszexualitást még nem is hoztam be a képbe – ebben a világban az egy különösen bonyolult önismereti felfedezőút tud lenni sajnos.
Bárhogy is, ezt az írást rögvest elmentem. Köszönöm az élményt, hogy megosztottad ezt velünk, és remélem, téged nem bántott túl sokat a megírása. ❤
Azt kell, hogy mondjam, hogy a Hangtompítóval töltött idő, a kitalálásától kezdve az aláírt kommentek olvasgatásáig, egy végtelenül szürreális élmény számomra. Impulzus íróként nem idegen számomra, hogy intenzív érzéseket élek meg írás közben, mert csak így vagyok képes alkotni és egyébként is nagyon erőteljesen élem meg az érzelmeimet. Mégis azt éreztem, hogy hol kiszakított belőlem egy darabot, hol adott valamit számomra ez a novella. A visszajelzések olvasgatása is jobban megérintett, többnek éreztem az előző visszajelzéseiteknél. Furcsa, de szép utazás volt ez, de nem féltem tőle. Sokszor visszatérek és elolvasom én magam is, és meglepődöm azon, hogyan jelenik meg minden gondolatom.
TörlésMint minden kommentednél, nagyon hálás vagyok a végtelenül intelligens gondolataidért. Velősebb választ, azért nem írok most, mert minden gondolatom a novellában van, igazából. :)
Jaj, olyan jó olvasni a válaszaidat! Egyszerűen nincs bennem más, csak hogy ❤❤❤ !!! Annyira örülök, hogy ekkora és ilyen élményt adott neked a megírása, a kommentek, meg hogy vissza-visszatérsz ide, hozzá. Egyszerűen csak <3 Nagyon szeretek erre a blogra járni.
TörlésKöszönöm szépen, hogy ilyen megható gondolatokkal értékelitek a munkámat. Csodálatos érzés visszatérni minden alkalommal, mert úgy érzem, hogy fantasztikus és intelligens emberek olvassák a írásaimat, akiktől nagyon sokat tanulhatok. Több, mint egy éve már annak, hogy megosztottam az első írásomat. Köszönök nektek mindent!
VálaszTörlés