... ahol a szeretet istenét imádjuk a gyűlölet nevében.
... ahol statisztikai adatokért és pénzért játszunk fémszálas vonóval az emberek idegein.
... ahol a teremtés utolsó, leggyengébb láncszeme pusztít el egy egész bolygót saját kedvtelésére csak azért, mert az állattól az önálló gondolatai különböztetik meg.
... ahol a tökéletes képmutatás győzedelmeskedik az őszinte, emberséges esendőség felett.
... ahol hibát elkövetni szégyen.
... ahol magukat intelligensnek tituláló emberek a saját anyanyelvükön képtelenek helyesen megszólalni.
... ahol nem létezik védelem.
... ahol az emberek nagy része a családja miatt válik nyomorulttá.
... ahol az, ahogyan beszélnek a szexről, elveszi az ember kedvét az intimitástól.
... ahol mindenétől egyszerre válik meg az ember, mert a mindenével együtt sincsen semmije.
... ahol az őszinteség elkerülési stratégia.
... ahol a simogatás előszele a gyilkosságnak.
... ahol a sok szegénnyé, a kevés inkompetenssé tesz.
... ahol mindent akarunk, de a minimumot sem tudjuk kezelni.
... ahol az igazságot mindig csak kimondani vagyunk képesek, véghez vinni soha sem.
... ahol a legutolsó személy, akit emberszámba veszünk, mi magunk vagyunk.
... ahol van pofánk szó nélkül hagyni a legmélyebb vallomásokat, amikre évekig készülnek az emberek.
... ahol jobbnak gondoljuk magunkat másoknál.
... ahol nőként a férfit hibáztatjuk.
... ahol férfiként a nőt hibáztatjuk.
... ahol soha semmiből nem tanulunk.
... ahol nem is vagyunk képesek szerelembe esni, csak a számunkra legmegfelelőbb opciót felkutatni.
... ahol magunk építése helyett másokat teszünk a földdel egyenlővé.
... ahol egymás szavába vágunk.
... ahol mindig csak elvenni tudunk.
... ahol már nem akarunk semmit sem mondani.
... ahol már elfelejtünk gondolkodni.
... ahol kötelezve vagyunk arra, hogy kivetkőzzünk magunkból.
... ahol az utolsó Emberek is megkeményednek végül.
Egy olyan világban élünk...
... ahol képtelen vagyok ezt mind eltűrve létezni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Istenem, fogalmad sincs, mennyire kellett már valaki, aki leírja ezeket... Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire összeszedted őket, de nagyon jó munkát végeztél, szó szerint leírja, mi a baj a társadalmunkkal, főleg itthon...
VálaszTörlésÉpp valamelyik nap kapott el az érzés, hogy undorodom az egésztől, és egyszerűen képtelen vagyok ilyen környezetben létezni, alkotni, élni, szeretni, bármit is csinálni... Most nagyjából összeszedted az összes problémámat (és sokunk problémáját).
Megmondom őszintén, először nagyon boldog voltam a kommented miatt, utána mérhetetlen szomorúság fogott el... Borzasztóan szomorú vagyok, hogy tényleg ilyen világban élünk.
TörlésAz viszont megnyugtat, hogy vannak még emberek, akik igenis problémának érzik ezeket a dolgokat. Mert ezek azok, óriási problémák.
Azt akartam írni a végére, hogy remélem az emberek nagy része szintén fel fogja ismerni ezeket a dolgokat. Aztán rájöttem, hogy pont nem ez kell már ide. Ide cselekvés kell.
Az a baj, hogy igazad van, cselekedni kellene. De hiába vannak sokan tudatában a problémáknak (bár még mindig nem elegen), a legtöbben az "áh, én egyedül ehhez kevés vagyok" elvet követik. És vannak olyan problémák is, amiket eleve magasabb szinteken kellene kezdeni megoldani, de ott is beteges, mérgező intézkedések születnek, és nem jutunk egyről a kettőre. Sokan pedig úgy vettem észre, beletörődtek. Látják, tudatában vannak vele, helytelenítik, de "nem tudnak mit tenni". Ha pedig vitába szállsz valamelyik problémáról valakivel, gyakran összefognak ellened, vagy hangosabbak nálad, és te leszel különcnek vagy ostobának titulálva, tehát az ember nyilván már meg sem szólal, félve a kiközösítéstől és megbélyegezéstől. Ez pedig szintén oda vezet, hogy az emberek nem fognak cselekedni, mert semmi jóra nem számíthatnak. Ezek a problémák, amiket te is leírtál már nem az a kategória, amikor "jó tett helyében jót várj".
TörlésSzóval... hiába a felismerés, ha egyszer az emberek jogosan nem mernek cselekedni.
Igen, sajnos minden szavad igaz.
TörlésÉs ez nagyon szomorú... Mert annyira nehéz elszánni magad a fejlődésre, és amikor végre sikerül összehoznod, erőd van, kitartásod,a világ, a vezetők a fejedre koppintanak, vagy egészen agyon nyomnak. Rémisztő. Hátborzongató, ami most megy.
Tudod, egyelőre úgy fogom fel, hogy saját magamban próbálom a legtöbb pozitív változtatást véghez vinni. Mert őszintén szólva, megbolondulnék, ha a tehetetlenségem miatt semmit sem tennék. Szomorúan nézem a világ folyamatait, amit nem tudok befolyásolni, de nagyon igyekszem kordában tartani és fejleszteni azt, amit tudok. És remélem... Oh, nagyon remélem, hogy egyszer ezek a folyamatok valami nagyobb változás részeivé válhatnak.
Erről a “whataboutism” jutott eszembe, meg az az általános jelenség, hogy mindenkinek mindenre van egy “de”-je a cselekvés helyett, meg az, hogy amikor az egyik ismerősömnél nem találtam szelektív kukát, és k̶i̶a̶k̶a̶d̶t̶a̶m̶ elkezdtünk a környezetvédelemről vitatkozni, a fő érve az volt, hogy “miért próbálkozzunk, mi nem tudunk semmit se tenni, minden a vezetőkön múlik”, és bűntudat nélkül kidobta az ásványvizes flakonját az egyetlen kis kukája túlméretezett műanyagzacskójába. (Ez a mentalitás bármire ráhúzható, úgyhogy itt nem csak a környezetvédelemről beszélek.)
TörlésValamint még az, hogy hiába írom le ezt a kommentet, hiába írok bárhová kommentet, hiába értékelem ezt a posztot, nem fog semmi változni; és hiába tudom, hogy a sok cselekvés helyetti “de” vagy beletörődés nem vezet sehová, és hiába tudom, hogy nem csak a vezetőkön múlik a változás, hanem velem, kicsiben is -- valójában mit tudok tenni? Valójában mit érek el? Évek óta próbálnak bizonyos csoportok változást hozni világszerte, mégis a vezetők, akiken csupán a végső lépés múlna, nem képesek felébredni. Miért hagyunk mindent az utolsó pillanatra? Miért csak akkor eszmélünk rá a (jelen esetben akár szó szerint) tényleg égető problémákra, amikor már csak egyetlen opciónk maradt, “menteni a menthetőt”?
És ez az a pont, ahol elkezdek legörögni egy spirálon, ráébredve, hogy habár talán egy picit segít a Földnek, hogy szelektíven gyűjtök, meg minimális egyszer használatos műanyagot próbálok begyűjteni, meg ilyesmi, a “nagy egészben” ez szinte semmi, és mit tudnék tenni, ami *valóban* segít?
(És megint, ezt nyilvánvalóan nem csak környezetvédelmi szempontból értem, csak most valamiért nagyon ez ugrott be. Természetesen a sok szocio-pszicho probléma is rendkívül, tényleg rettenetesen zaklat, de az már egy túl hosszú komment lenne, és azokkal kapcsolatban még kevésbé érzem azt, hogy tudnék tenni valami jelentőségteljeset. Szörnyű ebben a világban empatikus/érző embernek lenni.)
((whataboutism)) { https://www.facebook.com/CharlieFeistLondon/posts/2742628185858906:0 }
Annyira végtelenül értékelem a gondolataidat és annyira sok ideje gondolkodom azon, érdemben mit tudnék ehhez hozzáfűzni.
TörlésAz egyetlen dolog, ami visszatérően eszembe jutott az elmúlt napokban, ha kommentedre gondoltam, hogy mennyire bosszantó, hogy csak akkor vagyunk képesek tenni valamiért, ha tudjuk, hogy biztosan jó célra fog vezetni és a lehető legrövidebb időn belül elérjük ezt a célt. Jelen esetben, ha a szelektív hulladékgyűjtésnél maradok, amit felhoztál példának: miért gyűjtenék szelektíven, ha én egyedül nem változtatom meg a helyzetet, most azonnal?
Egy egyszerű ember egyszerű gondolatai következnek: ahhoz, hogy ez megváltozzon nagyon sok idő kell (hiszen bizonyos magatartásformák be vannak épülve a társadalomba) és minél több ember hivatkozik arra, hogy a helyzet lehetetlen, annál több ideig tart ez a változás. És én is ezt csinálom nagyon sok mindennel kapcsolatban, és ez a hozzáállás rossz.
Rengeteg minden változott a régebbi helyzetekhez mérten. Az első dolog, ami azonnal eszembe jutott, a nők jogainak változásai voltak - és kérek mindenkit, tekintsünk most el attól, hogy milyen mértékű változás történt, mert tudom, hogy sok minden hiányos még mindig. Inkább csak azt szeretném ezzel szemléltetni, hogy történt változás, és nagyon sok idő kellett hozzá, borzasztóan sok küzdelemmel.
Szerintem amíg világ a világ, bizonyos krízisek és nehézségek megoldása SOHA nem lesz könnyebb. Viszont a tapasztalatok és a fejlődés által több ereje lesz az embernek ahhoz, hogy megoldja őket.
Ahhoz, hogy változás történjen ez a hármas nagyon fontos: a küzdelem, a sok-sok idő és én úgy gondolom, hogy maga a mentalitás, amivel fordulunk ezek felé a témák felé.
Nyilván minél előbbi változást akar elérni az ember, ezért annyira fájdalmas, ha ez nem következik be minél előbb és ezt az érzést még inkább mélyíti a világ jelenlegi helyzete.
Sok esetben azonban nem tudom megérteni, hogy az ember miért ijed meg annyira attól, ha valamiért (akár) egyedül kell megküzdenie, mert az életem legtöbb területén egyedül hallattam a hangomat. Nem a világért, saját magamért. Így személy szerint én úgy gondolkodom, hogy amit jónak tartok, azért tenni fogok. Ennek a gondolatnak és annak az ötvözete tölt el engem nyugalommal, hogy amíg lesznek emberek, akik küzdenek egy célért, az egyszer meg fog valósulni. Tudom, hogy idealista gondolkodás, nem is a logikámról vagyok híres, hanem az érzelmeimről, sajnos.
Ennek ellenére tudom, hogy nagyon sokan nem így gondolkodnak, és a posztom sem azért született meg, mert én annyira tudom, hogy kell ezt a helyén kezelni.
TörlésMinden nehézség ellenére azt igyekszem szem előtt tartani, hogy én magam mivel tudok hozzájárulni ehhez az egészhez, mit tudok én egyszerű emberként tenni? Én már nem tudok egy ország helyett gondolkodni. Az életem negyedénél tartok és nagyon fáradt vagyok és fásult. A helyzet borzasztóan nehéz, hát nézzük meg mit tudok tenni érte. Engem már csak ez a gondolat visz előre, és ha ez segít abban, hogy elkerüljem azt, hogy a semmit válasszam a valami helyett, inkább ezt szeretném választani.
Illetve eszembe jutott most egy saját tapasztalatom, amit hosszabb kommentár nélkül szeretnék itt hagyni: egyszer az egyetemen előadást tartottam a mentális egészséggel kapcsolatban, hiszen nekem ez az egyik hatalmas szívügyem, ami az életemben folytatott tevékenykedéseimet ösztönzi. Majd a teremben tartózkodó egyik fiatalember, akit tiszteltem a vegánsággal kapcsolatos küzdelmei és intézkedései miatt, (mert én képtelen lennék ilyen fegyelmezett lenni és lemondani mindenről) megszólalt az előadásom közben mindenféle jelzés nélkül, hogy: "Neked ugyan milyen traumáid lehetnek?". És ez NEM CSAK A VEGÁNOKRÓL SZÓL MOST!
Amíg a fehér ember nem tanul meg fehér emberrel emberségesen bánni, miért küzdünk tulajdonképpen? És tudatosan szerkesztettem így ezt a mondatot azzal a jelzéssel, hogy azokkal sem tudunk normális hangnemet felvenni sokszor, aki a társadalom által nem számít "kirekesztettnek". Számomra MINDEN a mentalitáson múlik, minden.
Leírhatatlanul hálás vagyok a kommentedért és köszönöm, hogy elgondolkodtattál és fejlődésre késztettél a gondolataiddal. Nem tudom őszintén, hogy én magam mennyivel tudtam hozzájárulni a témához.
Ha esetleg fals gondolatokat osztottam meg, nyitott vagyok a formálódásra.
Ölel, Theo
Igazad van, tényleg fontos emlékeztetni magunkat, hogy igenis történik változás, még ha nem is rögtön és gyorsan és láthatóan. Csak hát könnyű belefáradni ebbe :c Igazából csak az szomorít el, hogy vannak emberek (főleg a hatalmon lévők, akiknek tényleg lenne befolyásuk a változásra), akik még mindig a profitot és a kicsinyes érdekeiket helyezik előtérbe a társadalom jóléte helyett.
VálaszTörlésEz a “semmi helyett valamit” gondolat nagyon tetszik! Egyszerű-de-nagyszerű. Lehet, hogy a jövőben ez fog inspirálni, ha egy kicsit megfáradok. “Ha most megteszem ezt a kis lépést, az még mindig jobb, mint a semmi.” <3
Teljesen igazad van, minden a mentalitáson múlik. Olyan jó látni, hogy más országokban ez a folyamat már hol tart, és hogy sokkal kedvesebbek az emberek is egymással -- aztán kimegyek itthon az utcára, és szembepofoz a Magyar Valóság. Annyira vonz, hogy egy barátságos környezetben éljek, de közben úgy érzem, ez egy önző döntés volna, hiszen ha van lehetőségem változtatni, segíteni itthon, meg kellene tennem. Tennem kellene *valamit.*
Ez a traumás megjegyzés meg egyszerűen csak nagyon furcsa számomra. (Note: nem a konkrét embert szeretném itt minősíteni, hanem ezt a hozzáállást.) Az jut eszembe róla, amikor az emberek feljönnek azzal, hogy “de van, akinek rosszabb!” -- igen, tudom, Klára, de attól még feldolgozhatom a saját problémáimat? LÉCCCI? Mindenki érzései fontosak és valósak, és lehetnek épp ugyanannyira nehezek, mint valaki más nagyobbnak ítélt gondja.
És ezt általában már gyerekkorban elkezdjük: amikor Józsika feldúltan/szomorúan ér haza az óvodából, és megbízik bennünk annyira, hogy elmünnyögi, hogy azért érez most így, mert Karcsika kérdezés nélkül kirántotta a kezéből a lapátot, mire mi esetleg kedvesen kuncogunk, vagy mondunk valami olyasmit, hogy “jaj de aranyos” avagy “ez legyen a legnagyobb problémád” -- nem! Az ő érzései is ugyanolyan fontosak, mint bárki másé. Igen, kicsi, ezáltal felnőtt szemmel nézve a gondjai is kisebbek, de attól még számára az adott helyzetben ez a probléma, ez az érzés éppen olyan fájdalmas, mint számunkra mondjuk egy szakítás vagy kitudja.
Bocs, nekem meg a gyermekkor és nevelés/tanítás témája az egyik vesszőparipám :D De visszatérve az eredeti megjegyzésre, nekem ez ehhez hasonlít. Igen, lehet, hogy valaki bajai számodra nem tűnnek olyan komolynak, de attól még annak az embernek lehetnek akár okok az öngyilkosságra is, csak hogy valami nagyot mondjak. És nyilván -- nyilván -- vannak, akiknek rosszabb a helyzetük. Mindig lesznek. Ez nem azt jelenti, hogy én nem foglalkozhatok a saját nehézségeimmel.
(Emellett persze fontos az is, hogy hálásak legyünk az előnyös életünkért, valamint hogy segítsünk másoknak, ahogy és ahol tudunk.)
És én köszönöm, hogy fejlődésre késztettél a gondolataiddal! Nagyon értékelem ezt az eszmecserét <3 (Ez az egyik kedvenc tevékenységem :D)
((Egyébként ezt a szürke-fekete komment szekciót nincs kedved esetleg átszínezni? Nem szúrkálódni akarok, ezer bocsánat, csak egy kicsit nehéz olvasni, és hátha.))
Először is, abszolút jogos volt, nem is tudom, hogy működött eddig így a blog, mert valóban olvashtatalanok voltak a megjegyzések, világosítottam egyet rajta. Köszönöm az észrevételt, mindig van hova fejlődni!
VálaszTörlésHuh, köszönöm ezt az átfogó gondolatsort, nagyon érdekes és értékes minden, amit leírtál benne.
A problémák súlyosságának megítélése nagyon aktuális volt számomra. Nemrég volt egy beszélgetésem olyan emberekkel, akik autóbalesetet szenvedtek el évekkel ezelőtt. Másnap a barátnőm azt mondta, milyen érdekes, hogy mi aggódunk a mi problémáink miatt miközben velük ilyen történt. Azt válaszoltam: nem akarok hasonlítgatni, mert könnyen átfordulhat abba a dolog, hogy azt gondolom, nincs jogom megélni a saját fájdalmaimat. Nem jó a hasonlítgatás, viszont az is igaz, hogy az ő életükbe bevinni az én problémáimat nevetségesnek hatna számomra (mármint beszélni nekik róla). Talán itt jön az, amit leírtál, hogy azt érzem, hogy az enyém nem olyan nagy probléma az övékéhez képest. Holott minden egyéni szinten válik súlyossá. Tudatosítani mindenesetre jó dolog, és szerintem az összehasonlítgatás nem az.
Sokszor érzem én is, hogy jó lenne külföldre látogatni. Néha azért, hogy elmeneküljek, néha azért, hogy lássam, ott hogy oldják meg a dolgokat. Hátha képes lennék valamit behozni ebből.
Jaj de örülök, hogy így állsz hozzá! Tényleg nem piszkálódásból írtam <3 Számomra így már sokkal könnyebben olvasható, köszönöm a változtatást!
TörlésKöszönöm a gondolataidat, megéléseidet, és úgy alapvetően a szavaidat. Most különösen nagyon értékelem ezt a beszélgetést.
Egyetértek a tapasztalatoddal, az összehasonlítgatás tényleg nem vezet semmi hasznoshoz és pozitívhoz. Ráadásul nem feltétlen csupán a probléma mibenléte okozhat efféle különbségeket, hanem van olyan is, hogy ugyanazt a traumát vagy nehéz történést két ember teljesen különbözően éli meg (például az egyik hamar kiheveri, könnyen túlteszi magát rajta, míg a másikat egész életében gyötri onnantól fogva). Szóval nem érdemes hasonlítgatni, hanem egyszerűen el kellene fogadni, hogy mindannyian mások vagyunk, máshogy működünk, és ezáltal máshogy dolgozunk fel dolgokat vagy másféle és más mennyiségű segítségre van szükségünk ehhez.
(Ezért is lenne fontos kultiválni a pszichológusokat, nem pedig szégyellni és rejtegetni, ha járunk egy szakemberhez...)
És igen, minden érzésünkkel, megélésünkkel az első és nagyon fontos lépés a tudatosítás:)) Olyan érdekes, milyen apróságnak, hasztalannak tűnő dolgok, tevékenységek mégis mennyire sokat tudnak dobni rajtunk a megfelelő irányba!
Mi tart vissza a bármilyen célból való külföldre vonulástól?
Szerintem fontosak azok az emberek is egy adott nemzet számára, akik nem a hazájukban élnek, helyette máshol élik a saját valóságukat, ezáltal akarva-akaratlanul megismertetve másokkal azt az adott kulturát, vagy éppen, ahogy írtad, csupán tapasztalatot szereznek, és akár a távolból, akár később fizikailag hazatérve elvetik egy új, lehetőleg szebb jövő magjait. Ez nagyon fontos lenne, főleg Magyarországnak szerintem.
Olyan furcsa érzés számomra, hogy napjainkban vannak olyan emberek, akik "cikknek" tartják a pszichológiai segítség igénybevételét. Bár, valószínűleg ennek az az oka, hogy hála a jó égnek, a körülöttem lévők abszolút elismerik a munkájukat és hasznosnak tartják az önfejlesztést. Ami pedig különösen vicces, hogy ezt még sokszor a generációs szakadékra sem lehet fogni, mert egészen fiatalok is megdöbbentően nyilvánulnak meg erről.
TörlésNem feltétlenül értem, főleg, hogy manapság ritka számba megy, hogy olyan emberrel találkozzak, akinek nincs szüksége szakmai segítségre.
Huh, hogy mi tart vissza... Talán egy picit a félelem is, hogy elveszettnek érezném magam. Talán ez az elsődleges, mert számtalan sziszifuszi indokom van, és szerintem ez a félelemből táplálkozik. Soha nem voltam az a külföldre költözős fajta egyébként, de világot látni mindig nagyon szerettem volna. Attól érzem magam többnek, minél többet láttam, minél több emberrel beszéltem, aki más. Azt hiszem nekem is van még mit begyógyítanom magamban, tanulok jelenleg, szóval prioritást sem élvez túlzottan. Viszont azt érzem magamon, hogy előbb vagy utóbb, de szeretnék körbe járni a világban. :)