Mesterek #2

 

„Ha valaki azt mondja maguknak, hogy kövérek, azzal nem azt akarják mondani maguknak, hogy fogyjanak le!”

 

Nem volt túl sok ambícióm, amikor egyetemre mentem. Addigra annyira kiégett az összes érzelem a szívemből, hogy mondhatni, már csak egy hamuval telített zacskót cipeltem magammal a mellkasomban.
A terv az volt, hogy valószínűleg hatvan évig élek, amíg el nem visz valami nyavalya, lesz két szép gyermekem, akiknek lesz háza, férje vagy felesége és szintén gyermekeik. Mindent megadtam volna nekik. Soha nem tudták volna, hogy boldogtalanul éltem le az egész életemet. Csendben távoztam volna, ahogyan a termeket hagyom el manapság, amikor nem akarok tovább a részese lenni valaminek. Egyetemre is csak azért akartam menni, hogy legyen pénzem a családom számára.

„Minden pénzbe kerül” – mondogatta édesanyám. Én pedig rettegtem, ha nem lesz pénzem, nem lesz családom sem.

Nem találtam a helyem ott, egyszerűen kilógtam a sorból, újra. „Rosszul döntöttem” – gondoltam. Rossz helyen voltam, ezt éreztem, igen. Egy bizonyos délutánig ezt éreztem, egy bizonyos oktató megjelenéséig.
Unszimpatikus volt. Másfél óra vele?! Nem katalógusos, meg van az első óra, amit becsületesen el fogok lógni.
Aztán ahogy telt az idő és egyre többet beszélt… gondolkodni is elfelejtettem. Azt sem tudom, mi történt. Egyszerűen lehetetlen, hogy úgy teljen az idő, mint ahogyan telik, amikor ő beszélt.
A legjelentéktelenebb megfázás miatt is otthon maradtam középiskolában. Az ő óráira negyven fokos lázzal, tüdőgyulladással is bejártam.
Úgy tartotta össze a szavaival a szilánkokra tört elmém, mintha ez az alaptantervben szerepelt volna.
Ő volt az első, aki segíteni akart nekünk. Aki terelgetett, aki szigorral fordult felénk, de a távozáskor a feszült vállunk után nyúlt, hogy megtudja, képesek vagyunk-e megoldani a ránk nehezedő problémákat. 
Az tetszett a legjobban, hogy támogatott, majd elkomorult és kijelentette, hogy nem függhetünk tőle. Mintha azt mondta volna: „Segítek, de ne várd el, hogy azért akarj dolgozni egy célért, mert én támogatlak.”
Belső indíttatás: ezt volt a kulcsszó. Nekünk kellett tudnunk, hogy mit akarunk. Ő csak egy távoli szemlélő volt, aki néha utánunk kiabált, hogy „Na, mi van?!”.
Tőle tanultam meg elkülöníteni magam másoktól. Miatta szerettem meg önmagam, miatta nem éreztem irigységet, amikor másnak sikerült, ami nekem nem. Neki köszönhetem, hogy az a hatalmas munka, amit belefektetek valamibe, akár rossz a másikéhoz képest, akár fergetes, végre örömet szerez és büszkeséggel tölt el. Miatta akarok több lenni elmúlt éveknél és szomorú történetek balladagyűjteményénél.
Imádtam, amikor az alternatívákról beszélt. Úgy fogalmazott: „A világban a legtöbb dolog nem fekete vagy fehér. Olyan, hogy tiszta jó és tiszta rossz, egyszerűen nem létezik. A helyes gondolkodás az, ha az alapján döntünk a dolgokról, hogy MENNYIRE jó valami, és mennyire nem az. Számunkra melyik felé billen jobban a mérleg. Gondoljunk csak bele, hogy a fekete és a fehér között mennyi árnyalat van… És még ott vannak a színek is!”
Egyszer azt mondta: „Maguk még fel sem fogják, milyen emberek tanítják önöket nap, mint nap.”
Vajon tudta, hogy ő lesz az első ember, akivel kapcsolatban ez tudatosulni fog bennünk? Vajon érezte mennyire felfoghatatlan ő számunkra? Tudja ő egyáltalán, hogy ami neki rutin, az minket egy életre megváltoztat?
Ha tudja is; nem vesz róla tudomást. Csak kiáll, beszél, majd elmegy. A kezdet és a vég között ad egy adag felfoghatatlant, majd nevet és hazaküld, hadd gondolkodj azon, amit mondott.
Ki érti ezt? Ki képes felfogni ekkora csodát és ekkora tudást?!
Hát én nem tudtam. Nem tudta feldolgozni a pitiáner agyam. Túl nagy falat volt, hiába kattogtak a fogaskerekek.
Soha nem fogja megtudni, de azon a délutánon megmentette az életemet. Vagyis… ahogy ő akarná hallani; megértette velem, hogyan menthetem meg az életemet.
Mai napig nem tudom, hogy jó helyen vagyok-e, de azt tudom, hogy találkoznom kellett vele. Találkoznom kellett ezzel a zseniális elmével. Meg kellett ismernem egy olyan világszemléletet, ami az én világomban az összes többi fölé tornyosodik. El kellet indulnom ezen az úton, hogy egy keddi délutánon, ismeretlenek között jobb emberré válhassak és újra szeressem az életem, ami csak egy van, se több, se kevesebb.

„Gondoljanak csak bele! Ha valaki azt mondja maguknak, hogy kövérek, azzal nem azt akarják mondani maguknak, hogy fogyjanak le! Eszükben sem jut ilyesmi! Nézzék, ezek a megjegyzések nem magukról, hanem csakis megjegyzést tevő emberekről szólnak. Maguknak pedig tudniuk kell mit akarnak elérni az életben: minden rosszindulatú ember megjegyzése ellenére is!”