Mesterek #1

 

A Mesterek-mesterének, az Emberek-emberének.

 

Annyit gondolkodtam azon, hogy mesélhetnék Önről az embereknek.
Szégyellem, de megfakultak az emlékeim, inkább már csak az érzéseim maradtak bennem.
Annyira nevetségesnek tartom, hogy már az együtt töltött pillanatokra is alig emlékszem, mégis mindig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut bármi, ami egy egészen kicsit is köthető Önhöz.
Nem akartam túlfogalmazni semmit: őszinte akartam lenni, és közben mégis a lehető legszebben megírni mindazt, amit Öntől kaptam. Legalább az emlékezésemben szerettem volna megmutatni a támogatásának meleg ujjlenyomatát a lelkemen.
Végül letettem az anekdotázásról és a novellába csomagolt ódákról is. Szép lett volna, tényleg gyönyörű. Mára már ragadt rám egy kis tudás, pedig anno mennyit nevettünk azon, amikor megmutattam Önnek az írásaimat. Soha nem mondta meg, mennyire borzasztóak voltak.
„Igen, igen, hm.”
Soha életemben nem mondta még senki ilyen szelíden nekem, hogy elcsesztem valamit.
„Igen, igen” - ez volt a szavajárása. Valami olyasmit jelenthetett az Ön nyelvén: „Értem, mit szeretnél mondani.” A lényébe volt kódolva az empátia. 
Öntől soha nem hallottam azt, hogy hát ez borzalmas, hogy ezt most aztán elcsesztem. Pedig borzasztóan tehetségtelen voltam. Ha a kezembe kerül egy akkori írásom, én magam is elgondolkodom, hogy mi az Isten történt. Hogy lett abból ez. Ami nyilván még mindig kiforratlan, de legalább értelmezhető és érték is van benne.
Azért, mert én vagyok benne.
Arra kellett rájönnöm, hogy azért nem tudom megfogalmazni, milyen ember Ön, mert túlságosan bántanak engem a ki nem mondott szavaim, amiket akárhányszor ismételgethetek bárkinek, mert a legfontosabb személy, Ön már soha nem fogja hallani ezeket.
Először is nagyon sajnálom, hogy nem nyertem meg azt az átkozott versenyt a „Nomen est Omennel”. Pedig azt hittem meg lesz, hogy tarolni fog: mert annyira őszinte volt. Annyira én voltam. Annyira pontosan szerkesztettem, amennyire engedte a kis, képzetlen tehetségem, annyira törekedtem az esztétikumra, az értékre, és mégis elbuktam. Mindenki azt mondta, hogy mindegy, mert Ön így is, úgy is büszke lenne, de én vigasztalhatatlan voltam.
Másodszor; én annyiszor elgondolkodom azon, hogy mennyire haragudna rám, ha tudná, hogy nem az irodalommal foglalkozom az egyetemen. Mert nem mertem meglépni, rettegtem attól, hogy elbukom abban a dologban, amit mindennél jobban szeretek a világon. Nem bírtam volna elviselni.
Nem bírtam volna elviselni, hogy valaki az arcomba vágja, hogy tehetségtelen vagyok az egyetlen dologban, amiben a legcsupaszabb valómban jelenek meg. Olyan érzés lett volna, mintha azt mondták volna, hogy az egész lényem egy tehetségtelenség. Nekem ez csak ebben ment: az irodalom volt az egyetlen, amiben minden fájdalmamat meg tudtam élni, amiben el tudtam menekülni egy kicsit attól a világtól, ami folyamatosan darabokat vágott ki belőlem, hogy végleg felemészthessen.
És ebbe a világba Ön vezetett be engem. Ön adott nekem szavakat, ahhoz, hogy minden traumámat és félelmemet feldolgozhassam. 
Lehetőséget adott egy darabokra tört kislánynak arra, hogy valahol beszélhessen arról, ami teljesen felemészti. Hogy kitalált világok kitalált bokrai mögött bújjon el, kitalált csókot adjon a kitalált férfinak, aki csak ebben a kitalációban szereti őt. Mert meglátta a kislány valódi énét a sorok között. És ez a kislány rettentően magányos volt, és rettegett mindenkitől. És én nagylányként sem lehetek elég hálás Önnek, amiért szavakat adott és megmentette az életemet.
Minden, amit tanultam az emberségről, a kemény munkáról és az alázatról, azt Öntől tanultam meg. Ön által tanultam meg értékelni az élet szépségeit, a művészetet és az irodalmat, amihez bármikor nyúlhatok, ha azt érzem, hogy egyszerűen elfogyott minden erőm és képtelen vagyok ezt tovább csinálni.
Köszönöm, hogy támogatott és szeretett engem, amikor senki más nem hallotta meg a hangomat, Tanárnő.
Az emlékkötetéből tudom, hogy mennyire magányos volt. Minden verséből sugárzik a félelem és az elhagyatottság, a nyugalom és a biztonság iránti elképesztő vágy. Ezért bánt annyira, hogy csak évekkel később ismertem fel minden kedvességét és jóságát. Sajnálom, hogy soha nem volt alkalmam elmondani mindezt. A húgom szerint sokat jelentett volna Önnek.
Mert én pontosan tudom mit érzett. Most is érzem.
Minden gondolatom, minden szavam, minden írásom őrzi az emlékét.

Szeretettel,

A kislány, aki szavak által soha többé nem lesz magányos.