Volna

 

Keserű sors vár reád,

ostoba vagy, leány.

Széppé teszel, elcsúfítasz,

Önzőséged általány.

 

Mögötted, vékony csíkban

lelkek sírnak,

Nincs itt, mit keresel,

mire vársz? Rohanj már!

 

Keserédes, holló-éjben,

szemed izzik a vérben,

Hisz te is tudod, nem vagy más,

csak írnok, kit a hiány formáz.

Pára.
Nagyon. Nagyon sok pára.
Elképesztő mennyiség gyülemlik fel ott, ahol ennyi ember beszél rólad. Főleg, ha ennyire szűk a folyosó és esőre áll az idő is.
Talán a mesék miatt volt. A nők fantáziája határtalan, ha gyönyörű férfiakról van szó, te pedig kifejezetten az vagy.
Egy matricát nézegettem, valaki befelé menet ragaszthatta a tűzjelzőkészülék üveglapjára. Az embertelenséget taglalta a rajta lévő szöveg; a vandál szerint a mai világban az emberség kiveszett mindenkiből. Két hangos kacaj és mendemonda között én is elmosolyodtam a tényen. Bár, elnézve téged, ez abszolút nem volt igaz.
A mellettem álló lány észrevette a mosolyom: azt hitte én is viccesnek találtam, amit mondott. Hangosan rákontrázott valami ízléstelen megjegyzéssel. A matrica felületére vetítettem ki a jelenetet, amit hahotázva előadott. Nagyon zavarban lennél tőle, ezért nem mesélem el, mit művelne veled. Bár, az is lehet, hogy imponálna neked. Mi innen, lentről, a színpad túloldaláról, soha nem tudhatjuk, hogy amit mondotok nekünk, mennyire fedi le a valóságot.
Ki tudja, lehet, azon sokkal nagyobbat derülnél, amit én gondolok rólad. Micsoda históriás bohócok a nők, ha gyönyörű férfiakról kell képet alkotniuk. Néhányunk táskájába még egy lant is beférne, ha nagyon próbálkoznánk.
Én egy kicsivel később jutottam el erre a szintre.
Elől megindult a sor, de éppen csak olyan sebességgel, hogy a mögöttem lévők pont le tudják taposni a cipőm sarkát. Nem baj, úgy sem olyan bájos, mint az övék – de azért vigyázz rá. Nem azért, mert drága volt, vagy mert márkás, hanem mert hozzám tartozik. A stílusom taposod, a kényelmem, azt, ami vagyok. A lágy bézs színt, ami az ősz és a tél átmenetére emlékeztet, és a kéket, ami arra, hogy a tél így is, úgy is eljön, hiába ropognak még a levelek a talpam alatt. Csak… vigyázz rám, kérlek.
Én kicsit később kezdtem ideálokat kreálni rólad. Ez javarészt amiatt volt, mert az ritkábban fordul elő a mai világban, amit mondasz, mint ahogyan kinézel. Meg kellett fejteni. Ízlelnem kellett, forgatni a számban. Lenyelni is sokára tanultam meg.
Mindig olyan szép és okos dolgokat akartam mondani, amiket te is mondtál.
Csak aztán nagyon fájni kezdtek a szavaid. Annyira… tisztán láttál mindent, amit én nem. Sokszor voltam ideges miattad, de tetszett, ahogy felforgattál és arra késztettél, hogy gondoljak át mindent, amit igaznak hittem. Igazi művész vagy, és én mindig félek, amikor alkotok, hogy soha nem tudok olyan szép és igaz dolgokat mondani, mint te.
A csodálat és tisztelet egy ponton túl valami erősebbé válik, szemünkre pedig erős köd hullik, amit folyamatosan sűrít a befolyásoltság.
Arra gondoltam, igen, ez az, amire vágytam, téged kereslek már jó ideje.
Elfelejtettem, hogy te világodban én nem létezem, ami pedig belőled létezik az enyémben az nem a valóság. Mint amikor gyönyörű porcelán bevonatot kap egy gyémánt golyócska. Téged a sötétség, a Föld és a teher formált. Kincs vagy, akit mindenki kincsnek talál. De valahogy mindenki fejében bevonatot kapsz: hol fából, hol agyagból, néha porcelánt is pazarol rád, aki igazán értékel.
 - Mégis, mi az Istent csinálok én itt? – suttogom magamnak az esőben, a mögöttem lévő lányok, pedig elcsendesülnek.
Mi az Istent csinálunk mi az emberekkel?
Mit teszek én veled ebben a pillanatban? Veled, aki megmentettél, aki hiszel, aki alkot, aki megnyitod a lelked az embereknek és meztelenre vetkőztetve a terheid, kidobod közénk a homályba? Miért akarlak magamnak, ha nem is értelek? Ha azt sem tudom, mit kellene szeretnem rajtad, hiszen minden, amit szerelemmel szeretek benned, azzal én magam ruháztalak fel?
Hogy csúfíthattam el a tisztaságod?
Hánynom kell magamtól.
Az emberektől már nem, hiszen nem helyettük fogadtam meg az antiostoba életstílusom, hanem saját magamért.
Megfogtam a jegyem, és összegyűrve a kukába hajítottam. Én következtem volna. A biztonságiőr értetlenül méregetett engem, úgy látszott, mint aki életében nem tapasztalt ilyet a munkája során.
 - Sajnálom, én nem erre vettem jegyet – mondtam, majd hátat fordítottam neki.
Az én jegyem egy férfihoz szólt, aki bájosan felült volna a gitárja mögé, elhelyezkedett volna, zavarában nevetett volna, és dalokat énekelt volna. Majd a koncert felénél, valahogyan átlátott volna a tömegen és a fényeken. A szemembe nézett volna, és meglátta volna önmagát, azt az önmagát, akit én teremtettem, és akire olyan, de olyan régóta vártam. Elmosolyodott volna, majd a végén magához vont volna, és azt mondta volna: „Ha tudnád, mióta várok rád” és megcsókolt volna.
Volna.
Némán lépek át a nők között, akik ugyanezt gondolják. Tudom, hiszen hallottam a meséiket. A tücskök is ezeket a históriákat ciripelik, ahogyan kilépek a nedves főtérre, ahol éppen elhalad előttem a villamos.
Hangosan cuppogtak a talpam alatt a tócsák, amint lefordultam a szórakozóhely melletti kis utcába.
A bejárat sötétjében még láttalak, gitárral a nyakadban, ahogyan arra gondoltál, bárcsak te is olyan tisztán látnád a világot, ahogyan én teszem.