Patthelyzet

Nem akarom megismerni őket, nem érdekel a lelke egyiknek sem. Erre jöttem rá. Talán még az elején izgalmas lenne: óvatosan összecsípni a fonalak végét, gondosan figyelni a futásukat. Megtalálni azt, amelyik a gyomrához vezet; az ízek és az emlékek által feltárni a gyermekkorát, a traumákat, az anya mosolyát, az apa szigorát, és megérteni, hogy miért szorítja körbe a többi ujjával a hüvelyket, miközben alszik. A szokásait, a fonalat, amit csak tolni szabad, de érinteni nem, mert amiatt harap és vicsorog, mint a prérifarkas. Aztán ha mindegyik egymás mellett fekszik, meglátni a szívéhez vezetőt. Vagy okosan kiismerni és kiszúrni a kupacban; az mondjuk keményebb meló. Sokkal türelem igényesebb. És ráadásul valaki ezt igényli, mert nem bírja, ha csak úgy belenyúlnak és turkálni kezdenek benne.

A kezdet kiszámíthatatlansága képes abba a hitbe ringatni minket, hogy valami iránt őszintén érdeklődünk. Ez az ismeretlen-hajhász emberi elme, mint tudjuk jól. Tegye fel a kezét az az ember, akivel egyszer sem fordult elő, soha életében, hogy belefogott valamibe, amitől izzott a vére, mint a kovács kalapácsa, aztán ugyanolyan hirtelenséggel hagyta ott, mint ahogyan elkezdte. Mint mondtam: ismeretlen-hajhász.

Csak azt elfelejtjük, hogy ha egy embert hagyunk ott, akkor az az ember soha többé nem lesz ugyanolyan. Mert valahol mindannyian erre vágyunk; hogy jöjjön valaki, aki játszadozik a fonalainkkal. Szép dolog ezt végig követni. Bájos, ahogyan hozzá nem értő ember próbál megfejteni valamit, amiről semmi fogalma nincs, és ez abszolút nem gúny. Ez szép. Komolyan. Az embert széppé teszi a tudatlanság. A tudás kontrollal jár, plusz annak a mániájával. A kontroll sebzéssel; az okos ember mellett mindig lesz legalább egy, aki sérül. A tudatlanság valahol egyenlő az emberséggel. Az okos ember azt mondja, látom ezt a fonalat, a szívedhez vezet, hiszen vörös. A tudatlan ember finoman pakolgatja, felsandít és figyeli, hogyan reagálsz. Az emberi tekintet kiolvassa az emberséget a másik emberi tekintetből. Az ellen pedig nem tudunk tenni, ha gyenge pontra tapintanak. Egyszerűen nem tudjuk elhitetni, hogy nem jó nyomon járnak. Bár, hozzá teszem, a kutakodó tudatlannak intelligensnek is kell lennie, enélkül nem megy. Az intelligencia és az okosság nem ugyanaz, tudniillik.

A testet szeretni könnyebb, primitívebb megoldás. Ahhoz nem kell ennyi tudás. Ha egy váll laposabb a kelleténél, nem nehezíti meg az együttlétet. A vállnak nem kell türelem és intelligencia, ahhoz, hogy megértsék. Az agyunkba van kódolva, hogy tetsszen, amit látunk, mert szép és izgató. Ha hatodjára kapsz pofont a héten, akkor is izgatni fog egy erős kéz látványa, mert úgyis azt fogod nézni, hogy biztonságot adhat számodra. Persze, ahhoz, hogy így gondolkodjon az ember, valaminek nagyon el kell romolnia a fejében. Teljesen át kell engednie magát az ösztönének.

Olyan lettem volna végül, mint ők? Pedig annyira elítéltem őket. Az a rengeteg teremtett ideál, a sok összetört szív, amit láttam ezek miatt az emberek miatt. Szép volt, amikor még mertem nekiülni egy nagyobb csomó-tengernek.

Mára a szeretet csupán csókban és az ágyék érintésében nyilvánul meg nálam. Ha valaki két mondatnál többet mond magáról, dühös leszek. Nincs szükség szóra, a test beszédesebb. Azonban a szavak olyanok, mint egy leírás. Szavak nélkül nem tudod használni a testet. És kérdem én, mit ér a szép test, ha nem tudjuk hogyan kell használni? Pocsékolás minden izom feszülése, minden óceánpár erőteljes villanása a sötétben. A lelke nélkül csak rángatjuk az emberi testet, pedig azzal táncolni kell, együtt. Csípő a csípővel, gerinc a gerinccel hullámzik a homályban. A lélek ismerete nélkül csak vonaglunk egymáson, ütemtelenül, érzelem nélkül.

Csalódunk, felmérgedünk, majd azt mondjuk „nekem is van jogom ahhoz, hogy kritériumokat állítsak fel a többi ember felé” és már meg is teremtjük az ideált. ’Felnövünk’, megértjük, hogy nem szórakozhat velünk akárki, majd embertelenek leszünk mindenkivel. Egy idióta miatt, aki belénk nyúlt és egy hatalmas csomót hagyott bennünk; miatta teszünk tönkre másokat.

Egyszer talán újra megengedem magamnak, hogy tudatlan legyek, hogy ne okoskodjak, hanem érdeklődjek. Azonban csakis azután, ha túlléptem minden sérelmen, amit okoztál nekem, és elmúlik a bensőmben tomboló düh, ami vihar formájában csapkodja a bordáimat és a tüdőmet.

Azonban a gyógyulás pillanatáig nem érdekel senki. Saját maguk miatt; jobban járnak, ha tényleg nem érdekelnek engem. Nagyon bántanám őket, tudom.

De nem. Nem vagyok olyan, mint ők. Még tudatában vagyok annyira a rossznak, hogy változtassak rajta. Ők nem is tudnak róla, és nem is fognak változni.

Rengeteg emberi mozdulatba szeretek bele nap, mint nap. Ezeket más észre sem veszi, átsiklik felettük, mintha nem is léteznének. Jobb napjaimon elkapom még ezeket; amikor ember vagyok.

Amikor pedig csak az ágyékukat vagy a feneküket figyelem; egyszerű felnőtt.