Egy lépéssel tovább

Évekkel ezelőtt, amikor ordítva sírtam az ágyam tövében, kérlelve Istent és mindent, ami a világmindenség felett hatalommal bír, hogy vegye el az életem, azt hittem a probléma egyetlen megoldása az lehetne, ha valahogyan összekaparhatnám magamat.

Az egész életem káosz volt, abszolút nem láttam át semmit. Voltak olyan dolgok, amiknek a létezéséről nem is tudtam, de persze, ami hanyagolható lett volna, mindig szem elé került.

Hosszú idő és rengeteg munka után végre összeállt a kis kastélyom. Elégedett voltam a teljesítményemmel.

Minden nap felsétáltam a toronyba, hogy lássam az ágyat, amin annyit sírtam. Olyan picinek tűnt onnan, az évek távlatából. Fájdalmas lett volna, ha rálép az ember, pedig a földön járva el sem lát odáig. Nem is tud a létezéséről.

Sokat ültem ott, de rövid ideig néztem egy pontot. Mindig azt szúrtam ki, ami engem szívesen leszúrt volna. Az embereket, akik hajdanán mást szerettek, a tárgyakat, amikbe lépten nyomon beleütköztem.

Sajnálom, nem láttalak – búgta a konyhaasztal csendje valahol egy ósdi fényképalbumban.

Megelevenedve mozogtak mindannyian, ha közelebb hajoltam felszisszentek és szétrebbentek.

Az elején még megpróbáltam utánuk kapni. Nehéz volt elűzni a téveszmét, hogy hozzám tartoznak. Aztán észrevettem, hogy jobban esik a halálszerű mozdulatlanság, mint a feléjük tett bármely életet formáló és hazudó lépés.

Valami nem volt rendben. Megoldottam minden problémát, biztos voltam benne, hogy meggyógyultam lelkileg. Rend volt a fejemben, amikor kisétáltam a terapeutától, majd nagyobb káosz lett, mint azelőtt volt. Nem értettem mire van szükségem, ha nem az előre meghatározott, mániákusan rendszerezett gondolatokra és összefüggésekre.

Rendezett élet – jöttem rá nagysokára. Ez kellett nekem.

Egésznek lenni nem jelenti azt, hogy élsz is – suttogtam mosolyogva a szélbe, amikor egy hegy tetejéről szemléltem a kastélyom.

Csodálatos volt, és akármerre mozdultam ugyanúgy ragyogott felette a nap és nem tűnt el. Az embereket nem láttam többé, a tárgyak fölé fenyőfák emelkedtek. Az ágyam, pedig az asztal mellé költözött a fényképalbumba. Néha hallom őket beszélgetni a zúzódásokról, amiket egy sánta lány okozott nekik. Nem haragszik egyik sem. Nosztalgia színezi szavaikat, nincs bennük gyűlölet, nem is volt sohasem.

Megragadom a szoknyám alját; mezítláb indulok tovább. Belesajdulna a szívem, ha saras lenne, amit ennyire a magaménak érzek. Nem nézek a kastélyra, sem a felfestett térképre. Arra megyek amerre jónak látom, ahogy a prózák mondják, amerre a szívem visz.

A toronyból, vagy a szobám ablakából nézve, bezárva, minden változott számomra. Nekem a lárva rágta keret volt a kietlen puszta, a borostyános erkély pedig a kanadai erdőség.

Nem elég összeszedni magad, nem elég egésznek lenned. Semmit nem ér a befektetett munka, ha utána ugyanúgy a másik mozzanatait nézve kuporogsz a kastélyodban. Semmi nem lesz jobb attól, hogy gyógyultan, erődben telve bámulod azokat a dolgokat, amiken túllendültél, a démonokat, amiket legyőztél.

Indulj. El.

Hiszen a kastély, a nap, ami felette ragyog.

A valódi én.

Mindenhol ugyanolyan.