Nomen est omen

Nomen est omen. - "Nevében a végzete."

Menyasszonyi fátylat terített a természetanya aznap este a parkra, ahol akkoriban rengeteg időt töltöttem. Sokan nem szeretik a ködöt, mert korlátoz minket, egyszerű embereket. Azonban, akinek igazán nyitva van a szeme, az megláthat olyan dolgokat, amik nagy általánosságban elkerülik a figyelmét. Leginkább lelkieredetű dolgok ezek; gondolatok, elfojtott vágyak, amiket nem kaphatunk meg csak úgy. A színtiszta fehérségbe bámulva egyszerűen semmi sincs, ami elvonhatná a figyelmünket erről; még a görbe karmokként fenyegető szürke ágak sem zavarhatnak meg minket. Csak mi a vagyunk, és a gondolataink.

Az órámra pillantottam: éjfél körül járt az idő.

Összegömbölyödtem a padon, és a cipőm orrával egyenetlen köröket húztam a zúzmarás földön egy vörös falevél köré, amit magára hagyva ráncigált jobbra-balra a szél.

Hirtelen a lábaim előtt termett két, koromfekete bakancs.

Egy pillanatra lefagytam, és nagyon lassan emeltem fel a tekintetem. Egy vékony, rettentően magas férfi állt előttem. Szeme egy kicsit meg volt dagadva, az orra kipiroslott a hidegtől. Egy papírpoharat szorongatott a kezében, amiből forró páraként tőrt fel a gőz, kettészelve a tájat uraló ködöt. Fiatalsága ellenére hófehér hajkorona tette a tél királyává. Arca csontos volt, szeme pedig olyan kék, mint amilyen a Holt-tenger partvidékét mosta sós vízé.

- Mi a neved? – kérdezte habozás nélkül. Sokkal inkább mögé néztem, mint rá.

Számít az? – gondoltam.

Nagyon sokáig azt hittem, hogy egyáltalán nem.

Ez csak egy név. Amúgy sem te választod. Felütnek egy újságot, esetleg a kedvenc regényüket, vagy a szeretett dédmama után kapsz valami utánzatot és slussz-passz. Meg vagy alkotva, mert nevet kaptál. Nevet, amely valószínűleg csak teljesen véletlenül jellemez téged, vagy még annyira sem. Hiszen honnan a fenéből tudnák, hogy milyen is leszel valójában?

A név csak egy lehetőség arra, hogy valamilyen képet alkothassanak rólad az emberek. Ha neved van, utánad fordulnak az utcán, és hatalmasat köszönnek. Ha neved van, az emberek összesúgnak az ebédszünetben, mert tudják, ki csinálta azt, amit csinált, és hogy bizony ez a lány egy semmirekellő. Neved van, így szituációkhoz tudnak kötni téged, vagy éppen ahhoz, amihez kedvük szottyan.

A minap egy régi barátommal összetalálkoztunk valakivel a folyosón, és csak úgy elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Rossz diáknyelvhez hűen az enyém is megcsúszott egy kicsit, és az egyik tanárunkat egyszerűen a keresztnevén szólítottam, mire kijavítottak, és illően mellé tűzték a rangját is: „Tanár úr”. Elszégyelltem magam, és megismételtem helyesen az akkor említett személy nevét.

Néhány másodperccel később a barátom is elkövette a baklövésemet, azonban semmi nem történt. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt, amit mondott.

Ekkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas ereje van annak, hogy mi az ember neve.

Hiszen, ha az lenne a nevem, mint neki, akkor teljesen biztos, hogy csak egy újabb visszhang lett volna a kijelentésem a rengeteg gyerek trappolása, és kiabálása mellett. Azonban akkor, ott, nagyon is számított, hogy ÉN mondtam, amit mondtam.

Szóval a név ez lenne. Egymás után helyezett betűk, amikre az ember csúfondáros verset, és prózát írhat, amelyre a szégyen és a megvetettség metaforáját húzhatja. Egy porhüvely, amit nem mi magunk, hanem mások töltenek meg kedvük szerint. És mégis felteszik a kérdést, ami így szól: mi a neved?

A TE neved.

Az enyém? Úgy érted a valódi nevem, vagy amit mások belelátnak?

Kinek a nevét akarod hallani, mond csak?! Az oly sokat rosszalkodó diáklányét, aki csínyeket hajtott végre általános iskolában, és mai napig rossz szemmel néz rá az osztályfőnöke, ha elsüt egy viccet? Vagy talán a néma gyerekét, aki inkább nem szól egy szót se, mert a hiba az súlyos, és javíthatatlan momentum az életében? Kit akarsz hallani? A romlott és utálatos volt-szeretőt, akiről történeteket gyárt egy három évvel fiatalabb valaki? És a tinta nem fogy, és papirusza olyan, mintha az égből tekerné folyamatosan az Isten. A lehajtott fejű senkit, aki pirulva bomlik még arra is, ha csak a neve kezdőbetűjével indítanak egy mondatot, mert hiszi, hogy bókot kap, ami csak most, és csak neki szól?

Hogy hogy hívnak?

Na látod, az már egy egészen más kérdés.

Van, hogy még a nevemen sem. Van, hogy kevernek valakivel, mert ugyanolyan hosszú a hajam, vagy mert ugyanolyan magas vagyok, mint ő. Csak az ő szeme zöld, az enyém barna. Csak az ő bőre hófehér, az enyém enyhe kreol.

Van, hogy még névre sem méltatnak: „Az ott.”

Mindig más névvel illetnek; azért, mert jelentéktelen vagyok. Egy a sok közül. Nincs bennem semmi különleges, semmi említésre méltó.

És tudod mi a legszomorúbb? Hogy úgy gondolom, hogy igenis van. Egy, az egymillió ellen.

Atya ég, mekkora számok! Mekkora számok és én mennyire magányos vagyok! Magányos vagyok, de egyben annyira boldog, mikor tollat ragadok, vagy megbíznak egy feladattal és százszázalékos teljesítménnyel lerakom az asztalra, és ott vagyok, és én csináltam, és a munkám ott van, és tökéletes.

Utána csend van.

Csend van, és elkezd fájni a magány. Elkezd fájni, hogy a diákcsíny, a rossz szó és a hiba eltakarja mind azt, amit napi szinten csinálok. És akkor, valahol tényleg meghalok mindennap újra és újra legbelül. Hiába szakadok meg és teszek le mindent úgy az asztalra, ahogy kérik, vagy még jobban is; nem számít. Egy hiba vagyok, az vagyok, amit a nevem mellé társítottak, és nem tudok szabadulni tőle, még ha szikével is próbálnám kioperálni az összes implantátumot, amit mélyen a csontjaimba ültettek, és amiből további csontok, a hús és a bőr fejlődött ki. És lassan elhiszem magamról, hogy tényleg az vagyok, akinek a társadalom látni próbál.

Többször is szólásra nyitottam a szám, de valahogy egyik válasz sem tűnt eléggé valóságosnak és tömörnek ahhoz, hogy pontosan kifejezzem önmagam. Csak néztem a kört, és azon gondolkoztam, hogy bár úgy elhatárolhatnám magam a világtól, ahogyan azt az apró falevéllel is tettem.

Felnéztem az előbb látott férfi hűlt helyére, és szomorkásan elmosolyodtam. Szorosabban összehúztam magam körül a kabátot, és elindultam a belváros felé.

 - Hogy mi a nevem? Jobb lenne, ha én magam sem tudnám.