A bár

 

Egy útelágazásnál – ahol nagy döntést hozunk meg, amikor elforgatjuk a kormányt vagy a csípőízületünket -, a legmegfelelőbb rosszat kiválasztva kell jobbra fordulnunk, hogy egy városba érkezzünk. Azt, amivel közlekedtél és eljutottál idáig a 18-as mérföldkő előtt kell hagynod, az első zenész mellett. Azután… hát azután nagyon sokat kell sétálnod, hogy újra embereket láthassál. Fejed ez idő alatt kiürül, tested gyúrhatóan forróvá válik, szinte ráolvadsz az aszfaltra, amely alulról hevít. Mire elérsz a boltíves bejáratig, azon kapod magad, hogy az egyetlen dolog, amely lépteid tempóját, és izmaid belső, irányíthatatlan vibrálását hajtja: az öreg rövid énekének dallama, akivel ki tudja, hány perce, órája találkoztál. Minél bentebb találod magad az olaszosan keskeny, kanyargós utcákban, annál erősebb visszhangban hullámzik feléd ez a dal. És ez az idegen környezet a virágokkal, a több ezer színpompás téglával, az élénk, pasztelles zsalugáterekkel és alacsony erkélyekkel, egyszeriben otthonszerűen ismerőssé válik számodra. A főtéren ékes, selyem-páncélba bújtatott muzsikus had szórakoztatja a fémasztaloknál csacsogó vendégsereget.

A tömegben felfigyelsz valami különösre. Az egymással farkasszemet néző házsorok között ringatózó táncosnők némelyikének piros szalag szorítja szigorú kontyba pokolszín frizuráját. Ezen dekoratív sormintát kell követned, hogy elérd azt az úticélt, amelyet néma és vak, aki csak létezik, de nem él, soha nem találhat meg. A város szívében, ugyanis, van egy bár. Egy bár, ahol az emberek napnyugtától napkeltéig meztelenre táncolják drága bőrbe bújtatott talpukat. Úgy tartják, az ember kevésszer képes olyan őszinte valójában megmutatkozni, mint amikor ír, vagy táncol. Ennek egyszerű oka, hogy természetünknél fogva alkalmazkodunk, formáljuk magunkat, hogy tartozhassunk valahová. Azonban, amikor írunk vagy táncolunk, kénytelenek vagyunk szembenézni valódi énünkkel, amely mesterkéltnek és valótlannak, egyenesen elviselhetetlennek hat, ha bármely irányba igazodni próbál előre lefektetett sémákhoz. Itt az a szabály, hogy akinek elméje éles, ajka pedig tökéletesen formálja a szavakat, annak testével is tudnia kell kommunikálni.

A hibiszkusszal és rózsával díszített korlátok mentén meredek lépcsősor vezet lefelé; az ajtónál egy veterán ül és az unokája. Tudniillik; az emberi természet feltérképezését az végzi a legjobban, aki túl sokat látott, vagy érzékeit nem tompította el a hangzavar, amely igyekszik megtölteni koponyánkat, csak az általános teltségérzet kedvéért. Ennél nagyobb biztonságra nincs szükség, ugyanis az erőszak soha nem jár együtt tisztánlátással. A lélek védelmére, pedig legalább akkora hangsúlyt kell fektetni, mint arra, hogy a teljes pompájában ágyba fektessük a társadalmunk által csinosított, mozaik-bőrhuzatot.

Ebbe a bárba az ember mindig párban érkezik: itt semmi és senki nincsen egyedül. A veterán az unokájához, az ajtó a falba szegecselt kerethez, a zenéhez élvezet, az élethez az ember szívén elaltatott hála, Te pedig Hozzám tartozol. Olyan párban érkezel ide, ahol a Te mindig más, azonban vitathatatlanul egyformán értékes, mint az örökké változatlan Én. Életre szóló kötelességeink nincsenek egymás felé. Azonban a táncunkat, amelybe kéz a kézben léptünk bele, az utolsó elhaló akkordig el kell járnunk. Akármennyire is úgy tűnik, ez nem egy fájdalmas dolog, amelyben megsérülhetünk. Sokkal inkább varázslatos, hiszen az ember, talán, az egyetlen ezen a világon, aki képes arra, hogy egy teljes élet elmúlását követően is újabb réteget fejtsen le önmagáról, amely addig idegen volt mások számára.

Mindenkinek pontosan egy személyre jutó helye van, ahol mozdulataink kiteljesedése zavartalanul végbe mehet. A közelség és a szűkösség miatt több tucat ember illata keveredik egymással: parfümök, szappan, öblítők, feromonok… A legerősebb behatást egyértelműen az izzadtság illata kelti, amit senki nem próbál meg elnyomni egy újabb adag üvegcsébe zárt fűszerkerttel. Az, ami természeténél fogva nem képes megközelíteni a mesterségest, nem kell, hogy szükségszerűen visszataszító legyen. Sokkal inkább olyan, mint a napfény által fakasztott aromák. A melegség, pedig ebben az esetben az emberi katlan fokozatosan forrósodó szenvedélyéből eredeztethető. Itt, ezen a helyen a szégyenérzet nem létező fogalom, mert a szégyent a meghurcolt emberek egymás felé irányuló bosszúállása teremti, amiért önmagukért soha nem voltak képesek igazán kiállni. Emiatt is tiltott - főként a tánctéren - a tükrök felszerelése. Bármit tehetsz, hogy emléket képezz le, amelyet elmentesz elméd biodigitális fotóalbumába, táncolni önmagad azonban nem láthatod. Egy swinget, rocky-t vagy salsát szégyenérzettel egyszerűen képtelenség eltáncolni. Aki az illata, a haja vagy a lépései miatt aggódik tánc közben, az szégyelli felvállalni a pillanatnyi, soha meg nem ismételhető önmagát. Úgy kell ezt csinálni, ahogyan a zene teszi: mert a zene soha nem szégyelli, amit kihoz a szemérmetlenül táncoltatható, lecsupaszított emberi lélekből. És amikor ez a zene felcsendül… Az ajtók már azt megelőzően tárva nyitva állnak; lágy huzat frissíti fel az órák óta társalgókat, poharak koccannak és nevetés tölti meg a teret. Egészen addig, amíg meg nem jelennek a zenészek. Akkor hirtelen olyan csend lesz, mint a templom padjai között, amikor végig halad lobogó palástjában a szent, és örökérvényű igét hirdető lelkipásztor. Elhelyezkednek a körszínpadon; humán-tetrist játszva pakolgatják a hangszereket és a színes sámlikat. Rakás-szerűen összerendeződnek; az emberek pedig oda sem nézve töltik fel a pultokat, hogy szabaddá tegyék kezüket az első táncra. A párok remegve állnak a kezdőpozíciójukban, légzésük üteme megváltozik, ahogyan rajtkész állapotban feszülnek meg idegeik minden csikordulásra, a lekerülő ruhaneműk hangtalan puffanására és arra, ahogyan a muzsikusok ülőhelyzetbe ereszkednek. Nincsen visszaszámlálás, csak rutin, amely tökéletes szinkront teremtve fakasztja az első, a második, és a harmadik hangszer orgánumát. Na és akkor, akkor felcsendül a zene. Az idegfeszülés ellágyul, az agy kontrollközpontjai kisülnek, és minden élni és mozogni kezd a parketten. A test különböző részei fogni kezdik a rádiócsatornákat, megmutatkozik az ösztön, a kezdetektől való, amely nem rombol vagy épít, csak ciklikusan felhasznál és fenntart, kihasználja azt, amilye van és megosztja a másik féllel. Csak eztán koppan a sarok, vékonyodik el a cipő talpa, miközben csusszanva siklik a padlón. Az anyag nyirkossá válik a levegő szemérmes párájától és a hirtelen feltörő, általában elfojtott érzésektől.

Két ellentétes valóság között, ahol élet és létezés találkozik félúton egymással, van egy bár. Habár… a küszöbét formára csonkított ember soha nem fogja átlépni.