Monolit

 

Életem nagy részében egy megrokkant székre emlékeztető kövön ültem, amely közvetítőként működött a testem és egy biztonságos védelmi vonal között.  Szerettem ezt a követ; habár nem tudnám elmondani, mikor váltam eggyé vele. Mintha mindig is itt lett volna egyfajta alapzatként, amely az én világom mindenségének elkerülhetetlen recepciója. Ezt a követ semmi nem kerülhette el, ami hozzám akart kapcsolódni, és hát magát a követ sem egyszerű még csak megközelíteni sem. 

Tegyük fel, hogy mesébe illő módon körbeveszi ezt a követ egy Jó Isten talptámaszaként funkcionáló, kör alakú fal, amelybe ismeretlen fény szűrődik be fentről, azonban nincsen kapcsolat a külvilággal; a világosság sem onnan származik. Tegyük fel, majd merjünk belegondolni, és most képzeljünk ennek a körnek a közepébe engem, ahogy ülök a kis kövemen. Távol mindentől, a tökéletes biztonságban. Pazar és elkeserítő, nem igaz? De mozgatható. Nem szigetel el véglegesen, mert irányítom. A követ, a sziklafalat, és azt, hogy mi juthat be a sziklafalon belüli Énhez. A mechanizmus rendkívül egyszerű: valaki kopogtat, én pedig érezni kezdek. Az érzések, pedig megemelik a sziklafalat, hiszen a kő érzékeli mindezt. Azonban a szerkezet működtetéséhez elengedhetetlen, hogy én ott üljek, máskülönben semmi nem mozdul sehová.

Hogy megéri-e? Az örökké tartó biztonság és a kontroll érzése? Abszolút megéri. Miért akarnék felállni innen, ha biztosítani tudom magamnak, ilyen mérhetetlen tökéletességgel azt a sérthetetlenséget, amit más soha nem lenne képes? Bár, hideg: több és masszívabb a szikla, mint egy meleg, bár gyenge emberi ölelés. És biztosabb is, mert nincsenek összefont ujjai, amik bármikor kicsúszhatnak egymásból.

Egyébként a szó szoros értelmében véve nem vagyok egyedül, hiába is tűnik úgy, mert mindig van, aki kopogtasson. Felnyitni, meg, hát bármikor fel lehet nyitni az egészet, csak… macerás és érzékeny ez a szerkezet, mert az emberi érzések kilengésein alapszik. Kileng a bizalom felé, szóval fordul egyet, akár egy anyacsavar, és fentebb emelkedik a sziklafal. Újabb impulzus, eléri a megértettség fokát, és növekszik a rés, növekszik a vágy.

De ahjaj, valahogy mindig elrontják… nem is tudom, hogy lehet-e nem elrontani ezt az egészet. Van, aki odakap, van, aki megpróbálja fentebb tolni, hogy „segítsen” és van, aki soha nem nyúl hozzá a falhoz. Szegény, szegény kalandoraim. Bárcsak visszaadhatnám, amit elvettem tőletek. Azokat a dolgokat, amiket nyújtottatok és amivel nyújtottátok. Remélem lesz olyan, aki elnézi a hiányosságaitokat, ha már a falam elvágta tőletek az értékeiteket.

Hát, szóval csúnya vége lesz általában. Egy időben azt hittem, hogy a szerkezet sajátossága, hogy nem bírja az érintést, de volt, akiét készségesen elfogadta. Hogy az időzítés volt jó, vagy maga a szándék; nehéz lenne megmondani. Nem mintha nem ugyanúgy végződött volna… Oh, szerencse, hogy jók voltak a reflexei! Azóta is nézem a felém eső oldalra hullott, leszakadt bátorságát. Remélem, hogy az ilyesfajta hiányosságot könnyebben ki tudja küszöbölni a test, mint egy végtag elveszítését. Talán könnyebb újrateremteni azt, ami valójában semmi, mert nem megfogható. Mint a szavak vagy a betűk. Azért végtelenek, mert mi találtuk ki őket, és soha nincs határa. Ha csak nem mi vagyunk a határa. Ez esetben remélem, hogy tisztában vagy magaddal, Kedves! Vagy nagyobb bajban vagy, mint bárki más.

Kopogtatnak, de én már nem veszem fel. Nem mozgat meg semmilyen inger. A kő hideg és masszív alattam. Én hideg és rendíthetetlen vagyok, mint a kő, amivel egybeolvadtam. Nem győzhet meg ez az illat! Ilyet már éreztem, és ha kimennék a friss levegőre, rájönnék, hogy ez valójában dögszag. Hiába meleg ez a bőr; a melegsége csak a tudományos értelemben véve való a szívéből. A nevetése… nem, ez még nem volt. Ilyen még nem volt eddig…

Megemelkedik a fal én pedig rémülten hőkölök hátra. Nem lehet, lehetetlen, hogy felnyitotta! Meggyengültem volna az évek alatt, vagy csak a látszat volt meg eddig? Kiabálok, tajtékzom, hogy hogy merészeli! A könnyeim félelemről, a remegésem izgatottságról árulkodik. Ki vagy, mit akarsz? Hagyj békén!

Sssh – hallom, de nem tudom, hogy a szél fúj be, vagy az Ő hangja az. Egy karral tartja az egész falat, a másikkal a földön támaszkodik, hogy rám láthasson. Bámulom az arcát, Ő pedig az enyémet. Lemászom a földre és hasonlóképpen elfekszem, rajtam azonban nincs ekkora teher. Évek óta először. Ő pedig tartja, tartja azt az átkozott falat, amit magam köré építettem: sírok, meg sír Ő is, pedig messze vagyok a kőtől, ami közvetíthetne felé bármit Belőlem. Majd olyan könnyedén, mint amikor paplan alá rejtőzünk, elkezdi leengedni a monolitot, ami hangtalanul érkezik le oda, ahol eddig is volt.

Önkívületi állapotban ugrom vissza a kőre, hogy felemeljem a falat, de akárhányszor odaérek, hogy átmásszam alatta, addigra mindig lezárul. Minél többször ismétlem, annál messzebb kerül Tőlem az ismeretlen alak, hiába sikítok, ordítok utána, hogy nem hagyhat itt, könyörgöm ne hagyjon itt egyedül, segítenie kell felemelni, mert egyedül nem tudom, képtelen vagyok legyőzni azt az erőt, amit én magam teremtettem!

Az utolsó alkalommal, amikor felemelkedik a fal már csak hangyányi test fodrozódik a délibábos pusztaságban. Állok a kő tetején és nyüszítve nézem, kérlelem, hogy forduljon vissza, de már nem számít semmi, bármit is teszek. Itt maradtam egyedül önmagammal, az egyetlen dologgal, ami megfoszt attól, hogy valaha is boldog legyek.

Hogy honnan szedem az elhatározást és a bátorságot, hogy egyáltalán gondolok-e valamire eközben, nem tudnám megmondani. Ujjpercek porladnak el a talpam alatt és a szeretet különböző formái törnek szilánkosra, ahogy a fal felé iramodok és rájuk lépek. A nagy lendülettől kivérzik a bőröm és a húsomba hatol minden, amitől megfosztottam azokat, akik szeretni próbáltak engem. Ásni kezdek a monolit alatt, pont annyira, hogy beférjen alá a kezem, és minden erőmet összeszedve emelni kezdem a falat. Vonyítva tolom egyre fentebb és fentebb a védelmi vonalam, hiába pattannak el az izmaim apró szálacskái. Érzem, hogy valami belülről lehullik és a testemen kívülre helyeződik, hogy a csontjaimba összpontosulva emelje ki belőlem a bennem felgyülemlő fájdalmat és félelmet.

Két évtizeddel a fejem fölött állok a napsütésben, egy reccsenésre a teljes összeomlástól. Ha reccsennie kell, hát az erőből történjen, amit én irányítok, amit az Én testem lök el messzire Tőlem. És ellököm. A földre zuhanok, ahol por lep el és por kerül a számba, és zihálok, és fáj mindenem, de úgy, ahogy eddig még soha, és most már védtelen is lettem.

Csak remegek a porban és várom, hogy valaki segítsen, hogy legyen valaki, aki felnevel, aki feltétel nélkül szeret, aki igazán meghallja, amit mondok neki. És akkor körém fonódik egy vézna kar, amelynek csontjai meg vannak repedve, és ki van száradva, és ártatlan, eltiporható, mint a szülő nélkül maradt gyermek: átölelem saját magamat.

Az alak pedig előttem térdel, erősen, tántoríthatatlanul. Jobban zokog, mintha az összes ember egyszerre zokogna ezen a világon. Én pedig elbújok Benne, hagyom, hogy az az ölelés vegyen körbe, ami bármikor megszakadhat, mert emberek vagyunk. Hagyom, hogy a bennünk lévő gyermekek és falak találkozzanak, mert az erőt kerestem eddig életemben, azt az erőt, ami összeroppanthatna, de nem teszi. Nem teszi, mert tudja milyen felemelni a falat, és akik felemelik, akik elég erősek ahhoz, hogy legyőzzék önmagukat… soha nem bánthatják a másikat.