Amire születtünk

 

Megint kezdődne, ha hagynám. Nem, valójában akkor is elkezdődik, amikor minden erőmet összeszedve küzdeni próbálok ellene.

Egészen elveszítem a realitásérzetemet, amikor minden április melegebb időszakában a bordó levelű fák között sétálgatok. Van bennük valami felfoghatatlan számomra: mintha kiragadtak volna egy életsorozatnyi őszt és belepottyantották volna a tavasz kellős-közepébe. Olyan, mintha egy végtelen mintát követnék a tekintetemmel, és már homályosodik is minden. Mintha legalább egy sportautó sebességével száguldanék, pedig valójában csak szelíden csoszogok a járdaközepén, olykor érintve a füvet, ha nagyon elmélázok magamban. Egy ideig azt gondolom, sikerül elvesznem és nem gondolnom semmi másra, csak a létezésem hangtalan nyugalma tölti ki a koponyámat. A hang, ahogy lélegzem, ahogy áramlik a vér és ahogy egymáson siklik a karomat és a törzsemet fedő ruhaanyag.

Ha hagynám, ha nem, ha erre gondolnék, ha semmire sem: akkor is azt érezném, hogy minden mozzanatom hangja valójában nem én vagyok.

Éjszakánként megijedek, amikor lélegzem és fentebb csúszik a vállamon a takaró. Azt gondolom betörő van a házban, és takargatja annak tudatlan lakóit. Vagy ki, vagy be. Ez sokban függ a betörő személyiségétől.

Egyre messzebb szakadva a civilizációtól elfelejtkezem sokszor meghallani a saját hangjaimat. Amikor viszont hallom, nem aggaszt, hanem nyugalommal tölt el. Megnyugtat, hogy még élek és létezem.

Csak nézem a fák bordó leveleit, egymásba folynak, szokatlan, indulatos mintázatot létrehozva. Mintha dühös lett volna az Isten, amikor festette. De hát miért is ne volna az… hogy is ne lenne dühös az Isten mostanában?

Aztán vagy meglátok egy hernyót, vagy nem. Aztán vagy jönnek a gondolatok, vagy nem. Általában mindig jönnek. Akkor is, ha van hernyó. Mert mindig eszembe jut valami a hernyóról. Vagy arról, ha nincs ott.

Végül mindig magamra gondolok.

Az lényegtelen, hogy közben mire, amíg eljutok magamig.

Hazudok. Az lenne a leglényegesebb, amire ekkor szoktam gondolni.

De hát hazudni mindig könnyebb, vagyis… nem, hazudni nagyon nehéz, mert akkor mindig a büntetésemre gondolok. Mert hát a hazugot megbüntetik, és mindegy, miben hisz az ember. A világ úgy gondolja, a rosszat büntetni kell, a jót piedesztálra emelni és példaként mutogatni, hogy ilyennek kell lennie mindenkinek.

Soha nem akartam még hányni az idegességtől. Mostanában sokszor előfordul: a gondolatok miatt, főként.

Az ember megválogathatja mit cselekszik, mit mond ki végül és hogy hogyan dönt, amikor nehéz döntést kell meghoznia. A gondolatok… a gondolatokat nem lehet megválogatni. Jönnek, mennek, autópályát hoznak létre, rajta sok hangos jármű. Benne agresszív emberek dudálnak, rettegő emberek félnek, hogy valaki rájuk lő nagy izgalmukban és vége. Az esetek többségében dugó van az ember fejében és óriási lárma. Aztán eldönti, hogyan indítja el az egymáshoz préselődött autókat, és vagy karambol lesz a vége, vagy haladunk szépen lassan. A dugó azonban… a dugó rohadtul ott marad mindig, és mindig, mindig borzasztóan hangos lesz. Azt akarom ezzel mondani, hogy számomra nem számít haladásnak az, ha gondolkozom. Az számít haladásnak, ha helyesen döntök arról, mit gondolok. Csak azt soha senki nem mondja el, mennyire nehéz helyesen gondolkodni a dolgokról. Nekem azt tanították, aki jó, annak ez zsigerből jön. Annak a legelső gondolata a jó gondolat lesz.

Akkor mi a fasz folyik az én fejemben...?

Az emberek azt mondják, te olyan jó vagy…! Majd hitetlenkednek, mikor azt mondom, egy frászt, rossz ember vagyok, és ha belelátnál a fejembe, te is ezt gondolnád.

Ha valaki csak néz maga elé, vagy bárgyún elmosolyodik, sok mindent mondunk rá, de azt, hogy gonosz, semmiképpen sem. Ilyenkor tulajdonképpen csak az történik, hogy nem mondjuk ki azt, amire gondolunk vagy átformáljuk a gondolatainkat, hogy a helyesnek tűnő alternatívák hagyják el a szánkat. Azonban, ha valakinek folyamatosan hallanánk a gondolatait, ahogyan éppen a rossznak titulálttal kezdve elindítja a láncreakciót, és magában csatát vív a helyes gondolat kialakítására, vajon jó embernek tartanánk e azt az illetőt? Ha hallanánk minden egyes beszélgetést, amit magában lefolytat az ember, és pontosan tisztában lennénk minden negatív megszólalásával, amit elnyom, nem lenne az a benyomásunk rögtön valakiről, hogy ő egy rossz ember?

Valószínűleg de, legalább is én úgy gondolom, hogy gonosz embernek tartanánk őt.

Mert a legtöbben ezt gondoljuk… miért ment oda? Minek fogyózik, meg amúgy is, rohadtul másképp kellene csinálnia!? Megérdemelte… Én jobban csinálom. Egész jó, de nézd, amit én tudok!

Ha jó vagyok.

És nem akarok rossz lenni.

Miért gondolom ezeket?

Ha jóra tudom fordítani ezeket a gondolatokat, miért gondolom először ezeket?

Már nem gondolok semmire, ami a múltamban történt, hivatkozni mégis szeretek rá: „Hát, tudod, sok rossz ért, ezért vagyok ilyen”. Milyen? Milyen vagyok? Mit engedhet meg magának egy ember csak azért, mert bántották? Egyáltalán mi a különbség a megtört és a gonosz ember között?

Van, aki szerint a genetikában rejlik a titok nyitja. Van, aki egyszerűen rossznak születik, és még egy szépen vezetett nevelési procedúra sem képes átformálni a valódi mivoltját. Egy időre elnyomhatja, korlátok közé szoríthatja, de egyszer úgyis elő fog törni. Tegnap ebédnél figyelmet apámat és anyámat. Lehet ebben valami. Lehet valami a gonoszság örökítésében, mégis túl egyszerű lenne, ha így lenne. Akkor nem rokkantunk volna bele, akár az OCD-sek, mikor ekkora, merő mocsokba fekteted őket és rájuk zárod a fél embernyi nagyságú doboz nyílását.

Ha fáj, ha tönkretesz, ha jó akarok lenni… miért vannak ott a rossz gondolatok?

Talán a legnagyobb büntetésünket nem is Isten szabta ki ránk, hanem mi magunkra. Azért, mert látjuk. Látjuk és ismerjük a tényeket, és semmi nem véd meg minket ettől. Talán szükségszerű lett volna egy tábla, ami megmondja… kellett volna egy felirat, ami előre közli, mit jelent az, ha mindennel tisztában vagyunk… és hogy mennyire tud fájni az.

A vallás azt mondja: az ember vétkes. Az embernek pedig öntudata van, ezért nagyon jól tudja ezt.

Szerintem Isten nagyon sokat sír. Csak gondolj a legszeretettebb emberre a világon, akiért tűzbe tennéd a kezed. Majd gondolja bele, hogy elárul, hogy egy életre megássa a sírját, de te egyszerűen nem segíthetsz. Az ember, azért, mert nem Isten, saját magáért nem fog semmit tenni ezügyben. Mert, aki megássa a sírját, téged ránt bele először, miközben menekülni próbál. Kevés ember képes arra, hogy ezzel szembe menjen… egyszerűen csak azért, mert kevesen tudjuk, mit jelent a halál pillanata előtti szenvedés érzetében végig élni egy emberöltönyi örökkévalóságot. Nem tudom, Isten miért tette. Nem vagyok Isten; de az a rengeteg ember sem Isten, aki fentről prédikálva megmondja, mit gondol Isten.

Talán a vallásból is hozzuk ezt. Elhisszük, hogy annyira rosszak vagyunk, hogy nem érdemeljük meg a Mindenható oltalmát, ahol nem szabadna kritériumoknak lenniük. Hozzuk a szülőktől, akik idő előtt elhagynak minket, majd megtanuljuk hatodikban, hogy születésünkkor oxitocin szabadul fel, kialakítva a biológiai kötődést anya és gyermeke között. Végül azt sem fogjuk elhinni, hogy egy kívülálló bármilyen okból szerethet minket, hiszen azok az emberek sem fogadnak el, akiknek a természeti folyamatok jellegéből adódóan mindenünkkel együtt el kellene fogadniuk minket.

Aztán minden tavasszal őszt vetítve a fákra azon gondolkozunk, hogy mit cseszünk el ennyire ebben az életben. Majd mindannyian oda lyukadunk ki, hogy tulajdonképpen mi vagyunk gonosz emberek, míg a többiek hitetlenkedve konstatálják, hogy a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok.

De csak azért, mert egyikük sem hallja a gondolatainkat, amit a megfelelési kényszer tökéletesre csorbít, hogy vágni ne, ezzel együtt pedig sérülést okozni se tudjon másoknak, akik fele annyi időt sem feccelnek abba, hogy tized annyira jó emberek legyenek, mint mi magunk vagyunk.

Van egy latin mondás, ami így hangzik: Oratio vitae simulacrum, azaz a beszéd a lélek tükre. Reális elképzelésnek tűnik tehát, hogy a kimondott szó, amelyet tudatosan azért formálunk és forgatunk át, hogy ne okozzunk károkat, valójában megmutatja, hogy jó emberek vagyunk? A törekvéseink és azok miértje szeparál el minket a gonoszságtól?

Nem tudnám megmondani pontosan. Nem vagyok Isten.

Mindenesetre jóleső érzés belegondolni, hogy a már mást nem is tudunk tenni, legalább szembe szállunk saját mivoltunkkal, mert vallásosnak sem kell feltétlenül lennünk, hogy megkapjuk a világ által tálalt elképzelést: az ember rossz.

Aztán ma, álomba kerget majd a bűntudat, hogy holnap számtalan pillantás és beszélgetés során átformáljam magam, hogy eggyel kevesebb rossz történjen a világban. A munka igen, a megítélés… nem az én dolgom.