Strigula

Négy éve tartott a kapcsolatunk, amikor áthívtál magadhoz egyik este. Azt mondtad, beszélnünk kellene.

Először azt hittem, a családodról van szó; sajnos akadtak problémáitok rendesen.

Érdekes volt, amikor segítséget kértél, hiszen tulajdonképpen nem is vártál el semmit tőlem, csak, hogy szépen, ügyesen hallgassam meg, amit mesélnél akartál. Szeretted kimondva hallani a gondolataidat; ilyenkor állt össze a megoldás. Annyi minden kavargott általában a fejedben, hogy egy idő után én is elkezdtem hangokat hallani a közeledben. Csenevész kisgyermek módjára szivárogtak ki a füleden keresztül; képtelenek voltak megvárni azt, hogy szóhoz juss.

Egyébként kizárt volt, hogy tanácsot fogadj el akárki mástól, hiszen „ő nem te a szemeddel látta azt a szituációt, amiben te magad voltál”. Nálad nem működött a ’más-szemszög-plusz-információ’ felfogás. Hiszen, hogy érthetné meg a probléma lényegét, aki azt sem tudja pontosan, számodra mi a problémának a gyökere? Ahhoz először is téged kellett volna megérteniük. Valahol itt bukhatott el a dolog.

Volt valami egészen bájos abban, ahogy gondolkodtál. Engem ritkán bosszantottál fel vele. Persze, ha kettőnkről volt szó, utáltam a felfogásod, mert az rólunk szólt, nem rólad. Te mégis egyedül akartál megérteni mindkettőnket; saját magadon keresztül.

Amikor egyedül maradtam, sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen kit is szeretsz? Engem, vagy azt az ideált, ami viszonylag hasonló volt hozzád, néhány vizuális flikken-flakkal? Aztán valahogy mindig eljutottam hozzád, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem, ahogyan láttad önmagad bennem. Hatalmas fekete szemed volt, mint egy denevérnek. Amikor uraltad az éjszakát, két ezüst pont jelent meg a szembogarad alsó felében. Az egyetlen tükörképem, amiben szépnek láttam magam, a te szemedben jött létre. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy a sok minden mellett, ebben is hasonlítok-e rád? Én is önmagamat szeretem benned, két ezüst ponttal díszítve az éjszakában?

Micsoda önimádó páros!

Tehát nálad találkoztunk.

Nem az volt a baj, hogy nem csókoltál meg, hanem az, hogy megálltál a kapu előtt két méterrel. Azért volt baj, mert a méterek sokszorozódása távolságot jelentett. A távolság pedig azt, hogy engem akartál látni.

A saját befolyásod nélkül.

Abban az ötven percben, amíg ültünk egymással szemben, egy hangot sem adtál ki. Olyan csend volt az udvarotokban, hogy hánynom kell attól a stressztől, ami rám tör, ha eszembe jut, hogyan zúgott a szárítógépetek az előszobában a nyitott ablakon keresztül.

A francokat! Nem a rohadt szárítógép idegesített! Hanem az, ahogyan kizártál a fejedből. Hiszen ahogy te eltűntél, ismerős hang szólalt meg bennem. A saját hangom, amit jó mélyen elnyomtam, hogy még csak a légzését se kelljen hallanom.

Az első percekben nagyon megijedtem. Tudod, van az a pillanat, amikor a fuldoklót kiemelik a vízből, majd az eszméletvesztése után hirtelen magához tér. Az a hang… a mély, hirtelen, erőteljes hang, amikor hatalmas levegőt vesz. Ezt hallottam a fejemben.

Ekkor már nehezen bírtam magammal, pedig egyébként higgadt ember voltam, akárcsak te. Melletted könnyű volt higgadtnak maradnom, csak a szemedbe kellett néznem. Látnom kellett, hogy te jónak látsz engem. Látnom kellett a rajongást a szemedben. Tetszett a rajongásod, tetszett, ahogy néztél rám; ezért könnyen megnyugodtam, ha veled voltam. Nélküled… nos. Képzeld el a világ legidegesebb, legszeleburdibb emberét. A tekinteted nélkül nem is szerettek túl sokan.

Hirtelen megreccsent alattad a műanyag szék. Először azt hittem, eldőltél. Ki is rántott a saját világomból az ijedtségem. Aztán rájöttem, hogy erősebben tart meg téged az akaratosságod, mint az évek óta rossz állapotban lévő gerinced.

Ami talán egy ideje nincs is.

 - Jó, oké, itt vagyok újra. Elmondod végre, mi a fenét akarsz?

Semmi válasz.

Csak a szél mozgatta meg a kapucnid és a göndör fürtjeid. Kissé kirázott a hideg a gondolatra, hogy mi van, ha egy arcnélküli figura vagy csupán, aki parókát és a szerelmem ruháit húzta magára. Ekkor eljött egy autó, és a fényben megláttam az orrod és az ajkad sziluettjét. Megnyugodtam egy időre.

Tíz perc telt el, az idegességem pedig visszaköszönt és mogorván markolászta a vállam. El is zsibbadt kissé, aztán átsuhant a fejemen a gondolata annak, hogy rájöttél, mit tettem. Aztán meglepett, hogy nem különösebben érdekelt. Mármint engem.

Nem volt abban semmi elítélni való. Diszkriminatív lennél, ha elítélnél, hiszen te sem vagy szent, és ezt te is tudod.

Egy ideig haragudtam is rád, az első hívásod után. Aztán teltek a hetek, és rájöttem, micsoda kegyetlenség ez tőlem, hiszen tulajdonképpen az életben maradásodért tetted. Annyira üresnek és semminek érezted magad nélkülem. Oh, de mennyire imádtad magad látni bennem! A semmit, az ügyetlenséget, a bajt. A tengerhez képest az én medencém vízének tetején olyan könnyedén lebegtél, mint egy sirály. A gond csak az volt, hogy te hal voltál, nem sirály. Azt sem tudtad, hol a helyed, hogy mi vagy. Csak azt, hogy a te szemeden keresztül vizet látsz. A hal és a sirály is vizet lát, végül is. Az pedig, ugye, teljesen mindegy, hogy a másik minek lát téged, akkor is, ha az igazságot látja. Szerettél mások felett állni, irányítani mindenkit fentről, miközben valójában a mélyben lebegtél tehetetlenül.

A gond ott kezdődött, hogy tudat alatt mérget szivárogtattam a vízbe. Pedig szentül hittem, hogy olyan vagyok számodra, mint a legjobb orvosság.

Nekem fájdalomcsillapítóra volt szükségem. Az pedig nem te voltál.

Megmondtam, ne légy diszkriminatív! Ami neked jár, az nekem is jár. Már ha egyáltalán vétettél olyan fatális hibát, mint amit én vétettem. Már ha tett akármelyikünk is ilyet…

Mi van, ha egyikünk sem csinált semmi rosszat? Oh, az mindennél rosszabb, hiszen akkor nincs kit okolni.

Aztán rájövünk, hogy a csúfondáros szerelem, ami vákuumként funkcionált az öleléseinkben, nos, valójában csak illúzió volt. Kérlek, mondd meg, ha ez csak egy illúzió volt, ki ölelt szorosabban, hogy fennmaradhasson?

Néha azt éreztem, hogy én voltam. Aztán elhitetted velem, hogy te.

Azonban valójában leginkább önmagunkat öleltük. Soha nem is szerettük egymást. Két szerencsétlen bolond voltunk, akik bármi áron kimásztak volna a magányból. Szép is lehetett volna ez az egész; ha túl láttunk volna saját magunkon.

Hirtelen előre dőltél, én pedig újra megláttam magam a szemedben. Jól eső érzés fogott el, megint hallottalak.

Aztán csalódott lettem, mert azt láttam, hogy csalódtál bennem. Először éreztem magam rosszul amiatt, hogy megcsaltalak.

Leemelted a kapucnit a fejedről; könnyes volt a szemed. Mély levegőt vettél, megdörgölted kicsit és erőltetetten elmosolyodtál.

 - Holnap ugyanitt találkozunk.

Felállni készültél.

 - Holnap… - kezdtem rekedten. – Holnap leszünk hét évesek. Tudom, hogy nem alakultak a legjobban a dolgok, de… Ünnepeljük meg. Elegem van abból, hogy itt ülünk évek óta minden nap, és alig szólsz valamit.

Sokáig hallgattam, ahogyan sírtál. Az értetlenség miatt halkan pityeregtem veled, de nem engedted, hogy megöleljelek.

Én csak hallani akarlak végre… elegem van saját magamból.

Ez a mondatod visszhangzott egész hazaúton a fejemben.

Ahogy megint egyedül maradtam és hallgattam, ahogy sercegett alattam a kavics, nem is tudom mitől ijedtem meg jobban. Attól, amiket valójában gondoltam rólad, vagy attól, ha kimondom ezeket és elhagysz engem: elveszítem az általad alkotott tökéletes illúzióját: saját magamnak.