A hazug fabábu története

Ügyetlen volt és rongyos. Gombszemei közül az egyik hiányzott, látása sem volt már a régi. A textilt megrágták az idő rozsdás metszőfogai, a kihullott vattát újságpapírral pótolták. Fénykorában még sűrű, fonalból készült haja volt. Mostanra már csak azért tűnik valamelyest természetesnek, mert erős fonatban fogták össze, ami lusta, piszkos csomóként nyújtózkodott megviselt hátán.

A teste a régi maradt – vagy legalább is először annak tűnt. A szú már néhányszor megtámadta lábait, karjait is megcsócsálta, de nagyobb kárt nem tett benne. Kemény és minőségi fából faragták; gyönyörű darab volt, de csak egy készült belőle.

Egy öregember kamrájában látott napvilágot, és esély sem volt sokszorosítására, néhány nappal később az öreg rákban halt meg. Tragikus, elkerülhetetlen és túl korai vég.

Aztán se perc alatt a piacon találta magát, ahogy az öreget, őt sem szerették. Rá emlékeztette őket. Eladták, megvették, és most itt van.

Mindig itt.

Soha nem a múltban, soha nem a jövőben. A múlt fájdalmas, a jövő pedig siralmas. Az egyik szörnyűségeiről tudott, a másik szörnyűségeit sejtette.

Egy darabig szerették, hiszen gyönyörű volt. Egyszerű, mindig ócskább és ódivatúbb, mint a többi, de valóban különleges. Szórakoztatta az embereket; szeretett előadni. Ilyenkor egy pillanatra rajta pihent meg minden szempár. Képes volt átvenni az emberek bánatát, kiszakította őket a minden napokból. Kemény munka volt ez, olyan kemény, mint amilyen ő maga volt.

Minden áldott este fáradtan hajtotta csordultig telt fejét álomra, de a szíve mélyén boldog volt. Összegyűjtötte az emberek emlékeit, könnyeit, megoldhatatlannak tűnő problémáit, és mintha medve mellé térne nyugovóra: remegve aludt el, miközben a hatalmas vadállat tombolva brummogott mellette; benne.

Az is lehet, hogy teste ramaty állapotáért sem a szú volt a felelős. Az időközben szerzett sérelmek legalább annyira felelősségre vonhatóak voltak, mint az apró támadói.

Érezte, hogy feszül legbelül. Olyan volt, mintha valami darabokra akarta volna szakítani. Fájdalmat érzett. A szíve tájékán erőteljes ütéseket mért rá a teher. Lehet, hogy teste erős volt, de a szálkák közt szunnyadó lélek, a szellem, amely mozgásra késztette ezt a különös alakot; őrjöngött, tombolt legbelül a bántalmak közé szorítva.

Megszabadulhatott volna tőlük, igen, ez lett volna a legésszerűbb döntés. Azonban tisztában volt vele, ha egy apró lépést is tesz ez ügyben; elveszíti az emberek figyelmét. Soha életében nem szerette senki. Mindenki megakart szabadulni tőle, mindenki átnézett rajta. Muszáj volt segíteni rajtuk, muszáj volt összegyűjtenie az emberek fájdalmait, mert így, ha szeretetet nem is kapott, de figyelmet igen. Az már majdnem ugyanaz nem? Egy kicsit észrevették, egy kicsit tudtak a létezéséről. Az már majdnem olyan, mintha törődnének vele, nem igaz?

Dehogy olyan. A büdös életben nem lett volna olyan.

De hát ő honnan tudhatta volna ezt? Soha életében nem tapasztalta milyen érzés szeretve lenni, soha életében nem vették figyelembe őt. Csak volt. Tehetetlenül a nagy világban.

Pontosan emiatt a tehetetlenség és eget-rengető magány miatt bíztak meg benne az emberek.
„Senkije nincsen és soha nem szól semmit, csak hallgat.”
Idesétált, odasétált. Ide-oda pakolgatott, leült, felállt.Türelmetlenül várta az estét.
„Amire más azt mondaná lehetetlen, ő arra azt mondja naivan: lehetséges! Csak ne add fel, meg blabla.”
Hiszen ilyenkor nem volt egyedül.
„Hülyeségeket beszél, de azért megnyugtat. Végtére is: ő az egyetlen, aki itt maradt nekem. A többiek mind azt mondják, hogy hülyeség, amit csinálok, vagy ahogy gondolkodom a dolgokról.”
Hogy vert a szíve, mikor a függöny mögé állt, és hogy mosolygott, mikor tapsoltak.
„Csak azt sajnálom, hogy totál kattant. Mármint: komolyan. Honnan a fenéből lenne tapasztalata? Nem is tapasztalt semmit, csak van. Mint egy tárgy. Szánalmas, de azért valljuk be, mindent eltűr, amit más nem.”
Azonban soha senki nem tudta meg milyen érzéssel töltötte el ez a pillanat.
„Na nem baj, kis időre ő is megteszi, nem?”
Hiszen senki nem hallgatta meg.
„Aztán úgyis jön majd más. Mint az ételnek: neki is lejár a szavatossági ideje.”
Azután előtört minden…
„Röhejes, hogy mit nem képes megtenni egy ember csak azért, mert magányos.”
… és hatalmas hibát követett el.
Egy zavaros délutánon, amikor a medve túl hatalmasat ordított a fülébe, lelke csordultig telt keserűséggel és az emberek titkai, fájdalmai özönvízként törtek ki testéből. Szivárogtak mindenhonnan. Repedések keletkeztek a fán, minden egyes mondat után hatalmasat reccsenve tágultak a nyílások. A ruháját felszakították a törött fából előbukkanó szálkák, a fonal lefeslett a koponyájáról. A gombokat tartó cérnaszálak átáztak a könnyektől, és a legelső finom érintésre leszakadt a balszemecskéje. Megmaradt szeme nedves, fekete pontként csillogott a napfényben. Hálás volt azért, hogy valaki meghallgatta. Végtelen nagy szeretetet érzett hallgatósága iránt. Friss élmény volt ez neki, és a gondolat. hogy valaki úgy szereti őt, amiért meghallgatja, mint ő abban a pillanatban ezt az embert: teljesen felvillanyozta. Hiszen ő eddig bele sem gondolt abba, hogy mennyien szeretik őt. Hogy lehetett ennyire önző? Miért csak magával törődött, mikor az emberek annyi szeretetet adtak neki, ami egy egész országnak elég lett volna?

Naivan ezt gondolta, hiszen ő egymagában annyi szeretetet hordozott a szívében, ami az egész világnak elég lett volna.

Azonban az emberek nem ilyenek.

Az az ember sem olyan volt, akinek kiöntötte a szívét aznap. Rossz embert választott a titkai megőrzésére.

Lázasan készült az előadásra. A megindító történés hatására megtelt energiával, szó szerint sugárzott belőle a remény. Megvarrta feslett ruhácskáját, lakkal kente az be arcát, haját hagyta tölgyfa vessző vállára omlani. Pompába burkolta elhasználódott testét; fényes vitrinbe állította az élet próbáján megszerzett oklevelét: szétmarcangolt önmagát. Most már nem csak gyönyörű, hanem remekmű volt. Olyasmi, mint amivel anno az inasok céhmesterré váltak. Rangot ugrottak, konkurenciává váltak; valami erőssé, amitől félni kellett.

Az erő lépett ki aznap este a színpadra. Kész volt magába fogadni ezer millió elzokogott imát és siratót. Kész volt arra, hogy önmagaként ragyogjon.

Azonban az előadásra nem ment el senki. Híre ment annak, hogy a titkok őrzője feltárta kamráját. Az emberek elveszítették bizalmukat felé.

Megrökönyödve nézett szét az üres sorokon. Képtelen volt megszólalni, vagy akármire gondolni.

Elpattant egy fonal; a jobb lábát tartó. Kis idő múlva mindkét lába nekicsapódott az elkopott deszkáknak és ügyetlenül gyűrődtek be teste alá. Karjai az ég felé meredtek és hangosan nyikorogtak az vállában lévő csavarok, ahogy természetellenes módon egyik oldalról a másikra ringatózott. Egy hatalmas reccsenés és egy apró, alig hallgató, meghatározhatatlan hang.

A nézők lélegzetvétel nélkül bámulták az előadást. Olyan csend volt a színházban, hogy szinte hallani lehetett az utolsó fonal feszülését. Fülsiketítően magas, és vérnyomás fokozó hang volt ez. Az emberek kivétel nélkül a nyakukat markolászták.

„Szakadj már el az isten verjen meg!” – gondolták egyöntetűen.

Dühítő kellemetlenség lett úrrá mindegyikőjükön. Tenni akartak az elkerülhetetlen vég ellen. Azzal, hogy csak ültek és bámulták a bábu szenvedését, olyan érzés kerítette hatalmába őket, mintha ők tehetnének arról, ami most történik. Volt, aki kisétált, annyira felkavarták a látottak.

Talán tíz teljes percig nézték, ahogyan a bábu a saját tengelye körül forog végeláthatatlannak tűnően a fejét tartó egyetlen fonalon. A súlya előre húzta, és egészen picit előre bukott, valószínűleg ekkorra vékonyodhatott el teljesen a fonal, azonban hirtelen kiegyenesedett és farkasszemet nézett a közönséggel.

Hűvös szellő simított végig az emberek arcán.

Az előadásnak vége, nyitják az ajtókat. Tapsolni kellene; azonban senki sem képes erre. Velőig hatol a bábu csonka tekintete. Átlát időn és téren. Átlát a lelkeken, a tetteken, az ember kitaszított gondolatain és bűnein.

Valahol az első sorban mozgolódás hallatszik, és egy idős nő hangosat sóhajtva pakol el a táskájába.

„Aj, jaj. Micsoda tragikus előadás volt ez.”