A Vasutas: 1. rész

Nincsenek megjegyzések:


 Évek óta ugyanazt kívánom, amikor elfújom a születésnapi gyertyáimat. 

Idén megváltoztattam a kívánságomat.

Köszönöm minden helynek, ami segített igent mondani azokra, ahová valójában tartozom. Az egyetlen igaz, nagy szerelmemnek: a labdarúgásnak.


Egy holttest ringatózik felém a kristálytiszta víz felszínén a 23-as Állomás felől. Talán a benne ragadt terhek miatt közeledik ilyen komótosan, de az is lehet, hogy én ébredtem meg túl hirtelen.
Ez a legsúlyosabb rakomány, amit el kell szállítani a óceánnak – gondolom, ahogy nézem. Közelebb érve látszik, hogy kissé a peron felé tolja a sodrás. Talán, ha tudna, útbaigazítást kérne. Elnyomja a fejtetője koppanását a lépcsőfokokat nyaldosó fodrozódás hangja. Nagyot nyelek, de ismét rám telepedik a kába nyugalom, amikor egy határozottabb hullám kedvesen visszatereli a haladási irányba. Szemét lehunyva halt meg, arca békés és olyan színtelen, mint a végtelen víztükör. Nézem, ahogy eltűnik a horizonton, és eltűnődöm, hol ér véget annak az útja, aki akaratán kívül, tudattalanul halad tovább rajta.

Megmozgatom az elgémberedett ujjaimat: fehérek, mint a mész. Kelletlenül a 24-es Város kapuja felé nézek, ami habogva bámul rám; ajkai nyikorogva motyogják, menjek át rajtuk, azonban tudják, mi lenne a felelet. Túl későn jöttem vissza, ezért nincs időm a felfedezésére. 

Ha élni akarok, muszáj tovább állnom akkor is, ha félek tőle.

Lemondóan húzom a fejemre a kapucnim. Szereznem kell egy bakancsot. Odaát zordabb idők várnak, és itt is épphogy túléltem. Még a kabátomon keresztül is érzem a betonpad hidegségét a talpam alatt. A nap melegével elegyedve különös zavart kelt bennem, és ez végül kellemes tompultsággal dédelget, feledtetve az előbb látott szörnyűséget. 

Halál. Rémálom. Az Aqua Raptor. Hirtelen villan be néhány emlék a tegnap estéről, és összemosódik a holttest képével. Utána kell nézzek, hogy valóban megtörtént-e, azonban tágra nyílt szemekkel sem látok egyebet a mindent körülvevő óceánnál. 

Valószínűleg csak a képzeletem játszott velem - gondolom, és bentebb húzom a lábamat. Az Aqua Raptor viszont valóság volt. Nem is tudnám megmondani, mennyin múlott az, hogy ugyanennyi maradjon belőlem: lidérces emlékeztető az élet végességéről. 

A Nagy Vasútvonalon három örökérvényű szabály cseng az Utazók fülében: mindig tartsd magadnál a kirakós dobozát, rendeltetésszerű időben érd el a következő állomásod és soha ne közlekedj sötétségben. 

 - Az Aqua Raptor a Halál vonata, gyermekem - mondta évekkel ezelőtt egy Kalkulátor a 21-es Város egyik vendéglőjében, amit a gondolkodók találkozó helyének tartottak. Vegyes korosztály hallgatta ott a Kalkulátorok körét, de leginkább fiatalok traktálták őket ismétlődő kérdéseikkel a szerelem és a siker vonatairól. A Kalkulátorok egyfajta önjelölt tudósok voltak, akik megfigyeléses alapon próbáltak menetrendeket gyártani a hektikusan közlekedő vonatokról. Prototípusokat írtak le, a vonat megjelenésekor észlelt időjárási viszonyokat és hasonló fontosnak ítélt tényezőket. Az állomásokra befutó vonatok időpontjának feljegyzésével igyekeztek megjósolni adott prototípusok következő felbukkanását. Minden városban volt legalább egy tucat Kalkulátor, akik szívesen fecsegtek bármelyik Utazóval - főleg, ha vonatokról esett szó. Minden igyekezetük ellenére a vonatok csak ritkán érkeztek a menetrendjeik szerinti időben, azt pedig soha nem tudták biztosan, hogy hová mentek. Bárki szállt fel bármelyik vonatra, soha többé nem látta senki. 

 - Szóval - kezdtem bele fiatalos idegességgel a sarokban ülve, amikor az egész tömeg felém fordult. - Gyakran közlekedem éjszaka. Talán az lényegtelen is, hogy miért.

Indulatosan próbáltam felitatni a tenyerem izzadását a nadrágomba, ami még intenzívebbé vált, amikor megosztottam további részleteket a fülsiketítő hangról és a pillanatnyi szélviharról, ami az elhaladásakor követte. A Kalkulátorokon kívül mindenki elborzadva hallgatta a történetet erről a láthatatlan valamiről, ami olyan erővel közelített felém, hogy szinte letaszított az egyik közbevetett elakadóról. Ekkor hallottam először az Aqua Raptorról, és reménykedtem benne, hogy soha többé nem találkozom vele, csak akkor, ha eljön az ideje.

Miután megtudtam, hogy éjszaka közlekedik igyekeztem tartani magamat a nappali haladáshoz. Két szomszédos Állomást sínnel fedett és elakadókkal, azaz rész-állomásokkal tűzdelt gyalogút kötött össze, amit Átvezetőnek hívnak - ezeken jártak a vonatok is. A Kalkulátorok szerint a víz mélysége területenként kiszámíthatatlan, ezért, ha valaki nem tud úszni, akkor érdemes a síneken maradni és sötétedésre legalább egy elakadót fogni. Szemben más vonatokkal az Aqua Raptor sebessége túl nagy, és mint ahogy én is észleltem, nem látható szabad szemmel, ezért szinte lehetetlen félrehúzódni előle, ahogyan máskor teszi az ember. Léteznek biztonságos, vonatmentes kerülőutak is, azonban ésszerűen ezekhez nem tartozik sín; viszont jelzés vagy világítás sem, így jól kell tudni úszni és tájékozódni a használatukhoz. Hiányában ezen tulajdonságoknak tegnap éjszaka kénytelen voltam elindulni a 24-es Állomás Felvezető sínszakaszán, ugyanis a napok óta elhúzódó hatalmas viharok eltántorítottak attól, hogy előbb útra kelljek. Az én órám viszont ketyegett. Mint mondtam, a három nagy szabály egyike, hogy mindig érd el rendeltetésszerű időben a következő állomásod - különben lezárul az Átvezető és vége az utazásnak. 

A peronig tartó utolsó lépéseket már a zuhogó eső miatt megemelkedett vízben, fuldokolva tettem meg. Amikor a beton emelvényre csapódva meghallottam az Aqua Raptor fenyegetően sikító, hörgő és egyben csattogó hangját: rájöttem, hogy ha legközelebb nem érem el időben a következő állomásom, nem csak az utazás ér véget, hanem az életem is. 

***

Hála a jó égnek ez a rengeteg kacat, amit magammal cipelek megvédte a kirakós darabokat attól, hogy elázzanak. Nincs időm, hogy kipakoljam őket és folytassam a rendezgetésüket, de féltem attól, hogy tönkrementek, ezért kissé megnyugodtam most, hogy szárazon találtam a dobozt a megszokott helyén, a táskám aljába gyömöszölve. 

Általában kifejezetten nyűgnek élem meg, hogy nálam van, főleg azért, mert vizes környezetben nehéz óvni, de amióta az eszemet tudom mindig itt volt velem. Segített elütni az időt, és jól tudtam gondolkodni, miközben elszórakoztam az összeilleszgetésével. Lekötötte annyira az elmém, hogy ne rugózzak dolgokon, de mégsem fárasztott le. Ezt leszámítva, azonban nem tudnám megmondani, miért cipelem magammal és foglalkozok vele ennyit a nehézségek árán is.

Visszapakolom a holmijaim és a lépcsőhöz sétálok, hogy erőt gyűjtsek az induláshoz. Valahol mélyen tudom, hogy nem hiszek abban, hogy eggyel odébb bármi más lesz. Évek óta ugyanaz van - szorongás az út előtt, szorongás útközben, kimerült megpihenés és lemondás fáradtságra hivatkozva, majd kapkodó szedelőzködés és ismételt szorongás indulás előtt, ami a tegnapi incidens miatt most még erősebb. Azt hittem segít megnyugodni, ha a már járt utakat újra megteszem és némi magabiztosságot szerzek az eddig tanultakból, de a viharokra nem számítottam. Már napokkal ezelőtt meg kellett volna érkeznem, hiszen nagyon jól tudom, hogy ha nem érem el a 25-ös Állomást időben, az Átvezetője véglegesen lezárul, nem csak ideiglenesen. Tovább kell haladni; ez az élet rendje. 

A 25-ös Felvezetőjét borító sín szinte láthatatlanul gúnyolódik velem a mélyben. Hogyan fogok továbbhaladni, ha csak úszva tudom ezt megtenni?

És akkor a nagy elmélkedésben hirtelen leesik valami, én pedig érzem, hogy a szorongásom enyhe zavarba vált, amikor realizálom, amit futólag, félálomban már láttam. Homlokráncolva fordulok a 23-as Állomás irányába. 

Lehetetlen, hogy ekkora a vízszintkülönbség. Tegnap majdnem belefulladtam idefelé, és ezt követően egész éjszaka végig esett, úgy zuhogott, mintha csőtörés lett volna a mennyben. Mégis, ha a lábam alá nézek, meg sem közelíti a vízszint a beton emelvény tetejét. Egyik Felvezető sem mélyült még ennyire.

Tompán lüktetni kezd a fejem, ezért visszatelepedek a padra. Remegnek a végtagjaim a tehetetlen értetlenségtől. A Kalkulátorok megmondták ugyan, hogy kiszámíthatatlan a vízszint, de ilyet még soha nem tapasztaltam, hogy egy adott vasútszakaszt ellepett volna a gyalogúttal együtt. 

Úgy érzem, mintha satuba fogták volna a halántékom, én pedig kétségbeesetten próbálnám kitépni magam belőle. Le fog járni az időm, ha nem találom ki, hogy menjek tovább. Talán, ha bemegyek a 25-ös Városába, építhetek valamit, ami segíthet. Hogy ez eddig hogy nem jutott eszembe! Igen, igen, valamit ki fogok találni. De mi van, ha nem készül el időben és megint csak este tudok elindulni? Egyáltalán van bármi lehetőség? A vonatok! Mekkora az esély arra, hogy most jelenik meg egy vonat? Mit is mondott múltkor a Kalkulátor… minden nyár közepén, nagyjából július vége felé…?

 - Leülhetek? - szólít meg hirtelen egy fiatal hang. Egy tizenéves, idegen lány arckifejezése erősít rá arra a megérzésemre, mintha valójában azt kérdezte volna: "segíthetek valamiben?" Olyan meseszerűnek tűnik, mint egy tündér, aki fehér liliomban alszik és délnél előbb ki sem bújik a szirmai közül. Kábító a szembogara, és az, ahogyan a szemhéja lágyan félárnyékot vet rá. Egy kantáros nadrágot visel, ami helyenként eláll a testétől a mindenféle holmi miatt, amit a zsebeiben felhalmozott. Jobb oldalon egy csavarhúzó kandikál ki, amit kivesz, amikor letelepedik mellém.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy legalább egy évtizeddel előrébb tartok az élet "Ki nevet a végén?" tábláján. Mégis úgy csúszok odébb, mint azt valaha az óvodában tettem a büntetések utáni ’tárgyalások’ alkalmával, a folyosón lévő cipő- és kabáttartó szekrények egyikén. 

Nehezen pillanatok oldalra, azonban amikor megteszem, jól esik, hogy nem egy dorgáló felnőttel kell szembenéznem: biztatóan mosolyog rám. A megnyugvást gyorsan felváltja bennem egyfajta felháborodottság. Nem vagyok már gyerek! Ne kezelj gyerekként - förmednék rá legszívesebben, de ahogyan ez megfogalmazódik bennem, újra butácskának érzem magamat. Hátrébb kerülök legalább nyolc mezővel. Sokáig nézem a betört lábkörmömet. Túlcsordulnak rajta az önvádló gondolataim: ekkor ’ezt’ mondhattam volna, akkor pedig ’azt’ bár ne mondtam volna! 

Hevesen fordulok a lány felé, és a szemében egy tovahaladó vonat homályos képét látom tükröződni. Elvágja a hangomat, ahogyan felgyorsulva a víznek rugaszkodik, és hatalmasat csobbanva eltűnik a messzeségben. Akkora hullámot generál a lendülete, hogy elmossa a körmömön száradó bűntudatot.

 - Mit mondtál? Nem értettem tisztán.

 - Mi volt ez? – Megbabonázva nézek a szerelvény után. Azt is elfelejtem, hogy egyáltalán mondtam valamit.

 - Oh, az? Egy lehetőség, amit elszalasztottál. - Mérhetetlen szomorúság bújik meg abban, ahogyan néz, miközben ezt kimondja. Én meg csak nem értem, de nem is érzek semmit ezzel kapcsolatban.

 - Egy lehetőség? Mire?

 - Ki tudja – meglóbálja a lábát, ami nem éri a földet. - Lehet, hogy soha nem tudod meg. Lehet, hogy délután megint eljön, és az is lehet, hogy megint nem figyelsz rá eléggé, csak mennydörgésnek, meg otthon hagyott kulcscsomónak vagy fáradtságnak nevezed.

Nem tetszik az, ahogyan beszél velem és ahogyan egyesével hátra feszítgeti az ujjait a csavarhúzóval, amikor a lehetőségeket sorolja. Sokáig nem pislog egyikünk sem, vagy a sértettség miatt nem veszem észre. Végül megint enyhül a hangulatom, és nagyot sóhajtok. Az nem tetszik, amit mond, és az, hogy ennyi hazugságot megragadva tudom ostobának tettetni magamat. 

 - De hát meg sem állt - kifogásolom rekedt suttogással, mire zavarba hoz, mert közli, hogy erről a vonatról szállt le. Ezzel érkezett a 24-esre. Mivel csak azt tudnám kérdezni "tényleg?", inkább nem mondok semmit, csak becsukom végre a számat. 

 - Azt kérdezted ki vagyok - hajol oda és játékosan, kuncogva megsimogatja a hátamat. – Az előbb. Nagyon szét vagy csúszva. 

A vállamba dörgölöm az arcom egyik felét, és ott is tartom kicsit, míg sikerül gátat szabni a fejemben eluralkodni készülő önmarcangolásnak. A lány csendben szuszog mellettem és a leghatásosabb pillanatban, rögtön olyat mond, amivel úgy tűnik végleg kommunikációra képtelen állapotra ítél:

 - Egyébként a 24-es Állomás Vasutasa vagyok. Örülök, hogy végre közelebbről is megismerhetlek, ritkán találkozom olyan emberekkel, mint te.

 - Mint én...? – makogom, pedig legszívesebben megragadnám a vállát és rákiabálnék, hogy komolyan?! 

A 13-ason hallottam először ezt a pletykát, és azóta is pusztán annak gondolom. Egyes Utazók szerint léteznek olyan emberek, akik pontosan ismerik a vonatközlekedést befolyásoló rendszer működését. Tudják, honnan hová tartanak, mikor és hol jelennek meg, az igazán meredek teóriák pedig azt feltételezik, hogy az utasösszetételt is ők igazgatják. Vasutasként emlegetik őket, akiket nagyjából egy mester és egy helytartó szintjére magasztaltak fel. Szerintem meg egyszerűen csak be voltak szarva attól, hogy nem nagyon értik, mi a fészkes fene történik körülöttük. Szükségük volt valakire, akinek a megjelenésére várni lehet. Ez a gyerek most komolyan azt állítja, hogy egy Vasutas? Elnézve, ahogy zsonglőrködni próbál – sikertelenül-, nehéz ezt elhinni. Elfogadóan hajol a földre, hogy összeszedje a lehullott tárgyakat és közben végtelenül szórakozottnak tűnik. 

Még a Kalkulátorok sem találkoztak soha életükben Vasutasokkal, pedig ők minden percüket ennek a rendszernek a megismerésére szentelik.  Nevethetnékem támad a képtelen sorsszerűségtől. Annyira hinni akarunk abban, hogy a kilátástalan helyzetek vezetnek valahová, ha meglátjuk azt a szabályosságot, ami megregulázza a káoszt. Tudatlannak érezzük magunkat, és nyugalommal tölt el minket, ha tudjuk, hogy van valaki, aki átfogóan ismeri az összes részletet. Mi több, még meg is oszthatja velünk azokat a megoldásokat, amik az útbaigazítást jelentik. Azonban nincsen senki, aki tökéletesen értené, hogyan működik a világ.

A második mondatára egy kicsit kevesebb figyelmet szentelek, de hamar utolérnek a félredobott szavai is, amikor ismét hangot ad nekik:

- Igen. Ritkán találkozom olyannal, aki valóban meg akarja érteni azt, ami körülötte van.

 - Honnan...?

 - Sokszor láttalak idefelé jövet. Ja, igen, mert általában én a Központ és a 24-es között utazom. Próbakörök, meg biztosítás – lóbálja az arca előtt a csavarhúzót, unottan, mintha a nyilvánvalót magyarázná. És ez kinek az?!

 - Ez aggodalommal tölt el egy kicsit, sajnálom - szólok közbe zavartan és akaratom ellenére is távolabb húzódom tőle. Ugyanolyannak tűnik, mint bárki, akivel eddig találkoztam: nem mondanám figyelemfelkeltőnek. Olyan, aki mellett könnyűszerrel elsétál az ember. Mintha… ott sem lenne.

 - Haha! Gondolom, de nem kukkollak, esküszöm! - Az égnek csapja mindkét kezét védekezésképpen. - Ez a dolgom. Ellenőrzöm, hogy az általam tervezett vonatok elérik-e a hozzám rendelt állomást. Ja, és jelentést adok a Központnak, ha az Utazók valamilyen oknál fognak nem használják fel a jegyüket. Elméletileg nekünk nem is kellett volna találkoznunk, szóval köszi a ’plusz papírmunkát’.

Most már nem csak simítgat, hanem bele is bokszol a vállamba. Szorosabban fonom össze magam előtt a karjaimat, és egy erélyes pillantással igyekszem a tudtára adni, hogy ebből a gesztusból egy is bőven sok volt.

- Elléptünk volna egymás mellett, te fel, én meg leszálltam volna, és elrobogtál volna a naplementébe a Desztinációdhoz. Bár, nem nagyon lepődtem meg. A többiek előre szóltak, hogy nehéz dió vagy, egyfajta „önsanyargató típus”. – Nagyjából ezt úgy adja elő, mintha valamilyen furcsa betegségben szenvednék, de az is felháborít, ha csak viccelődni próbál rajtam. – Szóval, mondhatni nem okoztál csalódást. Pont olyan vagy, amilyennek leírtak és amilyennek tűntél a vonatablakból az évek alatt. Egyébként miért félsz ennyire a továbbhaladástól? Még csak nem is ez a legnehezebb része a dolognak. Miért nem indultál tovább a 25-ös Állomás felé?

Mert még nem tudtam elég nagy levegőt venni ahhoz, hogy az érzelmeim kizárásával el merjek mélyülni a megugorhatatlan ismeretlenbe. Ha túlságosan félek, visszafordulok a múltam felé, és addig keringek ott, amíg nem jön el az az idő, amikor már muszáj elindulnom. Ilyenkor nincs lehetőségem arra, hogy meggondoljam magam, hanem azonnal cselekednem kell. Addigra szerzek némi határozottságot a már megoldott akadályokból: újra átveszem azt, amit már jól ismerek, hogy aszerint túlélhessek. Most azonban még a Felvezetőnél sem tudom mit kezdhetnék.

 - Miből gondolod, hogy készen állnék rá? Ez a - fintorgok és enyhe cinizmussal megrántom a vállam. - feladatod, vagy mi? Ha valaki lefagy, akkor megtámogatod kicsit?

Fogait megvillantva mosolyog és megrázza a fejét.

 - Látom rajtad, hogy minden rendben menne, ha elindulnál.

Kissé megütközöm azon, mennyire egyszerűen mondja ezt. Azt érzem, mintha figyelmen kívül hagyná, hogy én is csak egy ember vagyok, akinek vannak határai. Benne tényleg nem fogalmazódik meg az, hogy ebben elbukhatok. Hogy akár bele is halhatok. Úgy beszél rólam, mintha valóban átfogóan ismerne engem. A vízihulla képe jelenik meg előttem, és elönt a mérhetetlen düh.

Érzékelheti, hogy valami történik bennem, mert mosolya változni kezd, és kissé összehúzott szemmel vizslat.

 - Elegem van, hogy mindenki ezt mondja - bukik ki belőlem. - Mi vagyok én? Csodatevő? Attól, hogy erős vagyok és talpraesett, nekem sem megy minden! És olyan jó lenne végre azt hallani valakitől, hogy az sem baj, ha elbukok!

Hosszan néz, és éppen szóvá is tenném ezt, amikor velem ellentétben teljes nyugalommal válaszol:

 - Oké - mondja felhúzott szemöldökkel, számomra értelmezhetetlen mosolyával. - Nem baj, ha elbuksz. Bumm, tessék! Ezt vártad? Azt érzed, amit érezni akartál mindig is? - hangja kifejezetten gúnyos, amikor ezt kérdezi. 

Nem, nem azt érzem - és szerintem ez látszik is rajtam. Nagyot sóhajt.

 - Te nem megértést akarsz, hanem hogy valaki levegye a terhet a válladról, mert teljesen ki vagy égve. Csak akkor ne megértésről prédikálj, hanem állj meg, pihenj, gondold át mit akarsz és utána indulj el végre a 25-ös Állomás felé! Attól, hogy oda-vissza rohangálsz a múltad és jelened között, nem fogsz előre haladni. Mit vársz? Miért akarod, hogy sajnáljanak az emberek, mikor nem szorulsz mások sajnálatára?

 - Persze! Az egyetlen, ami segíthetne átjutni oda, ha magával ragadna egy Aqua Raptor!

Olyan erővel csapódik nekem az, amit régóta nem vagyok képes tudatosítani, hogy az egyetlen lehetőségnek a téma elterelését ítélem meg. Pedig csak néhány szó, helyes sorrendbe pakolva, a megfelelő időben kimondva, amikor az elme be tudná fogadni. Képtelen vagyok rá. Nem tudom megoldani ezt a helyzetet! Vagy csak elfogadni az igazságot? Attól, hogy valaki erősnek születik, mindent egyedül kell megoldania? 

- Aqua Raptor...? Haha. Istenem, de drámai tudsz lenni! Inkább nevezném ezesetben Decessusnak. Idétlen ez lexikonszerű elnevezés. De, nem hibáztatok senkit. A halált is könnyebb elviselni, ha valamilyen hangzatos néven becézgetjük, mint egy kutyát.

 - Hah. Érdekes – mondom, mert hirtelen mélyen elgondolkodtat, amit mond. - Talán szintén a körítés miatt, de nem feltétlenül az apállyal társítanám a halált. Inkább a dagállyal.

Mosolyog.

 - A halál soha nem akkor jön el – mondja vészjóslóan -, amikor sok van valamiből. Hanem éppen akkor, amikor túl kevés.

Hát akkor valóban közel lehet a vége, mert híján vagyok mindennek, ami a haladáshoz kellene. Egykor még érdekelt, mi következik a 14-es, majd később a 18-as Állomás után. Érdekelt, mivel fogok még találkozni, és azt éreztem, tudom mit kezdhetnék azzal az idővel, amit erre az életre leosztottak számomra. Mostanra csak kiábrándultság telít el, és megelégszem a pesszimista, felületes szemlélődéssel. Nem foglalkoztat, miben változik a peronok összképe, mennyivel másabb a víz színe vagy milyen növények futnak fel a beton emelvény oldalán. Nem érdekel, hogy az állomásokról kisétálva milyen lehetőségeim vannak a hozzájuk tartozó helységeken, és hogy milyen emberek tömege folyik az utcákon a megszokott vizes látképhez hasonlóan. Nem élek már semmivel. Igazából sehogyan nem élek. Kifulladtam a folyamatos rohanásban. Kimerített az, ha minden zegzugot ismertem, és szorongóvá tett, ha távol maradtam. Voltak olyan állomások, ahol hosszú ideig csak egyhelyben ültem és vártam. Soha nem tudtam meg, mit rejtettek magukban, mert mire visszamentem, minden kaput lezártak, ami az ott létező dolgokhoz vezethetett volna. Ezek megélhetetlen rejtélyek maradtak, ami miatt néha napján kevesebbnek érzem magamat. 

Nagy ritkán, amikor mégis beléptem a városokba, akadtak olyan dolgok, amik hasonlóak voltak hozzám vagy hasznosnak ítéltem meg, ezért magammal hoztam őket. Műkincsek, amivel bővíthettem életem gyűjteményének múzeumát. Szegényes kiállítás volt, hol díszesen, hogy gyéren berendezett szobákkal. Mit mondhatnék? Unalmas voltam, de nem is kértem belépőt senkitől. Szívem szerint mondtam volna, hogy igazából tárgyi értékben semmim sincsen. Mindenem apró és jelentéktelen. Egy erős szerkezetű múzeumom van, amiben néhol hiányos a fal, nincs is lefestve rendesen és sok helyen dohosodik is. Ilyen körülmények között hogyan kérhettem volna arra őket, hogy emeljék fel a tekintetüket a plafont borító hatalmas freskókra? Az emlékeimre, amiket a világról festettem, és amihez a szemléletmódom volt a vásznam, az értő figyelem az ecsetem és a történések változatos palettája a festékem. Nem volt kedvem beszélni ezekről. Valóban, olyan nagyon fáradt vagyok. Bármit megtennék, hogy legalább magamat rá tudjam venni, hogy feltekintsek arra, amiben egykor hittem és hogy ne csak magamban visszhangozzak, nézegetve olyan dolgokat, amik valaha máshoz tartoztak, és amiket tovább örökítettek rám, hogy emlékezzek ezekre az emberekre. Azt kívánom, hogy bárcsak ne a vágyakozó magány lenne az egyetlen, állandó útitársam.

 - Mitől félsz ennyire? Mit látsz magad előtt, ahol valójában csak állig érő víz van?

 - A Mariana-árkot – félszemmel rásandítok a 25-ös Felvezetőjére, de nem merem fókuszálni az akadályt. – Azt hiszem azt a nyomást látom, ami alatt összeomlanék és pépes romhalmazzá válnék.

 - Ugye tudod, hogy nincs lényegesebb különbség a víz mélységében az állomások között? – Annyira nagyon idegesít, hogy ilyen egyszerűen közöl mindent. Valószínűleg nem tudom, ha itt ülve is bele akarok fulladni!

 – Na jó, ebben talán nincs teljesen igazam. Az időjárás változásai befolyásolják azért. Apályok, dagályok, esőzések, és így tovább. Minden Felvezetőn pont olyan mély a víz, hogy okozzon egy kis kihívását az átkelés, de belefulladni nem fogsz.

 - Honnan tudod? – mordulok rá, mert kikészít az okoskodásával. Nem szégyellem el magam, mert ha valóban évek óta leskelődik utánam, látta már ennél kegyetlenebb oldalamat is. Én azonban semmit sem tudok róla, és ez akkor mutatkozik meg, mikor elkomorodik, és minden kedvemet elveszi attól, hogy tovább acsarkodjak:

 - A legnagyobb tisztelettel kérlek, hogy ne gondolod azt, hogy mindent tudsz, azért, mert egyhelyben ücsörögsz és teóriákat gyártasz a nagyokos Kalkulátoraid oldalán. Kiváló elméd van, de nem vagy jövendőmondó. – A mozdulatainak hiánya és a szeme villanása megvétózhatatlanná teszik szavait. – Tudom, hogy azért próbálsz minden lehetőséget számba venni, hogy ne sérülj, de ettől nem fogsz mindent átlátni.

Feláll és színpadiasan a mellkasomnak nyomja a csavarhúzót. A lábai ugyan rövidek, de szürreálisan hosszú léptekkel hagyja el a peront az ismeretlenbe vezető oldalán. Egyre szakadozottabbá válik a légzésem, és szinte azt is érzem, a légcsövem melyik pontján szorul meg, olyan mértékű a meghökkenésem, amikor besétál a vízbe, és bármilyen messzire megy, az csupán a mellkasáig lepi el a testét. Vastagszálú, bubi frizurájának alját ragacsos tincsekbe csavarja a 25-ös Felvezetőjének nedvessége, mellette pedig olaj szennyezi be a víz felszínét, ahogy kitárja a karját. Arcán a megvetés legalább négy árnyalata fut át:

 - Sokkal magasabb vagy, mint én – mondja szemrehányóan. – Még a tegnapi vihar után sem lehet kifogásod. 

Fekete, pöttyözött csíkot hagy maga után betonon, ahogy visszajön. Bakancsának cuppogása pontosan előttem hal el, és minden részletét magamba szívom, csak ne kelljen rá néznem, amikor azt leheli a fejem tetejére:

 - Konkrétan a bokáig érő víztől vagy beszarva.


***


„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”

2 megjegyzés:

 

Mostanában csak annyira szoktam feltölteni a telefonomat, hogy a legfontosabb teendőimet elláthassam.

A 21. század leghasznosabb találmánya a gyorstöltés funkció. Igazán zsúfolt időszakokban reggel is elég feldugnom fél órára a telefonomat, amíg összekapom magam. Megdöbbentő tapasztalat lehet, hogy a hétköznapokat sokkal könnyebb kibekkelnem mondjuk húsz százalékkal, mint a hétvégéket.

Bízom az aksimban, ezért lefeküdni nyugodtan fekszem le tíz százalékkal is. Az éjszaka kevesebb energiát vesz el, mint a nappalok. Kevesebb inger, kevesebb használat. Az adatfeldolgozás is stagnál, kivéve persze, ha bekapcsolva hagyom a mobilnetemet. Akkor egész éjszaka pörögnek a frissítések, az értesítések stb. Jobb híján legalább két százalékom marad hat óráig, amíg megcsörren az ébresztőm. Aztán iszom egy pohár vizet, eszem valamit, szükség esetén lecsúszik egy taktikai kávé is. Közben pedig töltöm a telefonom, és hallgatok egy podcastet, vagy pörgetem egy kicsit a Pinterestemet.

Azt a húsz százalékot, ami ilyenkor összerakódik, valójában vész esetére tartogatom. Nem érdekel, ha valakinek később olvasom el az üzenetét, nem érdekel, hogy milyen trendről maradok le, vagy később látok egy e-mailt. Az viszont nagyon zavarna, ha egy szerettem végső esetben sem tudna elérni, ha valami baj történik. Szóval, ha máskor nem is tudok időt szakítani rá, hát legalább időben felkelek, hogy szép napot kívánjak édesanyámnak, és megbizonyosodjak róla, hogy a húgom biztonságban elindult a munkába. A többi nem fontos. Bármit is veszítek el így. Vagy bárkit.

Hát, szerintem lejön, hogy ez a húsz százalék nem sok mindenre elég, főleg, ha a paranoia miatt vigyáznom kell rá, hogy megmaradjon. Tartalékolni akkorra, ha beüt a krach. Ha nagyon szorongok, merítek egy kicsit belőle. Ha unom a beszélgetéseket, tettetem, hogy valami nagyon fontos dolgom van. Általában mindig hazaszállítok egy keveset a megmaradt energiából.

A hétvégék nehezebbek; a munka miatt. Telefonon keresztül kell értekeznem és minden pillanatban elérhetőnek kell lennem a munkaidő alatt. A munka igényli, hogy előző nap is elkezdj készülni rá, mert „felelősséggel jár” meg „nem játék”. Az iskolában lehet még hivatkozni sok mindenre, hogy ne légy elérhető. Legtöbbször egy „nem tudom” bőven elég. Az ostoba embert nem szeretik, haragszanak rá, szitkokat szórnak rájuk, a családjuknak mesélnek arról, hogy milyen ostobaságokat követtek el, vagy mire nem tudtak felelni. És az ostoba ember kiváltsága, hogy helyben hagyják. Szóval, ha vigyázni akarok a százalékaimra, ostobának tettetem magamat.

Viszont, mivel „a munka nem játék” és pénzt hoz a házhoz, ezért feltöltöm a telefonomat még előző este. Mondanom sem kell, a hétvégék zabálják a százalékaimat. Az általában lehalkított telefonom akkor hangosan pittyeg, nem elég, hogy ezerfelé kell kapnom, még a hívásokra is reagálnom kell, meg az utasításokra, meg a kérdésekre, az ellenőrizgetésekre, és mire felülök a buszra, hogy végre hazamenjek, pontosan annyi százalékon vagyok, mint egy egész heti, reggelenkénti gyors töltögetés után.

A buszon zötykölődve bekapcsolom a mobilnetemet. Már rég le kellett volna adnom egy papírt a sulinak, és a második felszólítást küldik a könyvtári tartozások miatt. Vinteden töröltek egy vásárlást, mert még a szállítási címkét sem volt időm lekérni, és mérgesen írogatott az egyik régi vevőm, hogy az egyik eladott ruha hátulján lévő foltot nem jelöltem meg a feltöltött képek között. Nem láttam a foltot. Most már látom, és az egész Facebook is látja, mert közzétette egy csoportban nagy mérgében. A mentorom keresi rajtam a portfóliómat, amit egy hónapja küldtem el neki javításra. A leadási határidő holnap van. Anyám többször keresett telefonon, és frissen jön be a SMS-e, hogy tudja, hogy hazudtam arról, hogy nem dolgozom hétvégente. Ezzel egy huzamban jön még egy üzenet - felszólítás egy elmaradt telefonszámla befizetéséről. Egyidőben indítanak két helyről egy hívást felém: a főnököm telefonja hamarabb ér be, mint a húgomé. Hosszan taglalja a hibáimat: nehezen kapaszkodom meg a buszon, miközben egyensúlyozok a kezemben a táskámmal és a fülemre tapasztott telefonnal. Ideges vagyok, mert tudom, hogy a húgom munka közben nem hívna. Valami baj történt.

Lelépve a busz mögött a járdáról, még mielőtt hangos dudálások közepette nekem ütközne egy motoros, kábultan próbálom felfogni a telefonom kijelzőjén felvillanó szövegbuborékot:

„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”.

Limerencia

Nincsenek megjegyzések:

 


Hogy mikor jelent meg először, nem tudnám megmondani. Csak akkor vált világossá, mikor egyben természetessé is. A legerőteljesebb leírást egy álomból merítettem, ha be akartam mutatni valakinek.

Hibásan – puszta tudatlanság miatt – fixa ideának neveztem. Valami olyasmit takart számomra ez a kifejezés, hogy „egy embertípus, akit a jövőbeni páromként szívesen elképzelnék”. Tekintettel a fixa idea valódi jelentésére, hátborzongatónak tartom, hogy annak ellenére, nem tudtam, pontosan mit jelent ez a kifejezés, sikerült nevén neveznem a jelenséget.

Nagyon fiatalon álmodtam egy férfiről, akinek nem volt arca. Mindene sötét volt: a ruhája, a haja, a légköre. Pusztán a bőre volt hófehér, ami még nagyobb kontrasztot adott a belőle áradó sötétségnek. Az álomban szorosan fogott körbe, az érintése fojtogatóan meleg és pulzusfokozó volt. Akkoriban ezt az érzést a biztonsággal kötöttem össze. Hiába próbáltam újra előhívni az álmot, soha többé nem láttam pontosan ugyanezt a férfit. Így, hát keresni kezdtem őt mindenkiben – egyébként is általános jellemzőkkel bírt. Biztosan láttam valahol, és az agyam utólag előidézte. Olyan nincs, hogy a fejünkben csak úgy megteremtődik valami és semmi valóságalapja nincsen. Valahol büszke is voltam magamra. Azt mondták rólam a felnőttek, hogy a koromnál sokkal érettebb vagyok. Micsoda büszkeség az egy kicsi lánynak, ha pontosan tudja, milyen férjet keres magának, de annyira, hogy a tudatalattija egy álom formájában vetíti ki számára!

Sok férfi fordult meg az életemben, különböző szerepekben, akik azt bizonygatták nekem, hogy kevés vagyok számukra és túl nehéz eset vagyok. Ó, és még több férfi volt, akinek a mindent jelenthettem volna, de tőlük undorodtam. Nem tudom, hogy melyik csoport volt, aki végül megidézte. Arra azonban emlékszem, hogy amikor a számomra legfontosabb ember figyelmét – apámét- nem kívántam többé hajkurászni, egyidejűleg pedig betoppant az első udvarlóm, akit valóban érdekeltem: megjelent a sötét alak. A semmiből. Az éjszaka közepén.

Azon az estén annyit sírtam, hogy a tenyeremmel kellett kipréselnem a levegőt a mellkasomból, ami sajgott a többórás szenvedés után. Miután elmúlt a fülzúgás, bilincs csörgésére lettem figyelmes, ahogy próbáltam ledörzsölni az arcomra száradt könnyeket. Aznap este szeretkeztem ezzel az alakkal, másnap pedig egyedül ébredtem. Elmentem iskolába, megebédeltem, megtanultam, amit meg kellett, kisportoltam az energiáimat és közben végig rá gondoltam. Heves vággyal, elborultan, szakadatlanul. Miután elláttam minden teendőm, és enyhítettem minden bűntudatomon, ismét bebújtam mellé a felmelegített ágyba, ami minden aktus után egyre hidegebb és hidegebb lett. Onnantól fogva mindig ott volt velem, határozott távolságból. Én pedig éheztem a melegre. A biztonságra.  

Minden férfiben az arc nélküli alakot kerestem, azonban a legszebb fantázia sem olyan kielégítő, mint a valóság. Sokszor idéztem meg, ha elkeseredtem. Ő volt a mentsváram, ha olyanok közelítettek meg, akiktől rettegtem és émelyegtem. Azt képzeltem, mindig mögöttem tornyosul és bárki baját ellátná, hogy biztonságban tudjon engem. Bármit megtettem volna érte, hogy legyen valakim, aki ilyen mértékben védelmez mindentől és mindenkitől.

Frusztrált, hogy az első szerelmem miatt távolságot kellett tartanom tőle. Frusztrált, hogy nem volt olyan, mint ő. Nem tudtam megnyílni előtte és idővel kifejezetten szorongtam a közelében. Idegesített, hogy ennyire közel akart kerülni. Menekülő útvonal kellett. Egyenesen a magány arc nélküli borzalmába rohantam a szerelem és a törődés elől. Sok mindennek neveztem azt, ami az első kapcsolatomban történt, de egyik sem volt olyan valódi, mint az előbb leírtak. A fiú még öt évig töretlenül szerelmes volt belém. Talán várt is vissza magához. Most újra szerelmes és hála a jó égnek, valakibe, aki nem én vagyok.

Azóta is kéz a kézben járunk. Az életem minden pillanatában jelen van, minden férfi mögött megjelenik és értékítéletet alkot róluk. Szerinte a nehéz esetek a legjobb esetek. Minél jobban kéreti magát, minél később adja át magát, annál izgatóbb és férfiasabb. Jó, ha teret enged a fantáziának, kiéheztet, hogy még jobban vágyj rá. Na persze csepegtessen információkat, jeleket, de ha lehet, ezek is kétértelműek legyenek. A sérülésekre kifejezetten figyelni kell! Sérült ember azokon keresztül tud a leghatékonyabban kapcsolódni. Ha más érvet nem is tudok önmagam mellett felhozni, a gyógyításra való hajlandóság jolly joker!

Nagyon sokszor nem értek vele egyet, de, ha végig gondolom, ő volt az egyetlen, aki képes volt huzamosabb időre boldoggá tenni engem. Mindig megvédett és befogadott, ha elhagytak. Mindig távoltartott attól, aki veszélyes volt. Ő olyan tökéletes és megvétózhatatlan! Ahogyan áll mögötted, és…

Én… nem is vettem észre, hogy mikor kezdtél el beszélni. Ne haragudj, kérlek, annyira rá figyeltem, hogy el is felejtettem, hogy Te valóban létezel. Olyan, mintha már elmesélted volna ezt a történetet. Csak most valahogy több a részlet, és nyíltabb a tekinteted. Őszinte leszek, nem, hogy a részletekre nem emlékszem, még a hangodat sem tudom felidézni, ha nem vagy ott. Istenem, mennyi érzelem nyargal át az arcodon. Tudom, hogy épp megnyílsz, és hogy ez nehéz neked. Tudom, hogy egész nap figyeltél, kerestél a tekinteteddel. Rettentően bátor vagy, hogy végül idejöttél. Még, ha nem is tudom, melyik határod léped át ezzel.

Tudod, nagyon tetszettél neki az elején. Azt mondta Rólad, hogy Te vagy a tökéletesen elérhetetlen ember. Gyanakodni kezdtem, mikor ezt kimondta, hiszen annak mindig sérülés a vége, én pedig már menni sem tudok, hogy megkeressem az igazit. Csak beleesek a legelső lehetőségbe, ami az utamba kerül. Amikor becsaptad előttem az ajtót, ujjongott, amikor nem engedtél előre és méregettél, duplán jutalmazott a bíztatásával. „Oh, micsoda, micsoda férfi! Érte érdemes a végletekig elmenned, kicsi lány” – csepegtette a szívemre.

Én akkor figyeltem fel Rád először, amikor feldühítetted őt a kedvességeddel. Pofátlanul lépted át az előre lefektetett szabályokat – ahogy ő fogalmazott. Mélyen néztél a szemembe, nem kerülted a kapcsolódást, és nem irtóztál kettesben maradni velem. Noha mások előtt átnéztél rajtam, amikor először megláttál, némán figyelted, ahogy beszéltem. Nem sétáltál el, csak álltál ott mellettem, pedig azt sem tudtad ki vagyok. Idővel ragyogni kezdtél, ha megláttál, és bármennyire is voltál férfias, pillanatok alatt jöttél zavarba, akár egy apró gyermek, akit megszidnak egy csínytevés miatt. A karjaid magad elé fontad, összegörnyedtél és elpillantottál, ha őszintén beszéltél az érzéseidről. Sokáig forgattad a szavaidat, mielőtt kimondtad volna őket. Nem sietted el, hogy megtaláld azokat a kifejezéseket, amik a legpontosabban írják le, amire gondolsz. Ha ilyenkor Rád néztem, mindig eszembe jutott, mennyire elfelejtettük, hogyan kell gyengéden érni törékeny emberekhez, és türelmesen várni arra, hogy kibújjanak a kis csigaházukból.  Pedig elsőre nem tűntél sérülékenynek: masszív vagy és hatalmas. Mekkora szemfényvesztés volt, mikor hozzám értél. Tisztán érzékelted a félelmem a bőrömön keresztül. Én nem tudtam, hogy a lágyságnak létezik ilyen fokozata is, ahol egy teljes alkar ereje hasonlóvá válik egy csecsemő finom ujjacskáinak érintéséhez. A Te kezed gyógyításra teremtették. A kép, miközben dolgozol, olyan, mint egy kerti pavilonban lejtett bécsi keringő egy fülledt nyári estén. Minden légies és csak siklik, hangtalanul omlik a karjaidba. Embereken segítesz nap, mint nap, és az emberek nagyon szeretnek Téged. Én pedig megértem, miért.

Mindenki arról beszélt, a világ egyik legszebb embere vagy, és ahogy megláttam az arcod, nem tudtam mást tenni, csak ösztönösen egyetérteni. Ahogy sétálsz, odavonzol minden tekintetet. Nem a tested miatt, nem a nők vágyai miatt. A mozgásod önmagában hipnotizál a lágyságával. Pedig azt mondtad, nem olvastál Fodor Ákost, soha. Nem onnan tanultál a szerelem természetéről. Ahogy felém sétáltál és elmosolyodtál - életemben először éreztem magam felnőtt nőnek. Mert egy felnőtt férfi miatt duplázott a szívem.

Néha vihar előtti csend vagy, máskor a kánikula utáni zivatar, de soha nem mennydörgés.

Azt akartad, hogy tudjam, vannak dolgok, amik mindkettőnknek fontosak. Azt akartad, hogy tudjam, megremegsz, ha munka közben engem nézel. Pihenni küldtél, ha beteg voltam, és ilyenkor a hangod szigorúvá vált. Nem mertem tiltakozni, csak elfogadtam a parancsod… a kérésed. Azt akartad, hogy tudjam, csak azért álltál meg, mert már mások is látják Rajtad, hogy elfogytál.

Én nem értem, mit miért teszel. Kifürkészhetetlen vagy számomra. Egyszerre vágyom Rád és félek Tőled. De ha melletted állhatok, elszáll a rettegésem. Butaságokat csacsogok, és nem szégyellem kimondani, mit gondolok Rólad. Hogy mennyire értékellek és féltelek. És én sem tudom elrejteni az aggodalmam, ha azt látom, szinte menekülsz az emberek elől. Ha hallom, hogy fájdalmaid vannak, ha látom, hogy szinte a teljes arcod lila a szemed alatti karikáktól. Mindig utólag ébredek rá, hogy ezt nem is szabadna, és hogy milyen soknak érezhetsz engem. Hogy elárulok valakit ezzel, mert sokan lennének még Melletted. Olyan ember is, aki nagyon fontos számomra, és elveszítem, ha Melletted döntök. Mi ez, ha nem a tökéletesen elérhetetlen ember eszménye? A legrosszabb énem hozod elő: azt, aki fittyet hány az összes erkölcsi kérdésre és a határokra. Más világ és más értékrend szolgái vagyunk – és érzem, hogy elveszítem önmagam melletted.

Engem senki nem készített fel arra, milyen is lesz ez. Senki nem mondta, hogy akkor is távol akarod tartani magad valakitől, ha gyönyörű, ha gyengéd, ha édesen beszél, ha ártatlanul és őszintén mosolyog, ráadásul emberi és sebezhető is. Senki nem mondta, hogy egy jó ember ellen is vannak nemek. Mert érzem a feszültséget a hangodban. Menekülsz valahová, vagy valami elől? Te mitől félsz vajon? Milyen lehetsz valójában, és milyen elvek mozgatják a tetteidet? Te sok ember életében voltál egy állomás. Sok embernek segítettél abban, hogy jobbá váljon. Végig tudtad, hogy nekem is az leszel? Soha nem volt itt semmilyen vonzalom, igaz? Soha nem akartál volna tőlem semmit. Összekevertem a lényed a fantáziáimmal. Összekevertem a szükségleteim azzal, amit mások állítanak az igaziról. Ezért remegett meg olyan furcsán a gyomrom, amikor hosszabb ideig néztél rám, némán.

Végül hiába minden szép szó. Minden visszaállt az apatikus, kérdésekkel teli, bizonytalan kerékvágásba. Mintha minden csak álom lett volna, ami az én fejemben, a sötétségben létezett, és nem jöttél oda többé, de még csak nem is nézel rám.

Köszönöm, hogy eddig velem voltál, és megmentettél, azonban a hazugságaid valótlansága jobban fáj már, mint az igazság. Ideje kikelned az ágyból. Ha kell vidd a karomat is. Engedd rám a hideg magányt, drága limerenciám.

"Félúton meguntam"

2 megjegyzés:

 Ma a városból kivezető nagy kanyarban tűntetők sokasága állta el a busz útját. „Félúton meguntam” – ez állt egy fiatal lány tábláján.

Sok ilyen táblát láttam már fényképeken, sokszor ugrott össze a gyomrom a rajtuk lévő szövegektől, azonban ez most más volt. Most haragot éreztem. Azt éreztem, hogy én is. Én is meguntam félúton.

Meguntam, hogy friss diplomásként tovább kellett tanulnom és random munkákat kell elvállalnom, mert senki nem mondta el, hogy mi van azután, hogy lediplomáztál. Unom a korai kelést, unom, ha helyben ücsörgök és azt is, ha rohangálok jobbra-balra. Tulajdonképpen minden, amit most teszek, csak arra szolgál, hogy valamit kezdjek az időmmel. Hogy ne nehezedjen rám annak a súlya, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.

Meguntam félúton, hogy mire megveszem a házamat, valamikor, sokára, ki tudja hány ember zsebét tömöm tele azzal a pénzzel, amit nagy nehezen megkeresek. És azt is meguntam, hogy mindig, de mindig ideges vagyok emiatt. Unom, és szomorú vagyok, hogy a családommal veszekszem, és unom, hogy nem tudom, mi van a szeretteim fejében. Mert mindig a munka, és mindig a gyomorgörcs, hogy utcára kerülök. Meguntam.

Meguntam félúton a párkeresést is. Kikészít, hogy mindenkinek az az első kérdése, ha összefutunk hosszú idő után, hogy van-e valaki? Azt senki nem kérdezi, hogy írtam-e valamit mostanában. Sírtam-e, nevettem-e valamin? Mit csinálok mostanában? Mi van a terveimmel? Miért járok pszichológushoz? Hogy haladok vele? Szüleimmel mi újság? Hogy viselem a költözést? Semmi. Mindenkit az az egy kibaszott dolog érdekel, hogy szerelmes vagyok-e. Mintha egy összeomló országban, és a labilis létezésemben az lenne a legfontosabb dolog, hogy van-e pasim mindeközben. Nincsen. És már hosszú ideje meguntam, hogy megpróbáljak találni egyet.

Meguntam félúton emiatt a családtervezést is – noha ezt nem lehet ennyire leszűkíteni a párkapcsolati problémáimra. Meguntam, hogy nincs tanár, se nővér, se orvos. Meguntam, hogy ha baj van, nem lehet senkihez sem menni. Lassan az egészségi állapotunk is olyan DIY lesz, mint a házunk, amit a méreg drágán dolgozó kőművesek nélkül foltozgatunk. Mert ez is hiányszakma lett. Meguntam azoknak a dolgoknak a felsorolását, ami ahhoz kell, hogy egy biztonságos családom legyen. És baszki… lehet, hogy azt untam meg a legjobban, hogy ennyi mindenkivel kellett törődnöm. Lehet, hogy azt unom a legjobban, hogy mindig, minden embernek a kívánságát lesem, mert nem tudok felülkerekedni a megfelelési kényszeremen. Meguntam, hogy alapból olyan, mintha több tucat gyerekem lenne. És félek, valahol nagyon félek, hogy annyira meguntam ezt, hogy nem törődnék a sajátommal. Meguntam hallgatni, hogy bántják egymást a gyerekek, és belefásultam a gondolatában, hogy az én csöppségem is olyan lelki nyomorult lenne a végén, mint amilyen én vagyok. Meguntam, hogy keresem a megoldásokat a saját magammal kapcsolatos problémákra és nem találom. Igazából nem tudom a megoldást egy ember problémájára sem, aki körül vesz engem, és utálok gondolkodni azokon a sablonmondatokon, amiket ilyenkor bedobok mentőövként a másiknak. Aztán elmegyek gyorsan, nehogy lássam, ha megfullad. Unom a menekülést, és a felelősségvállalástól való félelmet.

Meguntam a bűntudatot, ami folyamatosan emészt engem, amiért nem én hozom el a nagy és várva várt változást a világba. Meguntam, hogy soha nem tudom, hol kell magamat választanom és hol kell feláldoznom magam egy nagyobb jó érdekében. Meguntam annak a gondolatát is, hogy valami nagyobbra vagyok hivatott. Néha jobb letelepedni a mocsokba és végig nézni, ahogy mindenki csinálja a marhaságát és közben világmegváltónak gondolja magát. Váltsátok meg. Én meguntam gondolkodni ezen.

Unom a kéretlen megjegyzéseket. Unom, ha kérdezek valakit, kussolnak, és ha nem kérdezek senkit, mindenki beszél. Unom, hogy mindig mindenki tudja, hogy mit csinálj. És elképesztően unom, hogy utálnak a miniatűr sikerekért, és féltékenyek, mert ők „nem tudják, hogyan lehetne ezt elérni”. Talán, ha végre mindenki egy kicsit a saját dolgai felé fordulna, és nem azzal töltené fel a perceit, hogy kényszeresen kritikát fogalmaz meg másokról, akkor megspórolnánk néhány kellemetlenséget. Talán, ha elfogadnánk, hogy a másik sikere nem a mi sikertelenségünk, akkor nem dobálnánk azokat, akik próbálkoznak a haladással. De mindegy is. Meguntam magyarázkodni erről, meg igazából bármiről, mert nincs értelme.

Unom, hogy minden szerettemet, aki szép, féltenem kell éjszaka az utcán. Megőrülök attól a félelemtől, amit akkor érzek, ha a kishúgom lemegy sötétedés után a boltba. Látom azokat a tekinteteket, amik hosszabb ideig időznek rajta, és hallom, ahogy felgyorsul a mögöttünk haladó embernek a lépte, ahogy leszállunk a buszról. Utálom, gyűlölöm ezt, és félek, hogy el fogom egyszer veszíteni. És közben olyan nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amivel megvédem, de nem keltek félelmet Benne is. Hiszen, hogy foghatnám vissza? Hogyan kérhetném a szeretteimtől, hogy ne éljenek? Szabadon, kötetlenül, akkor járva-kelve, amikor csak szeretnének. És mindezt kielégítetlen érzelmi és szexuális szükségletekért. Unom a szexet is, és annyira, de annyira unom, hogy minden erről szól. Nagyon fáj, hogy azt érzem, nem tudom megvédeni Őket.

Sorolhatnám még, de annyira dühös vagyok, hogy nem mozdulnak elég gyorsan az ujjaim a gondolataimhoz képest.

Kibaszottul unom, hogy minden ember fásult és szomorú. Hogy senki nem tud másról beszélni csak a pénzről és a munkáról, meg igazából mindenről, ami szar. Hogy egy olyan nap nem telik el, ahol ne lökne meg valaki vagy förmedne rám. Gyűlölöm, hogy fél év alatt a harmadik öngyilkosságról hallok a környezetemben, és ők mind húsz év alattiak voltak. Unom a carpe diemet és azokat a soha véget nem érő kérdéseket, hogy hova megyek nyaralni. Sehova! Sehova nem megyek nyaralni, mert éppen próbálok függetlenedni, mert nem tudok együtt élni többé azzal, hogy függő helyzetben vagyok. Mert nem akarom többé a szüleim jótanácsait, mert ők sem tudják mi legyen, és sajnálom, hogy ekkora terhet teszek rájuk azzal, hogy ezt a fejükre is olvasom. Mert nem rájuk haragszom én, hanem az idióta világra, amiért sehol nincs egy hint, ami segíthetne. Arra haragszom, hogy mire építek egy picit a váramon a legjobb barátaim jönnek, hogy szétrúgják.

Annyira unom, hogy ideiglenes megoldásaim vannak a bennem lévő stressz csillapítására, és hogy ezek közül semmi nem tudja enyhíteni az egyre erősödő rosszulléteimet és fizikai fájdalmamat. És borzasztóan fáj, hogy mire elérem az álmaimat, belehalok a munkába, amit végig csináltam, azért, hogy elérjem őket. És jön mindig egy újabb feladat, egy újabb tényező, amit elfelejtettem figyelembe venni. Aztán este, amikor a Húgom beszélgetni szeretne velem: nincs erő, sem idő, és miért nem érti meg, hogy mennyi dolgom van? És Ő nem beszél többet, Ő is dolgozni kezd, sokat, és idővel elfelejt nevetni és fájni kezd a feje és a hasa. Ja… mert elfelejtettem, hogy példát is kell mutatnom. Az kimaradt a teendőim listájáról.

És szégyellem is magamat amiatt, hogy begubózom a saját világomba, mert annyira zavar, ami Magyarországon történik. Mert hiába minden rohadt tábla, semmi nem változik.

Félúton meguntam ezt az élet dolgot. Meguntam a monotonitást. Meguntam a hiányát azoknak a dolgoknak, amiket őszintén szeretek. Meguntam az országunk vezetőinek a döntéseit. Meguntam minden nagyokos tanácsát. Meguntam, hogy sosincs olyan, akinek lehetne egy kicsit mesélni, és nagyon sajnálom, hogy lassan én is ilyenné válok. Meguntam a kéregetőket. Meguntam az ideges telefonhívásokat. Utálom az internetet. Utálok beszélgetni. Utálok enni, és az ételre gondolni. Utálom, hogy utálom magamat, és hogy ez az utálat meggátol abban, hogy jobb életem lehessen.

És mondhatnám még tovább, de meguntam félúton. Ezt is.
Design: Crystal