Évek óta ugyanazt kívánom, amikor elfújom a születésnapi gyertyáimat.
Idén megváltoztattam a kívánságomat.
Köszönöm minden helynek, ami segített igent mondani azokra, ahová valójában tartozom. Az egyetlen igaz, nagy szerelmemnek: a labdarúgásnak.
Megmozgatom az elgémberedett ujjaimat: fehérek, mint a mész. Kelletlenül a 24-es Város kapuja felé nézek, ami habogva bámul rám; ajkai nyikorogva motyogják, menjek át rajtuk, azonban tudják, mi lenne a felelet. Túl későn jöttem vissza, ezért nincs időm a felfedezésére.
Ha élni akarok, muszáj tovább állnom akkor is, ha félek tőle.
Lemondóan húzom a fejemre a kapucnim. Szereznem kell egy bakancsot. Odaát zordabb idők várnak, és itt is épphogy túléltem. Még a kabátomon keresztül is érzem a betonpad hidegségét a talpam alatt. A nap melegével elegyedve különös zavart kelt bennem, és ez végül kellemes tompultsággal dédelget, feledtetve az előbb látott szörnyűséget.
Halál. Rémálom. Az Aqua Raptor. Hirtelen villan be néhány emlék a tegnap estéről, és összemosódik a holttest képével. Utána kell nézzek, hogy valóban megtörtént-e, azonban tágra nyílt szemekkel sem látok egyebet a mindent körülvevő óceánnál.
Valószínűleg csak a képzeletem játszott velem - gondolom, és bentebb húzom a lábamat. Az Aqua Raptor viszont valóság volt. Nem is tudnám megmondani, mennyin múlott az, hogy ugyanennyi maradjon belőlem: lidérces emlékeztető az élet végességéről.
A Nagy Vasútvonalon három örökérvényű szabály cseng az Utazók fülében: mindig tartsd magadnál a kirakós dobozát, rendeltetésszerű időben érd el a következő állomásod és soha ne közlekedj sötétségben.
- Az Aqua Raptor a Halál vonata, gyermekem - mondta évekkel ezelőtt egy Kalkulátor a 21-es Város egyik vendéglőjében, amit a gondolkodók találkozó helyének tartottak. Vegyes korosztály hallgatta ott a Kalkulátorok körét, de leginkább fiatalok traktálták őket ismétlődő kérdéseikkel a szerelem és a siker vonatairól. A Kalkulátorok egyfajta önjelölt tudósok voltak, akik megfigyeléses alapon próbáltak menetrendeket gyártani a hektikusan közlekedő vonatokról. Prototípusokat írtak le, a vonat megjelenésekor észlelt időjárási viszonyokat és hasonló fontosnak ítélt tényezőket. Az állomásokra befutó vonatok időpontjának feljegyzésével igyekeztek megjósolni adott prototípusok következő felbukkanását. Minden városban volt legalább egy tucat Kalkulátor, akik szívesen fecsegtek bármelyik Utazóval - főleg, ha vonatokról esett szó. Minden igyekezetük ellenére a vonatok csak ritkán érkeztek a menetrendjeik szerinti időben, azt pedig soha nem tudták biztosan, hogy hová mentek. Bárki szállt fel bármelyik vonatra, soha többé nem látta senki.
- Szóval - kezdtem bele fiatalos idegességgel a sarokban ülve, amikor az egész tömeg felém fordult. - Gyakran közlekedem éjszaka. Talán az lényegtelen is, hogy miért.
Indulatosan próbáltam felitatni a tenyerem izzadását a nadrágomba, ami még intenzívebbé vált, amikor megosztottam további részleteket a fülsiketítő hangról és a pillanatnyi szélviharról, ami az elhaladásakor követte. A Kalkulátorokon kívül mindenki elborzadva hallgatta a történetet erről a láthatatlan valamiről, ami olyan erővel közelített felém, hogy szinte letaszított az egyik közbevetett elakadóról. Ekkor hallottam először az Aqua Raptorról, és reménykedtem benne, hogy soha többé nem találkozom vele, csak akkor, ha eljön az ideje.
Miután megtudtam, hogy éjszaka közlekedik igyekeztem tartani magamat a nappali haladáshoz. Két szomszédos Állomást sínnel fedett és elakadókkal, azaz rész-állomásokkal tűzdelt gyalogút kötött össze, amit Átvezetőnek hívnak - ezeken jártak a vonatok is. A Kalkulátorok szerint a víz mélysége területenként kiszámíthatatlan, ezért, ha valaki nem tud úszni, akkor érdemes a síneken maradni és sötétedésre legalább egy elakadót fogni. Szemben más vonatokkal az Aqua Raptor sebessége túl nagy, és mint ahogy én is észleltem, nem látható szabad szemmel, ezért szinte lehetetlen félrehúzódni előle, ahogyan máskor teszi az ember. Léteznek biztonságos, vonatmentes kerülőutak is, azonban ésszerűen ezekhez nem tartozik sín; viszont jelzés vagy világítás sem, így jól kell tudni úszni és tájékozódni a használatukhoz. Hiányában ezen tulajdonságoknak tegnap éjszaka kénytelen voltam elindulni a 24-es Állomás Felvezető sínszakaszán, ugyanis a napok óta elhúzódó hatalmas viharok eltántorítottak attól, hogy előbb útra kelljek. Az én órám viszont ketyegett. Mint mondtam, a három nagy szabály egyike, hogy mindig érd el rendeltetésszerű időben a következő állomásod - különben lezárul az Átvezető és vége az utazásnak.
A peronig tartó utolsó lépéseket már a zuhogó eső miatt megemelkedett vízben, fuldokolva tettem meg. Amikor a beton emelvényre csapódva meghallottam az Aqua Raptor fenyegetően sikító, hörgő és egyben csattogó hangját: rájöttem, hogy ha legközelebb nem érem el időben a következő állomásom, nem csak az utazás ér véget, hanem az életem is.
***
Hála a jó égnek ez a rengeteg kacat, amit magammal cipelek megvédte a kirakós darabokat attól, hogy elázzanak. Nincs időm, hogy kipakoljam őket és folytassam a rendezgetésüket, de féltem attól, hogy tönkrementek, ezért kissé megnyugodtam most, hogy szárazon találtam a dobozt a megszokott helyén, a táskám aljába gyömöszölve.
Általában kifejezetten nyűgnek élem meg, hogy nálam van, főleg azért, mert vizes környezetben nehéz óvni, de amióta az eszemet tudom mindig itt volt velem. Segített elütni az időt, és jól tudtam gondolkodni, miközben elszórakoztam az összeilleszgetésével. Lekötötte annyira az elmém, hogy ne rugózzak dolgokon, de mégsem fárasztott le. Ezt leszámítva, azonban nem tudnám megmondani, miért cipelem magammal és foglalkozok vele ennyit a nehézségek árán is.
Visszapakolom a holmijaim és a lépcsőhöz sétálok, hogy erőt gyűjtsek az induláshoz. Valahol mélyen tudom, hogy nem hiszek abban, hogy eggyel odébb bármi más lesz. Évek óta ugyanaz van - szorongás az út előtt, szorongás útközben, kimerült megpihenés és lemondás fáradtságra hivatkozva, majd kapkodó szedelőzködés és ismételt szorongás indulás előtt, ami a tegnapi incidens miatt most még erősebb. Azt hittem segít megnyugodni, ha a már járt utakat újra megteszem és némi magabiztosságot szerzek az eddig tanultakból, de a viharokra nem számítottam. Már napokkal ezelőtt meg kellett volna érkeznem, hiszen nagyon jól tudom, hogy ha nem érem el a 25-ös Állomást időben, az Átvezetője véglegesen lezárul, nem csak ideiglenesen. Tovább kell haladni; ez az élet rendje.
A 25-ös Felvezetőjét borító sín szinte láthatatlanul gúnyolódik velem a mélyben. Hogyan fogok továbbhaladni, ha csak úszva tudom ezt megtenni?
És akkor a nagy elmélkedésben hirtelen leesik valami, én pedig érzem, hogy a szorongásom enyhe zavarba vált, amikor realizálom, amit futólag, félálomban már láttam. Homlokráncolva fordulok a 23-as Állomás irányába.
Lehetetlen, hogy ekkora a vízszintkülönbség. Tegnap majdnem belefulladtam idefelé, és ezt követően egész éjszaka végig esett, úgy zuhogott, mintha csőtörés lett volna a mennyben. Mégis, ha a lábam alá nézek, meg sem közelíti a vízszint a beton emelvény tetejét. Egyik Felvezető sem mélyült még ennyire.
Tompán lüktetni kezd a fejem, ezért visszatelepedek a padra. Remegnek a végtagjaim a tehetetlen értetlenségtől. A Kalkulátorok megmondták ugyan, hogy kiszámíthatatlan a vízszint, de ilyet még soha nem tapasztaltam, hogy egy adott vasútszakaszt ellepett volna a gyalogúttal együtt.
Úgy érzem, mintha satuba fogták volna a halántékom, én pedig kétségbeesetten próbálnám kitépni magam belőle. Le fog járni az időm, ha nem találom ki, hogy menjek tovább. Talán, ha bemegyek a 25-ös Városába, építhetek valamit, ami segíthet. Hogy ez eddig hogy nem jutott eszembe! Igen, igen, valamit ki fogok találni. De mi van, ha nem készül el időben és megint csak este tudok elindulni? Egyáltalán van bármi lehetőség? A vonatok! Mekkora az esély arra, hogy most jelenik meg egy vonat? Mit is mondott múltkor a Kalkulátor… minden nyár közepén, nagyjából július vége felé…?
- Leülhetek? - szólít meg hirtelen egy fiatal hang. Egy tizenéves, idegen lány arckifejezése erősít rá arra a megérzésemre, mintha valójában azt kérdezte volna: "segíthetek valamiben?" Olyan meseszerűnek tűnik, mint egy tündér, aki fehér liliomban alszik és délnél előbb ki sem bújik a szirmai közül. Kábító a szembogara, és az, ahogyan a szemhéja lágyan félárnyékot vet rá. Egy kantáros nadrágot visel, ami helyenként eláll a testétől a mindenféle holmi miatt, amit a zsebeiben felhalmozott. Jobb oldalon egy csavarhúzó kandikál ki, amit kivesz, amikor letelepedik mellém.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy legalább egy évtizeddel előrébb tartok az élet "Ki nevet a végén?" tábláján. Mégis úgy csúszok odébb, mint azt valaha az óvodában tettem a büntetések utáni ’tárgyalások’ alkalmával, a folyosón lévő cipő- és kabáttartó szekrények egyikén.
Nehezen pillanatok oldalra, azonban amikor megteszem, jól esik, hogy nem egy dorgáló felnőttel kell szembenéznem: biztatóan mosolyog rám. A megnyugvást gyorsan felváltja bennem egyfajta felháborodottság. Nem vagyok már gyerek! Ne kezelj gyerekként - förmednék rá legszívesebben, de ahogyan ez megfogalmazódik bennem, újra butácskának érzem magamat. Hátrébb kerülök legalább nyolc mezővel. Sokáig nézem a betört lábkörmömet. Túlcsordulnak rajta az önvádló gondolataim: ekkor ’ezt’ mondhattam volna, akkor pedig ’azt’ bár ne mondtam volna!
Hevesen fordulok a lány felé, és a szemében egy tovahaladó vonat homályos képét látom tükröződni. Elvágja a hangomat, ahogyan felgyorsulva a víznek rugaszkodik, és hatalmasat csobbanva eltűnik a messzeségben. Akkora hullámot generál a lendülete, hogy elmossa a körmömön száradó bűntudatot.
- Mit mondtál? Nem értettem tisztán.
- Mi volt ez? – Megbabonázva nézek a szerelvény után. Azt is elfelejtem, hogy egyáltalán mondtam valamit.
- Oh, az? Egy lehetőség, amit elszalasztottál. - Mérhetetlen szomorúság bújik meg abban, ahogyan néz, miközben ezt kimondja. Én meg csak nem értem, de nem is érzek semmit ezzel kapcsolatban.
- Egy lehetőség? Mire?
- Ki tudja – meglóbálja a lábát, ami nem éri a földet. - Lehet, hogy soha nem tudod meg. Lehet, hogy délután megint eljön, és az is lehet, hogy megint nem figyelsz rá eléggé, csak mennydörgésnek, meg otthon hagyott kulcscsomónak vagy fáradtságnak nevezed.
Nem tetszik az, ahogyan beszél velem és ahogyan egyesével hátra feszítgeti az ujjait a csavarhúzóval, amikor a lehetőségeket sorolja. Sokáig nem pislog egyikünk sem, vagy a sértettség miatt nem veszem észre. Végül megint enyhül a hangulatom, és nagyot sóhajtok. Az nem tetszik, amit mond, és az, hogy ennyi hazugságot megragadva tudom ostobának tettetni magamat.
- De hát meg sem állt - kifogásolom rekedt suttogással, mire zavarba hoz, mert közli, hogy erről a vonatról szállt le. Ezzel érkezett a 24-esre. Mivel csak azt tudnám kérdezni "tényleg?", inkább nem mondok semmit, csak becsukom végre a számat.
- Azt kérdezted ki vagyok - hajol oda és játékosan, kuncogva megsimogatja a hátamat. – Az előbb. Nagyon szét vagy csúszva.
A vállamba dörgölöm az arcom egyik felét, és ott is tartom kicsit, míg sikerül gátat szabni a fejemben eluralkodni készülő önmarcangolásnak. A lány csendben szuszog mellettem és a leghatásosabb pillanatban, rögtön olyat mond, amivel úgy tűnik végleg kommunikációra képtelen állapotra ítél:
- Egyébként a 24-es Állomás Vasutasa vagyok. Örülök, hogy végre közelebbről is megismerhetlek, ritkán találkozom olyan emberekkel, mint te.
- Mint én...? – makogom, pedig legszívesebben megragadnám a vállát és rákiabálnék, hogy komolyan?!
A 13-ason hallottam először ezt a pletykát, és azóta is pusztán annak gondolom. Egyes Utazók szerint léteznek olyan emberek, akik pontosan ismerik a vonatközlekedést befolyásoló rendszer működését. Tudják, honnan hová tartanak, mikor és hol jelennek meg, az igazán meredek teóriák pedig azt feltételezik, hogy az utasösszetételt is ők igazgatják. Vasutasként emlegetik őket, akiket nagyjából egy mester és egy helytartó szintjére magasztaltak fel. Szerintem meg egyszerűen csak be voltak szarva attól, hogy nem nagyon értik, mi a fészkes fene történik körülöttük. Szükségük volt valakire, akinek a megjelenésére várni lehet. Ez a gyerek most komolyan azt állítja, hogy egy Vasutas? Elnézve, ahogy zsonglőrködni próbál – sikertelenül-, nehéz ezt elhinni. Elfogadóan hajol a földre, hogy összeszedje a lehullott tárgyakat és közben végtelenül szórakozottnak tűnik.
Még a Kalkulátorok sem találkoztak soha életükben Vasutasokkal, pedig ők minden percüket ennek a rendszernek a megismerésére szentelik. Nevethetnékem támad a képtelen sorsszerűségtől. Annyira hinni akarunk abban, hogy a kilátástalan helyzetek vezetnek valahová, ha meglátjuk azt a szabályosságot, ami megregulázza a káoszt. Tudatlannak érezzük magunkat, és nyugalommal tölt el minket, ha tudjuk, hogy van valaki, aki átfogóan ismeri az összes részletet. Mi több, még meg is oszthatja velünk azokat a megoldásokat, amik az útbaigazítást jelentik. Azonban nincsen senki, aki tökéletesen értené, hogyan működik a világ.
A második mondatára egy kicsit kevesebb figyelmet szentelek, de hamar utolérnek a félredobott szavai is, amikor ismét hangot ad nekik:
- Igen. Ritkán találkozom olyannal, aki valóban meg akarja érteni azt, ami körülötte van.
- Honnan...?
- Sokszor láttalak idefelé jövet. Ja, igen, mert általában én a Központ és a 24-es között utazom. Próbakörök, meg biztosítás – lóbálja az arca előtt a csavarhúzót, unottan, mintha a nyilvánvalót magyarázná. És ez kinek az?!
- Ez aggodalommal tölt el egy kicsit, sajnálom - szólok közbe zavartan és akaratom ellenére is távolabb húzódom tőle. Ugyanolyannak tűnik, mint bárki, akivel eddig találkoztam: nem mondanám figyelemfelkeltőnek. Olyan, aki mellett könnyűszerrel elsétál az ember. Mintha… ott sem lenne.
- Haha! Gondolom, de nem kukkollak, esküszöm! - Az égnek csapja mindkét kezét védekezésképpen. - Ez a dolgom. Ellenőrzöm, hogy az általam tervezett vonatok elérik-e a hozzám rendelt állomást. Ja, és jelentést adok a Központnak, ha az Utazók valamilyen oknál fognak nem használják fel a jegyüket. Elméletileg nekünk nem is kellett volna találkoznunk, szóval köszi a ’plusz papírmunkát’.
Most már nem csak simítgat, hanem bele is bokszol a vállamba. Szorosabban fonom össze magam előtt a karjaimat, és egy erélyes pillantással igyekszem a tudtára adni, hogy ebből a gesztusból egy is bőven sok volt.
- Elléptünk volna egymás mellett, te fel, én meg leszálltam volna, és elrobogtál volna a naplementébe a Desztinációdhoz. Bár, nem nagyon lepődtem meg. A többiek előre szóltak, hogy nehéz dió vagy, egyfajta „önsanyargató típus”. – Nagyjából ezt úgy adja elő, mintha valamilyen furcsa betegségben szenvednék, de az is felháborít, ha csak viccelődni próbál rajtam. – Szóval, mondhatni nem okoztál csalódást. Pont olyan vagy, amilyennek leírtak és amilyennek tűntél a vonatablakból az évek alatt. Egyébként miért félsz ennyire a továbbhaladástól? Még csak nem is ez a legnehezebb része a dolognak. Miért nem indultál tovább a 25-ös Állomás felé?
Mert még nem tudtam elég nagy levegőt venni ahhoz, hogy az érzelmeim kizárásával el merjek mélyülni a megugorhatatlan ismeretlenbe. Ha túlságosan félek, visszafordulok a múltam felé, és addig keringek ott, amíg nem jön el az az idő, amikor már muszáj elindulnom. Ilyenkor nincs lehetőségem arra, hogy meggondoljam magam, hanem azonnal cselekednem kell. Addigra szerzek némi határozottságot a már megoldott akadályokból: újra átveszem azt, amit már jól ismerek, hogy aszerint túlélhessek. Most azonban még a Felvezetőnél sem tudom mit kezdhetnék.
- Miből gondolod, hogy készen állnék rá? Ez a - fintorgok és enyhe cinizmussal megrántom a vállam. - feladatod, vagy mi? Ha valaki lefagy, akkor megtámogatod kicsit?
Fogait megvillantva mosolyog és megrázza a fejét.
- Látom rajtad, hogy minden rendben menne, ha elindulnál.
Kissé megütközöm azon, mennyire egyszerűen mondja ezt. Azt érzem, mintha figyelmen kívül hagyná, hogy én is csak egy ember vagyok, akinek vannak határai. Benne tényleg nem fogalmazódik meg az, hogy ebben elbukhatok. Hogy akár bele is halhatok. Úgy beszél rólam, mintha valóban átfogóan ismerne engem. A vízihulla képe jelenik meg előttem, és elönt a mérhetetlen düh.
Érzékelheti, hogy valami történik bennem, mert mosolya változni kezd, és kissé összehúzott szemmel vizslat.
- Elegem van, hogy mindenki ezt mondja - bukik ki belőlem. - Mi vagyok én? Csodatevő? Attól, hogy erős vagyok és talpraesett, nekem sem megy minden! És olyan jó lenne végre azt hallani valakitől, hogy az sem baj, ha elbukok!
Hosszan néz, és éppen szóvá is tenném ezt, amikor velem ellentétben teljes nyugalommal válaszol:
- Oké - mondja felhúzott szemöldökkel, számomra értelmezhetetlen mosolyával. - Nem baj, ha elbuksz. Bumm, tessék! Ezt vártad? Azt érzed, amit érezni akartál mindig is? - hangja kifejezetten gúnyos, amikor ezt kérdezi.
Nem, nem azt érzem - és szerintem ez látszik is rajtam. Nagyot sóhajt.
- Te nem megértést akarsz, hanem hogy valaki levegye a terhet a válladról, mert teljesen ki vagy égve. Csak akkor ne megértésről prédikálj, hanem állj meg, pihenj, gondold át mit akarsz és utána indulj el végre a 25-ös Állomás felé! Attól, hogy oda-vissza rohangálsz a múltad és jelened között, nem fogsz előre haladni. Mit vársz? Miért akarod, hogy sajnáljanak az emberek, mikor nem szorulsz mások sajnálatára?
- Persze! Az egyetlen, ami segíthetne átjutni oda, ha magával ragadna egy Aqua Raptor!
Olyan erővel csapódik nekem az, amit régóta nem vagyok képes tudatosítani, hogy az egyetlen lehetőségnek a téma elterelését ítélem meg. Pedig csak néhány szó, helyes sorrendbe pakolva, a megfelelő időben kimondva, amikor az elme be tudná fogadni. Képtelen vagyok rá. Nem tudom megoldani ezt a helyzetet! Vagy csak elfogadni az igazságot? Attól, hogy valaki erősnek születik, mindent egyedül kell megoldania?
- Aqua Raptor...? Haha. Istenem, de drámai tudsz lenni! Inkább nevezném ezesetben Decessusnak. Idétlen ez lexikonszerű elnevezés. De, nem hibáztatok senkit. A halált is könnyebb elviselni, ha valamilyen hangzatos néven becézgetjük, mint egy kutyát.
- Hah. Érdekes – mondom, mert hirtelen mélyen elgondolkodtat, amit mond. - Talán szintén a körítés miatt, de nem feltétlenül az apállyal társítanám a halált. Inkább a dagállyal.
Mosolyog.
- A halál soha nem akkor jön el – mondja vészjóslóan -, amikor sok van valamiből. Hanem éppen akkor, amikor túl kevés.
Hát akkor valóban közel lehet a vége, mert híján vagyok mindennek, ami a haladáshoz kellene. Egykor még érdekelt, mi következik a 14-es, majd később a 18-as Állomás után. Érdekelt, mivel fogok még találkozni, és azt éreztem, tudom mit kezdhetnék azzal az idővel, amit erre az életre leosztottak számomra. Mostanra csak kiábrándultság telít el, és megelégszem a pesszimista, felületes szemlélődéssel. Nem foglalkoztat, miben változik a peronok összképe, mennyivel másabb a víz színe vagy milyen növények futnak fel a beton emelvény oldalán. Nem érdekel, hogy az állomásokról kisétálva milyen lehetőségeim vannak a hozzájuk tartozó helységeken, és hogy milyen emberek tömege folyik az utcákon a megszokott vizes látképhez hasonlóan. Nem élek már semmivel. Igazából sehogyan nem élek. Kifulladtam a folyamatos rohanásban. Kimerített az, ha minden zegzugot ismertem, és szorongóvá tett, ha távol maradtam. Voltak olyan állomások, ahol hosszú ideig csak egyhelyben ültem és vártam. Soha nem tudtam meg, mit rejtettek magukban, mert mire visszamentem, minden kaput lezártak, ami az ott létező dolgokhoz vezethetett volna. Ezek megélhetetlen rejtélyek maradtak, ami miatt néha napján kevesebbnek érzem magamat.
Nagy ritkán, amikor mégis beléptem a városokba, akadtak olyan dolgok, amik hasonlóak voltak hozzám vagy hasznosnak ítéltem meg, ezért magammal hoztam őket. Műkincsek, amivel bővíthettem életem gyűjteményének múzeumát. Szegényes kiállítás volt, hol díszesen, hogy gyéren berendezett szobákkal. Mit mondhatnék? Unalmas voltam, de nem is kértem belépőt senkitől. Szívem szerint mondtam volna, hogy igazából tárgyi értékben semmim sincsen. Mindenem apró és jelentéktelen. Egy erős szerkezetű múzeumom van, amiben néhol hiányos a fal, nincs is lefestve rendesen és sok helyen dohosodik is. Ilyen körülmények között hogyan kérhettem volna arra őket, hogy emeljék fel a tekintetüket a plafont borító hatalmas freskókra? Az emlékeimre, amiket a világról festettem, és amihez a szemléletmódom volt a vásznam, az értő figyelem az ecsetem és a történések változatos palettája a festékem. Nem volt kedvem beszélni ezekről. Valóban, olyan nagyon fáradt vagyok. Bármit megtennék, hogy legalább magamat rá tudjam venni, hogy feltekintsek arra, amiben egykor hittem és hogy ne csak magamban visszhangozzak, nézegetve olyan dolgokat, amik valaha máshoz tartoztak, és amiket tovább örökítettek rám, hogy emlékezzek ezekre az emberekre. Azt kívánom, hogy bárcsak ne a vágyakozó magány lenne az egyetlen, állandó útitársam.
- Mitől félsz ennyire? Mit látsz magad előtt, ahol valójában csak állig érő víz van?
- A Mariana-árkot – félszemmel rásandítok a 25-ös Felvezetőjére, de nem merem fókuszálni az akadályt. – Azt hiszem azt a nyomást látom, ami alatt összeomlanék és pépes romhalmazzá válnék.
- Ugye tudod, hogy nincs lényegesebb különbség a víz mélységében az állomások között? – Annyira nagyon idegesít, hogy ilyen egyszerűen közöl mindent. Valószínűleg nem tudom, ha itt ülve is bele akarok fulladni!
– Na jó, ebben talán nincs teljesen igazam. Az időjárás változásai befolyásolják azért. Apályok, dagályok, esőzések, és így tovább. Minden Felvezetőn pont olyan mély a víz, hogy okozzon egy kis kihívását az átkelés, de belefulladni nem fogsz.
- Honnan tudod? – mordulok rá, mert kikészít az okoskodásával. Nem szégyellem el magam, mert ha valóban évek óta leskelődik utánam, látta már ennél kegyetlenebb oldalamat is. Én azonban semmit sem tudok róla, és ez akkor mutatkozik meg, mikor elkomorodik, és minden kedvemet elveszi attól, hogy tovább acsarkodjak:
- A legnagyobb tisztelettel kérlek, hogy ne gondolod azt, hogy mindent tudsz, azért, mert egyhelyben ücsörögsz és teóriákat gyártasz a nagyokos Kalkulátoraid oldalán. Kiváló elméd van, de nem vagy jövendőmondó. – A mozdulatainak hiánya és a szeme villanása megvétózhatatlanná teszik szavait. – Tudom, hogy azért próbálsz minden lehetőséget számba venni, hogy ne sérülj, de ettől nem fogsz mindent átlátni.
Feláll és színpadiasan a mellkasomnak nyomja a csavarhúzót. A lábai ugyan rövidek, de szürreálisan hosszú léptekkel hagyja el a peront az ismeretlenbe vezető oldalán. Egyre szakadozottabbá válik a légzésem, és szinte azt is érzem, a légcsövem melyik pontján szorul meg, olyan mértékű a meghökkenésem, amikor besétál a vízbe, és bármilyen messzire megy, az csupán a mellkasáig lepi el a testét. Vastagszálú, bubi frizurájának alját ragacsos tincsekbe csavarja a 25-ös Felvezetőjének nedvessége, mellette pedig olaj szennyezi be a víz felszínét, ahogy kitárja a karját. Arcán a megvetés legalább négy árnyalata fut át:
- Sokkal magasabb vagy, mint én – mondja szemrehányóan. – Még a tegnapi vihar után sem lehet kifogásod.
Fekete, pöttyözött csíkot hagy maga után betonon, ahogy visszajön. Bakancsának cuppogása pontosan előttem hal el, és minden részletét magamba szívom, csak ne kelljen rá néznem, amikor azt leheli a fejem tetejére:
- Konkrétan a bokáig érő víztől vagy beszarva.
***
