Hála

Amikor már nem marad erőm, hogy munkára emeljem a kezem, és hamis mosollyal megnyugtassam azokat, akiket szeretek: erre a pillanatra fogok gondolni.

Ahogy a húgom kilépett abban a barna szőrmében, és arra, milyen puha volt az ölelése. Érzem mellette anyám csontos karját, ahogy utána nyúl. Megvártuk még lemegy a lépcsőn, és ő is csak az utolsó pillanatban fordult el, mert fájt az elszakadás. Amíg két tekintet összekapcsolódhat, el tudjuk hinni, hogy soha nem lesz vége.

Nem tudtam visszaaludni, hiába voltam álmos. Nyugtalan volt a szívem.
Anyám sem tudott - láttam meg, amikor bebújtam mellé.
Miatta aggódtam, őt féltettem, de mégis ahogy megéreztem a bőre melegét, egyszerre éreztem, hogy lassulni kezd a légzésem, és valami súlyos egy kicsit lentebb csúszik a mellkasomról. A korán feldíszített karácsonyfa fénye lágyan ringatott álomba minket. És ahogy hangtalanul élt körülöttünk a világ, ami elől elzárkóztunk, képek jelentek meg előttem.
"Te is úgy érzed, mintha újra tizenötévesek lennénk?"
És akkor már a szőrme alatti vékony testet érzem az ölelésemben, és azt a kedves, jóságos barna tekintetet látom, ami csak az én húgomhoz tartozhat. Szemén keresztül világít át a fehér égősor fénye. Mellettünk anyám szuszog; régóta először nyugodtan alszik.
És a fényről eszembe jut, ahogy a szitáló ködben lépked a karácsonyi vásárban. Giccs parádé az egész, de ő élvezi. A virágárus szerint érdemes adni ilyenkor a giccsre. Ekkor érdemes igazán giccsesnek lenni.
Az utcán sétálva meglátunk egy kivilágított ablakot; fenyőfa alakot mintáz. Soha nem voltam odáig a karácsonyért, és mindig rettegtem a sötétben. Ha valamit szerettem a karácsonyban, az az sok tényező volt, ami világossá tette az éjszakákat. A fények, a hó, a gyertyák vagy a bekapcsolva felejtett tv készülék.
Anyám keze megrándul, én pedig simítok rajta egyet, de túl sokszor ismétlődik ahhoz, hogy ennyivel el tudjam tüntetni.
Kissé hirtelen ébredünk és zavartan pakolászunk a konyhában, de ma végre először nem mondok semmi olyat, amivel meg szoktam bántani, mikor feszült vagyok.
Szerintem nem öleltem elég szorosan. Nem mondtam elég határozottan, hogy minden rendben lesz. A busz indulásakor mindketten reménykedtünk benne, hogy elég koszos ahhoz az ablaküveg, hogy ne lássuk, hogy a másik sír. De ezt mindketten tudtuk.

A szívemre tettem a kezem, és bíztam benne, hogy tudja, hogy ezzel neki küldtem egy darabot a hazaútra.

A szoba ablakomon futó fenyőfamintát ábrázoló égősort nézem. Remélem, hogy amikor minden összeomlik, mindannyian ugyanarra fogunk gondolni. A fényekre. A melegre. A tekintetekben rejlő őszinte szeretetre, és arra ahogyan ez az egész összefonódott, hogy biztonságban tartson minket.