„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”

 

Mostanában csak annyira szoktam feltölteni a telefonomat, hogy a legfontosabb teendőimet elláthassam.

A 21. század leghasznosabb találmánya a gyorstöltés funkció. Igazán zsúfolt időszakokban reggel is elég feldugnom fél órára a telefonomat, amíg összekapom magam. Megdöbbentő tapasztalat lehet, hogy a hétköznapokat sokkal könnyebb kibekkelnem mondjuk húsz százalékkal, mint a hétvégéket.

Bízom az aksimban, ezért lefeküdni nyugodtan fekszem le tíz százalékkal is. Az éjszaka kevesebb energiát vesz el, mint a nappalok. Kevesebb inger, kevesebb használat. Az adatfeldolgozás is stagnál, kivéve persze, ha bekapcsolva hagyom a mobilnetemet. Akkor egész éjszaka pörögnek a frissítések, az értesítések stb. Jobb híján legalább két százalékom marad hat óráig, amíg megcsörren az ébresztőm. Aztán iszom egy pohár vizet, eszem valamit, szükség esetén lecsúszik egy taktikai kávé is. Közben pedig töltöm a telefonom, és hallgatok egy podcastet, vagy pörgetem egy kicsit a Pinterestemet.

Azt a húsz százalékot, ami ilyenkor összerakódik, valójában vész esetére tartogatom. Nem érdekel, ha valakinek később olvasom el az üzenetét, nem érdekel, hogy milyen trendről maradok le, vagy később látok egy e-mailt. Az viszont nagyon zavarna, ha egy szerettem végső esetben sem tudna elérni, ha valami baj történik. Szóval, ha máskor nem is tudok időt szakítani rá, hát legalább időben felkelek, hogy szép napot kívánjak édesanyámnak, és megbizonyosodjak róla, hogy a húgom biztonságban elindult a munkába. A többi nem fontos. Bármit is veszítek el így. Vagy bárkit.

Hát, szerintem lejön, hogy ez a húsz százalék nem sok mindenre elég, főleg, ha a paranoia miatt vigyáznom kell rá, hogy megmaradjon. Tartalékolni akkorra, ha beüt a krach. Ha nagyon szorongok, merítek egy kicsit belőle. Ha unom a beszélgetéseket, tettetem, hogy valami nagyon fontos dolgom van. Általában mindig hazaszállítok egy keveset a megmaradt energiából.

A hétvégék nehezebbek; a munka miatt. Telefonon keresztül kell értekeznem és minden pillanatban elérhetőnek kell lennem a munkaidő alatt. A munka igényli, hogy előző nap is elkezdj készülni rá, mert „felelősséggel jár” meg „nem játék”. Az iskolában lehet még hivatkozni sok mindenre, hogy ne légy elérhető. Legtöbbször egy „nem tudom” bőven elég. Az ostoba embert nem szeretik, haragszanak rá, szitkokat szórnak rájuk, a családjuknak mesélnek arról, hogy milyen ostobaságokat követtek el, vagy mire nem tudtak felelni. És az ostoba ember kiváltsága, hogy helyben hagyják. Szóval, ha vigyázni akarok a százalékaimra, ostobának tettetem magamat.

Viszont, mivel „a munka nem játék” és pénzt hoz a házhoz, ezért feltöltöm a telefonomat még előző este. Mondanom sem kell, a hétvégék zabálják a százalékaimat. Az általában lehalkított telefonom akkor hangosan pittyeg, nem elég, hogy ezerfelé kell kapnom, még a hívásokra is reagálnom kell, meg az utasításokra, meg a kérdésekre, az ellenőrizgetésekre, és mire felülök a buszra, hogy végre hazamenjek, pontosan annyi százalékon vagyok, mint egy egész heti, reggelenkénti gyors töltögetés után.

A buszon zötykölődve bekapcsolom a mobilnetemet. Már rég le kellett volna adnom egy papírt a sulinak, és a második felszólítást küldik a könyvtári tartozások miatt. Vinteden töröltek egy vásárlást, mert még a szállítási címkét sem volt időm lekérni, és mérgesen írogatott az egyik régi vevőm, hogy az egyik eladott ruha hátulján lévő foltot nem jelöltem meg a feltöltött képek között. Nem láttam a foltot. Most már látom, és az egész Facebook is látja, mert közzétette egy csoportban nagy mérgében. A mentorom keresi rajtam a portfóliómat, amit egy hónapja küldtem el neki javításra. A leadási határidő holnap van. Anyám többször keresett telefonon, és frissen jön be a SMS-e, hogy tudja, hogy hazudtam arról, hogy nem dolgozom hétvégente. Ezzel egy huzamban jön még egy üzenet - felszólítás egy elmaradt telefonszámla befizetéséről. Egyidőben indítanak két helyről egy hívást felém: a főnököm telefonja hamarabb ér be, mint a húgomé. Hosszan taglalja a hibáimat: nehezen kapaszkodom meg a buszon, miközben egyensúlyozok a kezemben a táskámmal és a fülemre tapasztott telefonnal. Ideges vagyok, mert tudom, hogy a húgom munka közben nem hívna. Valami baj történt.

Lelépve a busz mögött a járdáról, még mielőtt hangos dudálások közepette nekem ütközne egy motoros, kábultan próbálom felfogni a telefonom kijelzőjén felvillanó szövegbuborékot:

„Az akkumulátor töltöttsége nem megfelelő”.

Limerencia

 

Hogy mikor jelent meg először, nem tudnám megmondani. Csak akkor vált világossá, mikor egyben természetessé is. A legerőteljesebb leírást egy álomból merítettem, ha be akartam mutatni valakinek.

Hibásan – puszta tudatlanság miatt – fixa ideának neveztem. Valami olyasmit takart számomra ez a kifejezés, hogy „egy embertípus, akit a jövőbeni páromként szívesen elképzelnék”. Tekintettel a fixa idea valódi jelentésére, hátborzongatónak tartom, hogy annak ellenére, nem tudtam, pontosan mit jelent ez a kifejezés, sikerült nevén neveznem a jelenséget.

Nagyon fiatalon álmodtam egy férfiről, akinek nem volt arca. Mindene sötét volt: a ruhája, a haja, a légköre. Pusztán a bőre volt hófehér, ami még nagyobb kontrasztot adott a belőle áradó sötétségnek. Az álomban szorosan fogott körbe, az érintése fojtogatóan meleg és pulzusfokozó volt. Akkoriban ezt az érzést a biztonsággal kötöttem össze. Hiába próbáltam újra előhívni az álmot, soha többé nem láttam pontosan ugyanezt a férfit. Így, hát keresni kezdtem őt mindenkiben – egyébként is általános jellemzőkkel bírt. Biztosan láttam valahol, és az agyam utólag előidézte. Olyan nincs, hogy a fejünkben csak úgy megteremtődik valami és semmi valóságalapja nincsen. Valahol büszke is voltam magamra. Azt mondták rólam a felnőttek, hogy a koromnál sokkal érettebb vagyok. Micsoda büszkeség az egy kicsi lánynak, ha pontosan tudja, milyen férjet keres magának, de annyira, hogy a tudatalattija egy álom formájában vetíti ki számára!

Sok férfi fordult meg az életemben, különböző szerepekben, akik azt bizonygatták nekem, hogy kevés vagyok számukra és túl nehéz eset vagyok. Ó, és még több férfi volt, akinek a mindent jelenthettem volna, de tőlük undorodtam. Nem tudom, hogy melyik csoport volt, aki végül megidézte. Arra azonban emlékszem, hogy amikor a számomra legfontosabb ember figyelmét – apámét- nem kívántam többé hajkurászni, egyidejűleg pedig betoppant az első udvarlóm, akit valóban érdekeltem: megjelent a sötét alak. A semmiből. Az éjszaka közepén.

Azon az estén annyit sírtam, hogy a tenyeremmel kellett kipréselnem a levegőt a mellkasomból, ami sajgott a többórás szenvedés után. Miután elmúlt a fülzúgás, bilincs csörgésére lettem figyelmes, ahogy próbáltam ledörzsölni az arcomra száradt könnyeket. Aznap este szeretkeztem ezzel az alakkal, másnap pedig egyedül ébredtem. Elmentem iskolába, megebédeltem, megtanultam, amit meg kellett, kisportoltam az energiáimat és közben végig rá gondoltam. Heves vággyal, elborultan, szakadatlanul. Miután elláttam minden teendőm, és enyhítettem minden bűntudatomon, ismét bebújtam mellé a felmelegített ágyba, ami minden aktus után egyre hidegebb és hidegebb lett. Onnantól fogva mindig ott volt velem, határozott távolságból. Én pedig éheztem a melegre. A biztonságra.  

Minden férfiben az arc nélküli alakot kerestem, azonban a legszebb fantázia sem olyan kielégítő, mint a valóság. Sokszor idéztem meg, ha elkeseredtem. Ő volt a mentsváram, ha olyanok közelítettek meg, akiktől rettegtem és émelyegtem. Azt képzeltem, mindig mögöttem tornyosul és bárki baját ellátná, hogy biztonságban tudjon engem. Bármit megtettem volna érte, hogy legyen valakim, aki ilyen mértékben védelmez mindentől és mindenkitől.

Frusztrált, hogy az első szerelmem miatt távolságot kellett tartanom tőle. Frusztrált, hogy nem volt olyan, mint ő. Nem tudtam megnyílni előtte és idővel kifejezetten szorongtam a közelében. Idegesített, hogy ennyire közel akart kerülni. Menekülő útvonal kellett. Egyenesen a magány arc nélküli borzalmába rohantam a szerelem és a törődés elől. Sok mindennek neveztem azt, ami az első kapcsolatomban történt, de egyik sem volt olyan valódi, mint az előbb leírtak. A fiú még öt évig töretlenül szerelmes volt belém. Talán várt is vissza magához. Most újra szerelmes és hála a jó égnek, valakibe, aki nem én vagyok.

Azóta is kéz a kézben járunk. Az életem minden pillanatában jelen van, minden férfi mögött megjelenik és értékítéletet alkot róluk. Szerinte a nehéz esetek a legjobb esetek. Minél jobban kéreti magát, minél később adja át magát, annál izgatóbb és férfiasabb. Jó, ha teret enged a fantáziának, kiéheztet, hogy még jobban vágyj rá. Na persze csepegtessen információkat, jeleket, de ha lehet, ezek is kétértelműek legyenek. A sérülésekre kifejezetten figyelni kell! Sérült ember azokon keresztül tud a leghatékonyabban kapcsolódni. Ha más érvet nem is tudok önmagam mellett felhozni, a gyógyításra való hajlandóság jolly joker!

Nagyon sokszor nem értek vele egyet, de, ha végig gondolom, ő volt az egyetlen, aki képes volt huzamosabb időre boldoggá tenni engem. Mindig megvédett és befogadott, ha elhagytak. Mindig távoltartott attól, aki veszélyes volt. Ő olyan tökéletes és megvétózhatatlan! Ahogyan áll mögötted, és…

Én… nem is vettem észre, hogy mikor kezdtél el beszélni. Ne haragudj, kérlek, annyira rá figyeltem, hogy el is felejtettem, hogy Te valóban létezel. Olyan, mintha már elmesélted volna ezt a történetet. Csak most valahogy több a részlet, és nyíltabb a tekinteted. Őszinte leszek, nem, hogy a részletekre nem emlékszem, még a hangodat sem tudom felidézni, ha nem vagy ott. Istenem, mennyi érzelem nyargal át az arcodon. Tudom, hogy épp megnyílsz, és hogy ez nehéz neked. Tudom, hogy egész nap figyeltél, kerestél a tekinteteddel. Rettentően bátor vagy, hogy végül idejöttél. Még, ha nem is tudom, melyik határod léped át ezzel.

Tudod, nagyon tetszettél neki az elején. Azt mondta Rólad, hogy Te vagy a tökéletesen elérhetetlen ember. Gyanakodni kezdtem, mikor ezt kimondta, hiszen annak mindig sérülés a vége, én pedig már menni sem tudok, hogy megkeressem az igazit. Csak beleesek a legelső lehetőségbe, ami az utamba kerül. Amikor becsaptad előttem az ajtót, ujjongott, amikor nem engedtél előre és méregettél, duplán jutalmazott a bíztatásával. „Oh, micsoda, micsoda férfi! Érte érdemes a végletekig elmenned, kicsi lány” – csepegtette a szívemre.

Én akkor figyeltem fel Rád először, amikor feldühítetted őt a kedvességeddel. Pofátlanul lépted át az előre lefektetett szabályokat – ahogy ő fogalmazott. Mélyen néztél a szemembe, nem kerülted a kapcsolódást, és nem irtóztál kettesben maradni velem. Noha mások előtt átnéztél rajtam, amikor először megláttál, némán figyelted, ahogy beszéltem. Nem sétáltál el, csak álltál ott mellettem, pedig azt sem tudtad ki vagyok. Idővel ragyogni kezdtél, ha megláttál, és bármennyire is voltál férfias, pillanatok alatt jöttél zavarba, akár egy apró gyermek, akit megszidnak egy csínytevés miatt. A karjaid magad elé fontad, összegörnyedtél és elpillantottál, ha őszintén beszéltél az érzéseidről. Sokáig forgattad a szavaidat, mielőtt kimondtad volna őket. Nem sietted el, hogy megtaláld azokat a kifejezéseket, amik a legpontosabban írják le, amire gondolsz. Ha ilyenkor Rád néztem, mindig eszembe jutott, mennyire elfelejtettük, hogyan kell gyengéden érni törékeny emberekhez, és türelmesen várni arra, hogy kibújjanak a kis csigaházukból.  Pedig elsőre nem tűntél sérülékenynek: masszív vagy és hatalmas. Mekkora szemfényvesztés volt, mikor hozzám értél. Tisztán érzékelted a félelmem a bőrömön keresztül. Én nem tudtam, hogy a lágyságnak létezik ilyen fokozata is, ahol egy teljes alkar ereje hasonlóvá válik egy csecsemő finom ujjacskáinak érintéséhez. A Te kezed gyógyításra teremtették. A kép, miközben dolgozol, olyan, mint egy kerti pavilonban lejtett bécsi keringő egy fülledt nyári estén. Minden légies és csak siklik, hangtalanul omlik a karjaidba. Embereken segítesz nap, mint nap, és az emberek nagyon szeretnek Téged. Én pedig megértem, miért.

Mindenki arról beszélt, a világ egyik legszebb embere vagy, és ahogy megláttam az arcod, nem tudtam mást tenni, csak ösztönösen egyetérteni. Ahogy sétálsz, odavonzol minden tekintetet. Nem a tested miatt, nem a nők vágyai miatt. A mozgásod önmagában hipnotizál a lágyságával. Pedig azt mondtad, nem olvastál Fodor Ákost, soha. Nem onnan tanultál a szerelem természetéről. Ahogy felém sétáltál és elmosolyodtál - életemben először éreztem magam felnőtt nőnek. Mert egy felnőtt férfi miatt duplázott a szívem.

Néha vihar előtti csend vagy, máskor a kánikula utáni zivatar, de soha nem mennydörgés.

Azt akartad, hogy tudjam, vannak dolgok, amik mindkettőnknek fontosak. Azt akartad, hogy tudjam, megremegsz, ha munka közben engem nézel. Pihenni küldtél, ha beteg voltam, és ilyenkor a hangod szigorúvá vált. Nem mertem tiltakozni, csak elfogadtam a parancsod… a kérésed. Azt akartad, hogy tudjam, csak azért álltál meg, mert már mások is látják Rajtad, hogy elfogytál.

Én nem értem, mit miért teszel. Kifürkészhetetlen vagy számomra. Egyszerre vágyom Rád és félek Tőled. De ha melletted állhatok, elszáll a rettegésem. Butaságokat csacsogok, és nem szégyellem kimondani, mit gondolok Rólad. Hogy mennyire értékellek és féltelek. És én sem tudom elrejteni az aggodalmam, ha azt látom, szinte menekülsz az emberek elől. Ha hallom, hogy fájdalmaid vannak, ha látom, hogy szinte a teljes arcod lila a szemed alatti karikáktól. Mindig utólag ébredek rá, hogy ezt nem is szabadna, és hogy milyen soknak érezhetsz engem. Hogy elárulok valakit ezzel, mert sokan lennének még Melletted. Olyan ember is, aki nagyon fontos számomra, és elveszítem, ha Melletted döntök. Mi ez, ha nem a tökéletesen elérhetetlen ember eszménye? A legrosszabb énem hozod elő: azt, aki fittyet hány az összes erkölcsi kérdésre és a határokra. Más világ és más értékrend szolgái vagyunk – és érzem, hogy elveszítem önmagam melletted.

Engem senki nem készített fel arra, milyen is lesz ez. Senki nem mondta, hogy akkor is távol akarod tartani magad valakitől, ha gyönyörű, ha gyengéd, ha édesen beszél, ha ártatlanul és őszintén mosolyog, ráadásul emberi és sebezhető is. Senki nem mondta, hogy egy jó ember ellen is vannak nemek. Mert érzem a feszültséget a hangodban. Menekülsz valahová, vagy valami elől? Te mitől félsz vajon? Milyen lehetsz valójában, és milyen elvek mozgatják a tetteidet? Te sok ember életében voltál egy állomás. Sok embernek segítettél abban, hogy jobbá váljon. Végig tudtad, hogy nekem is az leszel? Soha nem volt itt semmilyen vonzalom, igaz? Soha nem akartál volna tőlem semmit. Összekevertem a lényed a fantáziáimmal. Összekevertem a szükségleteim azzal, amit mások állítanak az igaziról. Ezért remegett meg olyan furcsán a gyomrom, amikor hosszabb ideig néztél rám, némán.

Végül hiába minden szép szó. Minden visszaállt az apatikus, kérdésekkel teli, bizonytalan kerékvágásba. Mintha minden csak álom lett volna, ami az én fejemben, a sötétségben létezett, és nem jöttél oda többé, de még csak nem is nézel rám.

Köszönöm, hogy eddig velem voltál, és megmentettél, azonban a hazugságaid valótlansága jobban fáj már, mint az igazság. Ideje kikelned az ágyból. Ha kell vidd a karomat is. Engedd rám a hideg magányt, drága limerenciám.

"Félúton meguntam"

 Ma a városból kivezető nagy kanyarban tűntetők sokasága állta el a busz útját. „Félúton meguntam” – ez állt egy fiatal lány tábláján.

Sok ilyen táblát láttam már fényképeken, sokszor ugrott össze a gyomrom a rajtuk lévő szövegektől, azonban ez most más volt. Most haragot éreztem. Azt éreztem, hogy én is. Én is meguntam félúton.

Meguntam, hogy friss diplomásként tovább kellett tanulnom és random munkákat kell elvállalnom, mert senki nem mondta el, hogy mi van azután, hogy lediplomáztál. Unom a korai kelést, unom, ha helyben ücsörgök és azt is, ha rohangálok jobbra-balra. Tulajdonképpen minden, amit most teszek, csak arra szolgál, hogy valamit kezdjek az időmmel. Hogy ne nehezedjen rám annak a súlya, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.

Meguntam félúton, hogy mire megveszem a házamat, valamikor, sokára, ki tudja hány ember zsebét tömöm tele azzal a pénzzel, amit nagy nehezen megkeresek. És azt is meguntam, hogy mindig, de mindig ideges vagyok emiatt. Unom, és szomorú vagyok, hogy a családommal veszekszem, és unom, hogy nem tudom, mi van a szeretteim fejében. Mert mindig a munka, és mindig a gyomorgörcs, hogy utcára kerülök. Meguntam.

Meguntam félúton a párkeresést is. Kikészít, hogy mindenkinek az az első kérdése, ha összefutunk hosszú idő után, hogy van-e valaki? Azt senki nem kérdezi, hogy írtam-e valamit mostanában. Sírtam-e, nevettem-e valamin? Mit csinálok mostanában? Mi van a terveimmel? Miért járok pszichológushoz? Hogy haladok vele? Szüleimmel mi újság? Hogy viselem a költözést? Semmi. Mindenkit az az egy kibaszott dolog érdekel, hogy szerelmes vagyok-e. Mintha egy összeomló országban, és a labilis létezésemben az lenne a legfontosabb dolog, hogy van-e pasim mindeközben. Nincsen. És már hosszú ideje meguntam, hogy megpróbáljak találni egyet.

Meguntam félúton emiatt a családtervezést is – noha ezt nem lehet ennyire leszűkíteni a párkapcsolati problémáimra. Meguntam, hogy nincs tanár, se nővér, se orvos. Meguntam, hogy ha baj van, nem lehet senkihez sem menni. Lassan az egészségi állapotunk is olyan DIY lesz, mint a házunk, amit a méreg drágán dolgozó kőművesek nélkül foltozgatunk. Mert ez is hiányszakma lett. Meguntam azoknak a dolgoknak a felsorolását, ami ahhoz kell, hogy egy biztonságos családom legyen. És baszki… lehet, hogy azt untam meg a legjobban, hogy ennyi mindenkivel kellett törődnöm. Lehet, hogy azt unom a legjobban, hogy mindig, minden embernek a kívánságát lesem, mert nem tudok felülkerekedni a megfelelési kényszeremen. Meguntam, hogy alapból olyan, mintha több tucat gyerekem lenne. És félek, valahol nagyon félek, hogy annyira meguntam ezt, hogy nem törődnék a sajátommal. Meguntam hallgatni, hogy bántják egymást a gyerekek, és belefásultam a gondolatában, hogy az én csöppségem is olyan lelki nyomorult lenne a végén, mint amilyen én vagyok. Meguntam, hogy keresem a megoldásokat a saját magammal kapcsolatos problémákra és nem találom. Igazából nem tudom a megoldást egy ember problémájára sem, aki körül vesz engem, és utálok gondolkodni azokon a sablonmondatokon, amiket ilyenkor bedobok mentőövként a másiknak. Aztán elmegyek gyorsan, nehogy lássam, ha megfullad. Unom a menekülést, és a felelősségvállalástól való félelmet.

Meguntam a bűntudatot, ami folyamatosan emészt engem, amiért nem én hozom el a nagy és várva várt változást a világba. Meguntam, hogy soha nem tudom, hol kell magamat választanom és hol kell feláldoznom magam egy nagyobb jó érdekében. Meguntam annak a gondolatát is, hogy valami nagyobbra vagyok hivatott. Néha jobb letelepedni a mocsokba és végig nézni, ahogy mindenki csinálja a marhaságát és közben világmegváltónak gondolja magát. Váltsátok meg. Én meguntam gondolkodni ezen.

Unom a kéretlen megjegyzéseket. Unom, ha kérdezek valakit, kussolnak, és ha nem kérdezek senkit, mindenki beszél. Unom, hogy mindig mindenki tudja, hogy mit csinálj. És elképesztően unom, hogy utálnak a miniatűr sikerekért, és féltékenyek, mert ők „nem tudják, hogyan lehetne ezt elérni”. Talán, ha végre mindenki egy kicsit a saját dolgai felé fordulna, és nem azzal töltené fel a perceit, hogy kényszeresen kritikát fogalmaz meg másokról, akkor megspórolnánk néhány kellemetlenséget. Talán, ha elfogadnánk, hogy a másik sikere nem a mi sikertelenségünk, akkor nem dobálnánk azokat, akik próbálkoznak a haladással. De mindegy is. Meguntam magyarázkodni erről, meg igazából bármiről, mert nincs értelme.

Unom, hogy minden szerettemet, aki szép, féltenem kell éjszaka az utcán. Megőrülök attól a félelemtől, amit akkor érzek, ha a kishúgom lemegy sötétedés után a boltba. Látom azokat a tekinteteket, amik hosszabb ideig időznek rajta, és hallom, ahogy felgyorsul a mögöttünk haladó embernek a lépte, ahogy leszállunk a buszról. Utálom, gyűlölöm ezt, és félek, hogy el fogom egyszer veszíteni. És közben olyan nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amivel megvédem, de nem keltek félelmet Benne is. Hiszen, hogy foghatnám vissza? Hogyan kérhetném a szeretteimtől, hogy ne éljenek? Szabadon, kötetlenül, akkor járva-kelve, amikor csak szeretnének. És mindezt kielégítetlen érzelmi és szexuális szükségletekért. Unom a szexet is, és annyira, de annyira unom, hogy minden erről szól. Nagyon fáj, hogy azt érzem, nem tudom megvédeni Őket.

Sorolhatnám még, de annyira dühös vagyok, hogy nem mozdulnak elég gyorsan az ujjaim a gondolataimhoz képest.

Kibaszottul unom, hogy minden ember fásult és szomorú. Hogy senki nem tud másról beszélni csak a pénzről és a munkáról, meg igazából mindenről, ami szar. Hogy egy olyan nap nem telik el, ahol ne lökne meg valaki vagy förmedne rám. Gyűlölöm, hogy fél év alatt a harmadik öngyilkosságról hallok a környezetemben, és ők mind húsz év alattiak voltak. Unom a carpe diemet és azokat a soha véget nem érő kérdéseket, hogy hova megyek nyaralni. Sehova! Sehova nem megyek nyaralni, mert éppen próbálok függetlenedni, mert nem tudok együtt élni többé azzal, hogy függő helyzetben vagyok. Mert nem akarom többé a szüleim jótanácsait, mert ők sem tudják mi legyen, és sajnálom, hogy ekkora terhet teszek rájuk azzal, hogy ezt a fejükre is olvasom. Mert nem rájuk haragszom én, hanem az idióta világra, amiért sehol nincs egy hint, ami segíthetne. Arra haragszom, hogy mire építek egy picit a váramon a legjobb barátaim jönnek, hogy szétrúgják.

Annyira unom, hogy ideiglenes megoldásaim vannak a bennem lévő stressz csillapítására, és hogy ezek közül semmi nem tudja enyhíteni az egyre erősödő rosszulléteimet és fizikai fájdalmamat. És borzasztóan fáj, hogy mire elérem az álmaimat, belehalok a munkába, amit végig csináltam, azért, hogy elérjem őket. És jön mindig egy újabb feladat, egy újabb tényező, amit elfelejtettem figyelembe venni. Aztán este, amikor a Húgom beszélgetni szeretne velem: nincs erő, sem idő, és miért nem érti meg, hogy mennyi dolgom van? És Ő nem beszél többet, Ő is dolgozni kezd, sokat, és idővel elfelejt nevetni és fájni kezd a feje és a hasa. Ja… mert elfelejtettem, hogy példát is kell mutatnom. Az kimaradt a teendőim listájáról.

És szégyellem is magamat amiatt, hogy begubózom a saját világomba, mert annyira zavar, ami Magyarországon történik. Mert hiába minden rohadt tábla, semmi nem változik.

Félúton meguntam ezt az élet dolgot. Meguntam a monotonitást. Meguntam a hiányát azoknak a dolgoknak, amiket őszintén szeretek. Meguntam az országunk vezetőinek a döntéseit. Meguntam minden nagyokos tanácsát. Meguntam, hogy sosincs olyan, akinek lehetne egy kicsit mesélni, és nagyon sajnálom, hogy lassan én is ilyenné válok. Meguntam a kéregetőket. Meguntam az ideges telefonhívásokat. Utálom az internetet. Utálok beszélgetni. Utálok enni, és az ételre gondolni. Utálom, hogy utálom magamat, és hogy ez az utálat meggátol abban, hogy jobb életem lehessen.

És mondhatnám még tovább, de meguntam félúton. Ezt is.

Az Udvaribolond

Az új év kezdetének harmadik napján -, amikorra a bejgli megkövült sarkával már csak lovat patkolni lehetett – nagygyűlést hívott össze a birodalom vezetése.

Mazsolává aszott aggastyánok és lélekrokkant fiatalok töltötték fel a terem közepébe ütött, patkó alakú asztal székeit. Eme sorminta szerű, fekete-fehér közösségben kétféle gyöngyszem alkotott ízléses, ámde unalmas nyakéket: azok, akik még nem ocsúdtak föl az előző évből, és azok, akik már belefáradtak a mostaniba. A király is az utóbbi század táborát erősítette. Szórakozottan forgatta minden tekintetben túlméretezett koronáját; a koponyája és az aranykarika közötti hatalmas rést dús hajával tömködte ki.

A balján helyet foglaló öreg tanácsos unott tekintettel állapította meg magában, hogy pusztán a fejdísz hátra billentésével esztétikusabb eredményt lehetett volna elérni, azonban elnézve a kupában megjelenő torz képet, inkább alázatosan hallgatott. Így már a feje is hasonlóan nagynak látszott.

A megjelentek hangulata egyébként semmiben nem különbözött az általános össznépi tendenciától; életük silány és üres volt. Képzelhetjük csak miféle párbeszédfoszlányokat nyeltek el az ódon vár falai! – leginkább csak a kellemetlen szagokra özönlő legyek zümmögéséhez lehetett immel-ámmal hasonlítani.

Abban az esetben, ha az ember mégis közelebb merészkedik és félreteszi tolvajlási szándékát -, hiszen akaratlanul is a szürkeség után kapunk, hogy kevésbé érezzük kirekesztettnek saját magunkat – némi nemű izgatottságot fedezhet fel minden szempár várakozó csillanásában.

Egyetlen üresedés van a patkó bal végében, amely kapocsként épülhetne be, akár egy ütőér, ami beindíthatja a vérkeringés folytonosságát. Ezen a helyen ül valaki, aki elsőre nem felfedezhető. Kicsi ember kuporog az óriási széken, magzatpózban, megtépdelt, szürke ruhákban. Élete derekán élénk és derűs volt, hosszú orrú cipőjének végén harsány csengettyű kísérte vidám énekét. Halványkék ruhája mosolyt csalt minden arca, szeme zöldje, bár nem illik az összképbe, mégis elvarázsolt mindenkit. Ő az előző udvaribolond. Ez a semmilyen időszak, pedig az ő végelgyengülésére hívja fel a figyelmet, valamint az éves döntéshozatalra. Nevezhetjük válogatónak is. A vezetőség egyébként is sokkal inkább hasonlít habzó szájú és farkaséhes bizottsághoz, akik a tökéletes, életszagtól illatozó statisztáját keresik életunt színészeik rothadó darabjának.

Az udvaribolond rangjával különleges kötelezettségek járnak; hasonlóan fontos részét képezi társadalmának, mint a király vagy a gyógyító. Ő, mondhatni, a gyógyítók királya. Na persze, ne gondoljuk, hogy egy ilyen pozícióhoz hasonló megbecsülés társulna, mint az előbb említettekhez. Az udvaribolond jelenléte nélkül a társadalom működésképtelen; nem arról van itt szó, hogy nem tud jól működni, hanem egyszerűen képtelen erre, ezt, pedig az emberek is megérzik. Habár nem feltétlenül ismerik el a bolondok munkáját. Személyük lényegtelen, az egyetlen, ami fontos, hogy a rájuk bízott feladatok valamiféleképpen végrehajtásra kerüljenek; vagy amiatt, hogy ne kelljen foglalkozni velük, vagy ellenkezőleg, hogy javíthatókká váljanak. De mindenképpen legyen egy alap, amit egyszerű munkával felül lehet írni. Elengedhetetlen, hogy szórakoztatóak legyenek, az ismételten figyelmen kívül hagyható, hogy ezt álcával vagy önmagukként érik el. Egyszerűen semmi nem fontos, amit valóban magukban hordoznak, hiszen mindannyiuk ugyanúgy végzi, mint az asztalnál haldokló, és hasonlóan feledésbe merül, amint haszontalanná válik. Érhető tehát a nemes lelkűek izgatottsága, hiszen az aggasztó hiányosságot - a saját érdekükben - azonnal pótolni kell.

A jó ég tudja mióta tétlenkednek, mikor légy röpül a király borába. Egy, a fában munkálkodó termesz nyelvének hegyén pedig vér buggyan ki egy szálka erőszakossága miatt.

 - Jeromos, küldje be azt a bolondot! – hangzik el egy asztalra csapást követően.

Merthogy ezen az egyen kívül több bolond – a hírszerzők jelentései szerint drasztikus létszámcsökkenés okán - nem jelentkezett.

Jeromosnak, a súlyos hadvezérnek minden lépése porfelhőt robbant ki a padlódeszkák alól. Az eltelítődő levegő köhögésre készteti - az egyébként is ingerült - királyt, aki kupáját felnyalábolva nagyot kortyol belőle. Bár, ez a tett a kellemetlenségek csökkentését célozza, mégis tovább súlyosbítja azokat, amikor szájpadlásán nagyot koppan az izgága lény, és veszett zizegéssel kiutat próbál keresni a külvilágba. Az asztalnál ülők kelletlenül néznek érintetlen italaikra és hatványozottan kerülik egymás tekintetét.

A szerencsétlen mellett ülő tanácsos ezt már nem bírja tétlenül, és paskol néhányat a hátán, bár, mindannyian tudjuk, hogy ez az ügyefogyott ösztönlény előbb választja a halált, minthogy ne vegye fenyegetésnek a bölcsebb iránymutatását.

Nagysokára, sűrű könnyfátyol mögül ordítani készül a király, de felpillantva kísérteties szempárral találkozik, amely az ajtó nyílásan les rája. Csak most hallják meg a vékony kuncogást, miután abbamaradt a szánalmas fulladozás, ami elnyomta. A kukucskáló figura alacsonyan fürkészve figyeli a történéseket és annak dermedt szereplőit. Hosszú orra fenyegető nyílként szegeződik a király szívére. Kitartóan merednek egymásra; a király tekintete villámok záporával próbálja rendre utasítani ezt a toprongyos kis vadócot, ami természeténél fogva szeleburdi tiszteletlenséggel áll ellen.  Ha ez nem pislog, hát amaz sem kezdeményez efféle gesztust. Nehogy már a ló vigye a dárdát, hogy utána meg a lovasának vértje akadjon fenn rajta.

 - Fáradj bentebb, peremvidék egyszerű jószága - fordul el tőle unalmat színlelve; az üres kupa után nyúlva látványosan remegnek ujjai.

Vékony, a keret tetejét súroló alak hajt ki a piciny palántából; végtagjai koordinálatlanul folynak be és sodorják magukkal testének apró részleteit. Ruhája minden drága kelmét mellőző parasztgúnyának látszik, amelynek tapintásától, már ha csak rágondol az ember, azonnal lúdbőrözni kezd. Színei, bár zavaros palettát alkotnak, amely fárasztóan hat a szemre, mégis meséssé teszik a bolondot - találóbb, hogy meseszerűvé. A buggyos váll- és combrész inas, szikár jellegű testet fed. Ujjai és nyaka, akár a szivárványszín porral összemaszatolt egzotikus kígyó, rajtuk karmokhoz hasonlító, egységesre reszelt körmök. Hatalmas szemét vörös rombusz forma keretezi, nyakán, tarkóján és füle körül – elől, hátul- a világ összes tájának szimbólumai, amelyek olyanformán ölelik körbe orcáját, mintha sámán alkotta maszkkal határoltak volna valamit, ami nem evilági. Haját szigorúan elrejti mókás fejfedője, amelynek két, fülszerű végén csengők himbálóznak.

Nézik és csak egyre nézik, mert hihetetlen, hogy szája vonalát nem festék formálta: ember nem képes ilyen széles mosolyra. Ez egyszerűen természetellenesen boldog!

Hogy révületbe esnek, vagy elborzadnak a jelenlévők – elsőre megállapítani nem nagyon lehet, hiszen alapjaiban véve, ahogyan merednek a feléjük sétálóra, bármelyik eshetőség előfordulhat. Szemük le s föl jár az idegenen, de hasonlóan az előbbi jelenethez, nem mernek egymásra nézni, mert félnek, hogy a bolond, akárcsak a király, fejüket veszi – csak őfelségéhez képest puszta kezével. Megvetés és félelem keveredik tekintetükben; megvetni magukat vetik meg, amiért ilyen egyszerű jelenségtől a falra tudnának mászni, félelmük, viszont egyöntetűen a bolond felé irányul.

Ugyan, mit tudna kezdeni velük egy táncoló, nyivákoló és vicsorgó bugris? Őket szolgálja, tehát ő tőlük függ, nem ők őtőle. De akkor mi ez a borzasztó érzés, ami hatalmába keríti őket? Miért érzik azt, hogy egyszerre gyengébbé váltak bármely kezdetleges és elhasználódott formájuknál?

Az Udvaribolond fájdalmasan görnyed előre, míg a vonásai is egészen belerokkannak az üdvözletbe, ahogyan mélyen meghajol. A hideg futkos az emberek hátán a szakadozó mozgást nézve. Ráérősen emelkedik fel. Lábát szépségesen lendíti maga mellé, combjának belső fele bársonnyal borított, rajta hamisítatlan aranylánc feszül meg szakadt ruhája alól előbukkanva, amint félkörívben vezeti végig teste körül. Karja csak ezután követi alázatosan, szigorúan akár a kard vagy a kopja merev, szolgalelkű mivoltában. Ujjhegyre emelkedik; levegőben lévő lábát a földön egyensúlyozó mögé zárja keresztben, majd megáll így, olyan magabiztossággal, ahogyan más két telitalpon is képtelen lenne. Természetellenes mosolyát fenntartva, sűrű, bájos pislogások közepette, ügyelve arra, hogy mindenkivel kellőképpen felvegye a szemkontaktust, mondókába kezd:

 

Vakon teszem kérésed, miközben teljes világod tisztán látom

Neved, ha hamis, mint Júdás, akkor is szolgálom

Ha megfakulsz, hát színt adok

Élettelen életedben helyetted lopom majd a napot

Hibáztass vagy verj, ha Urad jogosan verne téged

Elhazudom gyermekdallal, hogy mit teszel, nem lehet vétek

Ha úgy kívánod, elveszem hát magamtól az élethez való jogot,

hogy élőnek hazudhasd magadat: én vagyok az Udvaribolond.

 

A falak, mintha elveszítették volna visszhangzásra való hajlamukat, olyan, mintha mindenki közvetlen közelről hallaná a kimondott szavakat. Mintha egyenesen a koponyájukban rezegne, nem motyogva, nem hadarva, hogy az agyuk minden kis barázdája felfogja, mivel állnak szemben. Mint amikor tudatosítani akarod, hogy mindened meg van, amire a másik vágyik. Mindent megadhatsz neki, és ezért a kisujját sem kell mozdítania, de még csak közel sem kell kerülnie hozzád ahhoz, hogy megkaphassa.

Ha képes lenne rá sem tudna közbe szólni senki más, hiszen apró szünetet tartva, újrakezdi üdvözletét. Meg sem moccan, egy izma sem rándul meg, csak végeláthatatlanul ismétli a sorokat, amíg az emberek teljesen elvesznek egy megálmodott mítosz beteljesedésében. Mindenkit megbabonáz a monoton hanglejtés, a szoborszerű megjelenés, amely azt sugározza, mintha a legékesebb bútora, a legelemibb része lenne ennek az egész felhajtásnak. Na meg az átható tekintet ereje, amelyben nincs semmi, csak munkálkodás, ahogyan mélyen a szívükbe és tüdejükbe mar, megrázogatja, majd elengedi őket és táncot lejt körülöttük. Szerveiket forróság önti el, szájukba nyál tódul; egyszerre lesz éhes, szomjas, felajzott mindenki, és egyszerre kezdenek el vágyni olyan dolgokra, mint az ölelés, család, tervek, birodalmak…

Szigfrid tanácsos változást észlel; légvételei mélyülnek, elméjébe beférkőznek bizonyos képek: Matildának friss húst ígért vacsorára, aki azonnal serényen főzni kezdett az otthoni hozzávalókból, hiszen tudta, hogy ura biztosan el fogja felejteni, hogy apródját el kell küldenie a piacra. Azonban Szigfridnek ez most hirtelen eszébe jutott. Pislog néhányat és elégedettséget vél felfedezni a bolond félmosolyában, aki kézfejére emeli tekintetét, amelyen immáron vastag bőr feszül. A fiatalos kéz megviselt vonásait kutatja, azonban minden ránca kisimult, haja teljesen benőte tükörsima fejének búbját, addig recsegő-ropogó tagjai, pedig élettel telve fedezték fel ismételten az önfeledt mozdulatok színes tárházát. Van, aki a kupában pillantja meg először önmagát, van, akit a másik bámul meg ijedten, de végső soron mindenkiben tudatosul, hogy ismét ereje teljében van.

Az üdvrivalgás erősödésével egyidőben fakulni kezdenek az Udvaribolond ruhájának színpompás részletei. A fokozatosan terjedő hangzavar emelkedésére foszlásnak indul az anyag és egyre veszít tartásából, míg gyengélkedve a földre nem hullik, magára hagyva a mantrázó bolondot. Az aranylánc izzik és felsérti a korábbi hegeket meztelen bőrén; arcfestésének pigmentjei pedig mesterséges igyekezetet meghazudtolva mélyülnek a világ legszaturáltabb árnyalataivá. Tűzpiros ágyra fektetetett szem méri fel a határtalan örömet, amely reménnyel teli, munkálkodásra kész embereket sejtet, akik szerelemmel fordulnak az élet csodája felé. Tervek, régi gondolatok sejlenek fel mámorittasan, de elvesznek, nem érthetőek tisztán.

A bolond csontjai üvegszerűen pattognak, amely lehet, hogy fizikailag kissé ingataggá teszi, azonban lelki ereje ellensúlyozza a feladatával együtt járó teher súlyát. Remeg, de mégis tart. Összeesik, de közben mégis nyílik, virágozni készül. A meghűlt, csontos ujjak meghatódottan a szegycsont baloldalára siklanak, megmelegedve a lángoló szív tábortüzénél, amely befogadó életek táplálására született és ellátta feladatát. Beesett szemének medrét könnyek tisztítják, amelyek olajként szítják a benne lángoló tüzet. Miután őmaga is merített ebből az erőből, leengedi testsúlyát, és még komótosabb, rozsdásabb mozdulatokkal az üres hely felé csoszog. Egyre mélyülő sóhajai kipattintják teste horpadásait.

Egy lépés és csend támad; a másodikra fulladozni kezdenek az emberek. Csontok roppannak és kupák dőlnek le az asztalról, amint a fenyőgally vastagságú karok kapaszkodót próbálnak találni a hirtelen elmúlásban. Fehér vattapamacsokat dobál a halál előszele, a kiömlött ital nyugalmas csordogálását, pedig egyedül a korona méltóságteljes koppanása szakítja meg egyetlen, az utolsó lélegzetvétel erejéig. A teremre egy szoborcsarnok némasága telepszik, melyet borszökőkút ölelése tesz az élet ünnepéhez méltóan fenségessé. Minden csupán pár tucat másodperc; ennyibe telik megkövesült múmiává válnia a céltalan és torkos emberiségnek.

A bolond tekintete érdeklődve keresi hasonszőrű társát. Mosolyognia kell, amikor az olyan bágyadtan nyitja ki zöld szemét, mintha pusztán egy édes álomból ébresztették volna fel.

Leemeli a király palástját, majd gyengéden a kuporgó alakra teríti, aki azonnal lesimítja a válláról, és lassan felkecmereg a székéből. Először még támaszkodnia kell, és abban a pillanatban nem látszik olyannak, aki túlélhetné ezt a megpróbáltatást. Végül minden erejét összeszedve elcsoszog, és hogy az alkohol okozza-e, vagy a természetéből fakadóan kap-e erőre benne az élettüze, az tulajdonképpen lényegtelen is. A halványkék anyag foszlányai finom porként morzsolódnak szét mögötte. Bőre alatt gombafonalszerűen burjánzanak az izom fibrillumai, a mellkasát keresztező aranylánc pedig egyre feszesebbé válik felettük.

A kitárt ajtóhoz érve egy izmos, tömzsi test fordul hátra. A bolondok meztelenül néznek egymásra, és a szemüket keretező rombusz vérvörösen izzik a sötétben, közöttük kék folyosó fodrozódik a bor felszínén, és csend van, békés csend.

Én ezt viszem Magammal

Kis táskámban mindig is kevés dolog fért el igazán, úgy hogy azok ne sérüljenek meg a tömött erőlködéstől. Aztán utazni kezdtem és rájöttem, hogy az otthon megteremtéséhez bárhonnan lehet csecsebecséket összevásárolni - infláció idején lopni, keresztény felfogáshoz mérten meg "kölcsön venni" -, de az otthonérzés megteremtése egészen más tészta... a hozzávalókat gondosan kell válogatni, mert ezek nélkül nem állna össze a massza, és csak elfolyna a torta, bármennyire lenne jó minőségű a bútorzat vagy a ruha, amit elcsomagoltam Magamnak. Az előbbieket nehezebb is ott hagyni, ha hirtelen indulni kell. Azokat hordozni szokás.

Most ismét útnak indulok és végig kell vennem, hogy mit viszek Magammal: 

1. Holtpont-járó bakancs, hogy könnyedén vegyük az elhúzódó akadályokat, és mellé kis álomcsomag, amely lehetőleg szivárog, érintkezik a külvilággal, nehogy megromoljon a táska aljában felejtve. 
2. Egy papír, melyen színházi előadáson elejtett könnycseppek és Nyina monológja van, ha könnyen eldobnák azt, amit türelmesebben kell bogozni és megrémülnénk az élettől.
3. Elnyújtott ölelés, pokrócba tekerve, hogy megőrizze a meleget és az illatokat. 
4. Egy hazatérő kutya boldog lihegése és farokcsóválása, hogy ne felejtsük el, hogy a hűség létezik. 
5. Beletörődést félrázó dübörgés, sírva vigadás és összehajló testek mámoros önfeledtségének emléke, ha hirtelen túl komolyan vesszük a saját nyomorunkat. 
6. Bakelit lemez, amin hamis hegedű szól, az albumborítóján Te, ahogyan rátáncolva megtanulod, hogy tökéletlenül is képes vagy végezni azt élethivatásodat, amit Neked szántak. (megjegyzés: még életben is tarthatsz vele másokat.)
7. Spotify lejátszási lista (ez foglalja a legkevesebb helyett), amely nemzeti identitástudatot ad.
8. Egyetlen alma, ami folyamatosan völgybe pottyan, hogy elhiggyük, vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincsen lejjebb, de úgyis felhozzuk, hogy életben maradjunk. 
9. Karácsonyi képeslap egy valaha, kamaszlányos rajongással említett kedvenc színészed idézetével; nem az idézet miatt, csak hogy tudd, hogy mindig lesz olyan, aki figyel Rád, akkor is, ha komolyan vehetetlen vagy. 
10. Egy karszalag, amit csak azért téptél le azonnal, mert fájt, hogy vissza kell térned a valóságba. Rejtsd a kedvenc édességed dobozába, hogy amikor kinyitod jobban kelljen az "elölről újra", mint a glükóz a sejtjeidnek. (megjegyzés: ezzel csak óvatosan; rejtett zsebben tárolandó! Függőséget és elvonási tüneteket okozhat, ami általános levertséggel és időszakos, heves kalandozás iránti szükséglettel járhat.) 
11. Tablóképek emberekről, akik lehettünk volna, ha nem olyanok vagyunk, amilyenek. (megjegyzés: társítandó egy üvegcsényi szuszpenzióval, amely 2/3 felismerést tartalmaz oldatként, benne 1/3 hála-por őrleménnyel.)
12. Éhség - nemcsak az almára, hanem - alapvetően a kihívásokra. (megjegyzés: önmagunk megkérdőjelezése semlegesítheti a hatást, késleltetheti a gyógyulást. Együtt ne alkalmazd!)
13. Kényelmes fekvő pozíció, ha egy túl erős pofon után nem tudunk azonnal felkelni.
14. Térkép emberekkel, akik hittek bennünk; iránytű, amely segít visszatérni Hozzájuk.
15. Vitaminok, hogy elkerüljenek minket a károkozók (felelősségvállalás, megbotlás, önazonosság és önmegbecsülés/napi 1 tabletta).
16. Rekreáció.
17. Feltétel nélküli szeretet.
18. Isten.

Én ezt viszem Magammal. Na és Te?

A bár

 

Egy útelágazásnál – ahol nagy döntést hozunk meg, amikor elforgatjuk a kormányt vagy a csípőízületünket -, a legmegfelelőbb rosszat kiválasztva kell jobbra fordulnunk, hogy egy városba érkezzünk. Azt, amivel közlekedtél és eljutottál idáig a 18-as mérföldkő előtt kell hagynod, az első zenész mellett. Azután… hát azután nagyon sokat kell sétálnod, hogy újra embereket láthassál. Fejed ez idő alatt kiürül, tested gyúrhatóan forróvá válik, szinte ráolvadsz az aszfaltra, amely alulról hevít. Mire elérsz a boltíves bejáratig, azon kapod magad, hogy az egyetlen dolog, amely lépteid tempóját, és izmaid belső, irányíthatatlan vibrálását hajtja: az öreg rövid énekének dallama, akivel ki tudja, hány perce, órája találkoztál. Minél bentebb találod magad az olaszosan keskeny, kanyargós utcákban, annál erősebb visszhangban hullámzik feléd ez a dal. És ez az idegen környezet a virágokkal, a több ezer színpompás téglával, az élénk, pasztelles zsalugáterekkel és alacsony erkélyekkel, egyszeriben otthonszerűen ismerőssé válik számodra. A főtéren ékes, selyem-páncélba bújtatott muzsikus had szórakoztatja a fémasztaloknál csacsogó vendégsereget.

A tömegben felfigyelsz valami különösre. Az egymással farkasszemet néző házsorok között ringatózó táncosnők némelyikének piros szalag szorítja szigorú kontyba pokolszín frizuráját. Ezen dekoratív sormintát kell követned, hogy elérd azt az úticélt, amelyet néma és vak, aki csak létezik, de nem él, soha nem találhat meg. A város szívében, ugyanis, van egy bár. Egy bár, ahol az emberek napnyugtától napkeltéig meztelenre táncolják drága bőrbe bújtatott talpukat. Úgy tartják, az ember kevésszer képes olyan őszinte valójában megmutatkozni, mint amikor ír, vagy táncol. Ennek egyszerű oka, hogy természetünknél fogva alkalmazkodunk, formáljuk magunkat, hogy tartozhassunk valahová. Azonban, amikor írunk vagy táncolunk, kénytelenek vagyunk szembenézni valódi énünkkel, amely mesterkéltnek és valótlannak, egyenesen elviselhetetlennek hat, ha bármely irányba igazodni próbál előre lefektetett sémákhoz. Itt az a szabály, hogy akinek elméje éles, ajka pedig tökéletesen formálja a szavakat, annak testével is tudnia kell kommunikálni.

A hibiszkusszal és rózsával díszített korlátok mentén meredek lépcsősor vezet lefelé; az ajtónál egy veterán ül és az unokája. Tudniillik; az emberi természet feltérképezését az végzi a legjobban, aki túl sokat látott, vagy érzékeit nem tompította el a hangzavar, amely igyekszik megtölteni koponyánkat, csak az általános teltségérzet kedvéért. Ennél nagyobb biztonságra nincs szükség, ugyanis az erőszak soha nem jár együtt tisztánlátással. A lélek védelmére, pedig legalább akkora hangsúlyt kell fektetni, mint arra, hogy a teljes pompájában ágyba fektessük a társadalmunk által csinosított, mozaik-bőrhuzatot.

Ebbe a bárba az ember mindig párban érkezik: itt semmi és senki nincsen egyedül. A veterán az unokájához, az ajtó a falba szegecselt kerethez, a zenéhez élvezet, az élethez az ember szívén elaltatott hála, Te pedig Hozzám tartozol. Olyan párban érkezel ide, ahol a Te mindig más, azonban vitathatatlanul egyformán értékes, mint az örökké változatlan Én. Életre szóló kötelességeink nincsenek egymás felé. Azonban a táncunkat, amelybe kéz a kézben léptünk bele, az utolsó elhaló akkordig el kell járnunk. Akármennyire is úgy tűnik, ez nem egy fájdalmas dolog, amelyben megsérülhetünk. Sokkal inkább varázslatos, hiszen az ember, talán, az egyetlen ezen a világon, aki képes arra, hogy egy teljes élet elmúlását követően is újabb réteget fejtsen le önmagáról, amely addig idegen volt mások számára.

Mindenkinek pontosan egy személyre jutó helye van, ahol mozdulataink kiteljesedése zavartalanul végbe mehet. A közelség és a szűkösség miatt több tucat ember illata keveredik egymással: parfümök, szappan, öblítők, feromonok… A legerősebb behatást egyértelműen az izzadtság illata kelti, amit senki nem próbál meg elnyomni egy újabb adag üvegcsébe zárt fűszerkerttel. Az, ami természeténél fogva nem képes megközelíteni a mesterségest, nem kell, hogy szükségszerűen visszataszító legyen. Sokkal inkább olyan, mint a napfény által fakasztott aromák. A melegség, pedig ebben az esetben az emberi katlan fokozatosan forrósodó szenvedélyéből eredeztethető. Itt, ezen a helyen a szégyenérzet nem létező fogalom, mert a szégyent a meghurcolt emberek egymás felé irányuló bosszúállása teremti, amiért önmagukért soha nem voltak képesek igazán kiállni. Emiatt is tiltott - főként a tánctéren - a tükrök felszerelése. Bármit tehetsz, hogy emléket képezz le, amelyet elmentesz elméd biodigitális fotóalbumába, táncolni önmagad azonban nem láthatod. Egy swinget, rocky-t vagy salsát szégyenérzettel egyszerűen képtelenség eltáncolni. Aki az illata, a haja vagy a lépései miatt aggódik tánc közben, az szégyelli felvállalni a pillanatnyi, soha meg nem ismételhető önmagát. Úgy kell ezt csinálni, ahogyan a zene teszi: mert a zene soha nem szégyelli, amit kihoz a szemérmetlenül táncoltatható, lecsupaszított emberi lélekből. És amikor ez a zene felcsendül… Az ajtók már azt megelőzően tárva nyitva állnak; lágy huzat frissíti fel az órák óta társalgókat, poharak koccannak és nevetés tölti meg a teret. Egészen addig, amíg meg nem jelennek a zenészek. Akkor hirtelen olyan csend lesz, mint a templom padjai között, amikor végig halad lobogó palástjában a szent, és örökérvényű igét hirdető lelkipásztor. Elhelyezkednek a körszínpadon; humán-tetrist játszva pakolgatják a hangszereket és a színes sámlikat. Rakás-szerűen összerendeződnek; az emberek pedig oda sem nézve töltik fel a pultokat, hogy szabaddá tegyék kezüket az első táncra. A párok remegve állnak a kezdőpozíciójukban, légzésük üteme megváltozik, ahogyan rajtkész állapotban feszülnek meg idegeik minden csikordulásra, a lekerülő ruhaneműk hangtalan puffanására és arra, ahogyan a muzsikusok ülőhelyzetbe ereszkednek. Nincsen visszaszámlálás, csak rutin, amely tökéletes szinkront teremtve fakasztja az első, a második, és a harmadik hangszer orgánumát. Na és akkor, akkor felcsendül a zene. Az idegfeszülés ellágyul, az agy kontrollközpontjai kisülnek, és minden élni és mozogni kezd a parketten. A test különböző részei fogni kezdik a rádiócsatornákat, megmutatkozik az ösztön, a kezdetektől való, amely nem rombol vagy épít, csak ciklikusan felhasznál és fenntart, kihasználja azt, amilye van és megosztja a másik féllel. Csak eztán koppan a sarok, vékonyodik el a cipő talpa, miközben csusszanva siklik a padlón. Az anyag nyirkossá válik a levegő szemérmes párájától és a hirtelen feltörő, általában elfojtott érzésektől.

Két ellentétes valóság között, ahol élet és létezés találkozik félúton egymással, van egy bár. Habár… a küszöbét formára csonkított ember soha nem fogja átlépni.

Bátorító gondolatok

A reggel nem a monotonitás folytatása, hanem lehetőség, hogy más szemmel nézhess az aktuális helyzetre. Frissen, több energiával. Mert semmi nem hoz olyan lendületet, mint a kora reggeli szellő, ami kávé vagy tea illatát hordozza, és amit zenével érdemes átélned. Válassz hát téli dalt, amely nyugalmat hoz elmédre, nyáron pedig válassz tüzeset, amely felpezsdít és munkálkodásra késztet. Ha nem is hallgatod holtodiglan minden nap, legyen egy dalod, ami a reggeli, hűvös szellőre emlékeztet. Hogy ha forrongsz és félsz, eszedbe jussanak azok az érzések, amikor átfúj Rajtad a tél megnyugvása. Mert a tél nem pusztulás és szürkület, hanem elszenderedés, álmodás és tisztulás. A virágzást megelőző állapot. A belső munka serény készülődése a megvalósításra. Ne félj, kérlek, mert van megoldás. Ne hidd, hogy örökké tart, mert nem tart örökké semmi sem. Minden átalakulás, minden felkészülés valamire, és mindig történik valami, miközben mi átéljük az életünket. Így hát zavar mindig lesz, és mindig fel fog borulni a rendszerünk. De mindig van valami szép és mindig van valami, ami felfrissülést okoz. Tárd hát ki az ablakod reggel, mert a fény megvilágosít és élt ad, válassz hát zenét, mert csak a ritmus tart mozgásban, és szívd Magadba a reggeli szellőt, mert elhasználódott levegőben nem tudsz tisztán gondolkodni. Adj időt Magadnak a feltöltődésre, mert fel fogsz töltődni.

Mert "olyan nincs, hogy nincsen több erő, és ez megnyugtató" (Follow the Flow).