Mindig is azt gondoltam, hogy egy nagy hiba vagyok, semmi más. Nem érdemlek semmit. Majd addig sikerült fejlesztenem ezt a dolgot, hogy hibázni emberi dolog, és amúgy is olyan jelentéktelen vagyok, hogy senki nincs, aki felfigyelne rám. Nem lesz olyan, aki megszégyeníthetne, szóval kedvemre próbálkozhatok, fejlődhetek, ahogy jól esik. Csak semmi kockázat! Mindent lassan, háttérbe húzódva, nehogy meglássanak. És most itt ülök a 24-es Állomás fullasztó csendjében, ami abban különbözik az elmúlt időszaktól, hogy van itt valaki, aki kendőzetlenül látja az igazságot. Ez a lány látott, amikor el akartam tűnni és látja, milyen szánalmas vagyok valójában. A rémálmok beteljesedése – két felvonásban.
- Tudod – szólal meg hirtelen, de a keze egy pillanatra sem áll meg. –, igazán érdekes, hogy egész életedben egyetlen vonatra sem szálltál fel.
Felé fordulok, de rám sem hederít. A szeme előtt repkedő tárgyakat bámulja, amelyekből minden körrel egyre kevesebb lesz, ahogy a zsebébe dugdossa őket. Az utolsót az ölébe ejti, az eredeti helyzetébe, ahogy megismertem.
- De téged sem hibáztathatlak. – Elcsuklik a hangja, és amikor befejezi a mondatát, zavarossá válik a csavarhúzó körvonala a remegésétől. - Még az alap-állomásaid sem élhetted meg teljesen: mert kiszakítottak a körforgásukból.
Néma és fájdalmas együttérzéssel sír mellettem. Nekem ehhez soha nem volt jogom; hogy bármit sajnáljak, ami velem történt. Biztosan vigasztalni próbálom, de nem jutnak el a tudatomig azok a szavak, amik elhagyják a számat. Ez az egész nap olyannak tűnik, mint a félálmok zuhanás előtti, tompa pillanata, amiből nem tudok felébredni. Nem tudom, mit mondhatnék a reakciójára. Nem értem, hogy neki miért fáj ennyire valami, ami réges-régen történt - ráadásul nem is vele. Eszembe jut a hozzá hasonló korú énem, és képek rajzolódnak ki egy májusi hárssal keretezett utca végéről, egy játszótér sziluettjéről és vonatkerék kattogásáról. Vonatnak még csak formája sem jelenik meg a múltam nosztalgikus árnyjáték színházában. Akkor hasít belém, hogy azért nem tudok már mit kezdeni ezekkel a szavakkal, mert ezekre nem most lett volna szükségem, és mert soha nem gondoltam, hogy ezeket bárki képes lenne kimondani.
- Alap-állomások? - hárítok, hogy összeszedhessem magam annyira, hogy képes legyek felfogni, amit mond.
- Igen.
Idétlenül törölgeti az arcát, én meg azon kezdek szorongani, hogy nehogy kiszúrja a szemét a csavarhúzóval. Ekkor látom igazán annyi évesnek, amennyi valóban lehet. Végre kibillenek a tompaságból és ténylegesen figyelni kezdek rá.
- Alapnak tekintjük azokat az állomásokat, ahová vonatok nélkül jut el az ember. A születésed és az Első Nagyutazás közötti szakasz az alap-állomások csoportja.
- Na és mi jön az alap-állomások után?
- Az, amit elkerülsz - suttogja. - Az álmaid.
- Álmok? - Nem kissé ütközöm meg ezen a kijelentésen. Ez egy eléggé elcsépelt elméletnek tűnik, bár teljes mértékben megmagyarázná az emberek megszállottságát.
- A személyes prioritások és az önmegvalósítás - élcelődik. - Ha az tudományosabban hangzik neked.
Egy halvány mosoly lenyomata fut át mindkettőnk arcán, de nem tud teljesen ránk telepedni a beszélgetés súlya miatt.
Elkerülném az álmaimat? Ha. Azok, akik a vonatokkal tovahaladnak mellettem, egy olyan embernek látnak, aki lemond arról, ami fontos neki? Miért baj, ha megelégszem a kötelességeim teljesítésével? Nem hiszem, hogy megérné ennyi munkát fektetni egy olyan életbe, ami ennyire jelentéktelen. A kollektíván akarok javítani, ha már én magam veszett ügy vagyok. Ezért tettem meg mindent, amit vártak tőlem és kész voltam áldozatokat hozni mások javára. Egyre mélyebbre fúródik belém a felismerés fájdalma, amikor rájövök, hogy ezek az emberek már mind a saját szerelvényükön ülnek, és csak egy emlék maradok számukra. Egy szomorú tanmese a lányról, aki soha életében nem volt boldog, akkor sem, ha sok mindenben kiemelkedett. Majdnem kimondom, olyan hányingerszerű érzésként hullámzik fel a torkomban egy mondat: „hát ilyen soha nem akarnék lenni, még a sikerekért cserébe sem.”
- Tudod, szerintem sokan félreértik - megakad, mert elgondolkodik, de nem tudnám megmondani min. -, hogy tulajdonképpen ’milyen célt szolgálnak’ ezek a szerelvények. Azok a hibásan összeírt menetrendek mindenféle zagyvaságot hordanak össze megállóhelyekről és időpontokról. Megpróbálják megsaccolni, hogy a legismertebb vonatok nagyjából melyik állomáson bukkannak fel. A szerelem vonata a 14-es körül, a karrieré nagyjából a 17-esen, és így tovább. - Ekkor unottnak tűnik, úgy látszik, erről egyáltalán nem akart beszélni. Pusztán szükséges eleme egy fontosabb tény magyarázatának.
- Azonban, ha engem kérdezel, a legnagyobb tévhit, hogy azt gondolják, a vonatok feltételei a haladásnak és nélkülük csak malmozik az Utazó. Vegyük példának, hogy valaki felszáll a 19-esen egy szerelvényre, hogy könnyebben eljusson a 25-ös Állomásra, ahol gyermekáldásra, pénzre és a szerelemre számít. A vonatok nem így működnek. Mi több, konkrétan az élet nem így működik.
- Egyáltalán nem meglepő tény, hogy az állomások száma az éveidet jelöli. Egészen az elsőtől a Decessus megjelenéséig minden állomásod a saját lábadon kell végig járnod: a fájdalmakat, a csalódásokat, a fejlődésed különböző mélységeit és magasságait. Ahhoz, hogy meg tudd oldani az eléd gördülő akadályokat, tapasztalnod kell a városokban, fel kell szerelkezned megoldásokkal és szemléletmódokkal. Nincs olyan vonat, ami elvégzi helyetted ezt a munkát, akkor sem, ha kényelmesebb, és mindenki megérzi a kárát előbb vagy utóbb annak, ha nem akarja beletenni az életébe azokat a kilométereket, amiket le kell sétálnia.
- De akkor mi értelme a vonatoknak? Azt gondoltam, hogy talán szerencse műve is ez az egész… ha jókor vagy jó helyen, könnyítheted az utazásod. Rátermettség és szerencse, vagy valami hasonló - mondom.
- Specifikusabbá teheted az utazásod - helyesbít. - Valóban a saját, személyre szabott utaddá válik az életed a vonatok beiktatásával. Ezt tudod megalapozni azzal, ha dolgozol a kirakósodon.
A… kirakóson? De..
- Ez hogy van összefüggésben a vonatokkal?
Végre ismét ellágyul a tekintete, és egy bölcs elnéző kedvességével mosolyog rám, ahogyan csak egy felnőtt tud a kíváncsi gyerekre.
- Elmagyarázom. Amikor megszületünk, az ég játékboltjából leemelnek egy kirakóst, és a dobozát alaposan összerázzák. Ezek a kirakósok több millió darabosak és egy beláthatatlan, hatalmas képet ábrázolnak: az életed. Mindegyik egyedi, maximum megközelítőleg hasonlóak. Ezt a hátizsákodba tuszkolják - mutat mellém.- , és útnak indítanak. Te kikerülsz a rengeteg részeddel, amik közül egyik sem kapcsolódik a másikhoz. Találkozol más Utazókkal, tapasztalsz dolgokat, sok mindent látsz és érzel, és próbálkozol az összeillesztésükkel. Ahogy egyre nehezebbé válik a hátizsákod és formálódni kezd ez a kép, úgy kezdenek el felbukkanni a vonatok is.
- Tehát, ha jól értem - kapcsolódok be én is. -, a kép, vagyis a személyiségem részeinek összeillesztésével kerülhetek olyan állomásokra, ahol megélhetem az álmaimat.
- Nagyjából - mondja, és megint olyan furcsán gondolkodik el, mint az előbb, és ekkor jövök rá, hogy úgy próbálja forgatni a szavait, hogy én is megértsem, hogy miről beszél. Hozzám szabja a lényeget.
- Inkább úgy képzeld el ezt a rendszert, ami a személyiségedből fakadó tényezőkön alapszik. Azért is mondom ezt: nagyjából, mert valóban az egésznek az alapja, hogy te jól ismerd önmagad, és azt, ahogyan te működsz. Ha ezzel tisztában vagy, csoportokba tudod rendezni a halmot alkotó darabokat, és éles képet alakíthatsz ki belőlük. A darabok összeillesztését segítik az összegyűjtött értékeid – leginkább a tapasztalataid- is. Tételezzük fel, hogy az egyik sarokban először egy kazettát, majd később egy mikrofont és végül önmagad rakod ki, ahogy egy színpadon állsz a saját koncerteden. Ha egy lehetőség megvalósíthatónak tűnik, hamarosan egy vonat gördül be az aktuális állomásra, ahol tartasz. Egy Desztináció egy olyan lehetőség, amelyben kiteljesítheted az éned azon részét, ami szorosan kapcsolódik – ezen példa esetében – a dalszerzéshez vagy az énekléshez.
- Ha az Utazók életében megteremtődik egy lehetőség, üzenet érkezik a Központba, ami tartalmazza az Utazó nevét, azt, hogy melyik állomáson tartózkodik éppen, és hova tud eljutni a lehetőségével. Ezeket az adatokat megkapja az érintett Vasutas, és amennyiben ismert Desztinációról van szó, megkezdi a vonat felkészítését, ha pedig teljesen új, egyedi lehetőségről: megtervezi, és megépíti a szerelvényt. Az útvonalat és a hozzátartozó sínt minden esetben a Sors alakítja ki. Ebbe senkinek nincs beleszólása, még a Központnak sem.
- Elméletileg a Desztinációk nem egy végleges állomást jelölnek, hanem egy olyan azonos számjelzésű állomást, ami egy másik vasútvonalon helyezkedik el. Ezt - megakad és valami olyat fókuszál, amikor elpillant a távolba, amit én nem láthatok. - csak hallomásból tudom.
Azért, mert ő a Nagy Vasútvonal 24-es Vasutasa - válaszolom magamban, de nem adok neki hangot, amikor észlelem, hogy a rátelepedő szomorúság áthajtogatja a tartását.
- Eszerint ugyanúgy folytatom az éveimet - mondom megvilágosultan. -, csak valóban egy sokkal személyreszabottabb életben.
- Pontosan - bólogat.
- Nyilvánvaló – folytatja, miután nyelt egy nagyot. -, hogy néhány állomáson több ember is tartózkodik. Attól, hogy egy Desztináció egyedi, nem jelenti azt, hogy csak egy ember juthat el oda. Van olyan, hogy konkrét tömeg áll a peronokon, de olyan is előfordul, hogy senki. Te is láthatod, hogy most is csak ketten vagyunk itt. A többiek a 24-es városában vannak éppen. Tapasztalnak, élik az életüket és amikor eljön az idő, kijönnek ide azokkal a dolgokkal, amiket a hátizsákjukba gyűjtöttek, hogy tovább induljanak. Az igazán mesés, ha több ember áll itt, amikor begördül egy vonat. Ebben a korban ez kifejezetten gyakori. Talán erre mondják azt, hogy „vannak olyanok, akikkel egyfelé visz az utatok.”
Fojtogató hiány kezd terjedni bennem, de nem tudom felidézni azoknak az arcát, akikhez kapcsolódik.
- Nemcsak a Vasutasok kapják meg ezeket adatokat, hanem a Mozdonyvezetők is. A Mozdonyvezető felelőssége, hogy a vonat eljusson Desztinációhoz az Utazóval együtt. A kedvenc csavarom - újra izgatottá válik és erősen gesztikulál emiatt.-, amit álmában sem sejtene senki, hogy egyébként bárki lehet Mozdonyvezető, sőt, az emberek nagyrésze életében egyszer az is lesz. Már, ha elfogadja. Egyébként, ők sokszor kifejezetten kegyetlenek tudnak lenni. Van, hogy szimpátia alapján válogatnak, és a nemtörődöm típusúak olyanokat is felvesznek, akik nem odavalóak. A lehetőségek csak akkor válnak jegyekké, amivel az Utazók felléphetnek a vonatra, ha a Mozdonyvezető is elvállalja az utaztatásukat.
- Gondolom csak az vihet el egy Desztinációra, aki érintkezik velem az életem valamelyik pillanatában – kissé sürgetően mondom ezt, hogy összegezzem, amit eddig mondott és tovább léphessünk.
- Tudom, a Desztinációk mindennél jobban érdekelnek téged – hangja ismételten szórakozott, de most nem társul mellé sem harag, sem cirkuszi mutatvány. - Nem árulok zsákbamacskát, ha elmondom, hogy ezek az állomások a szerelem, a gyermekáldás, különböző karrierutak, egyetlen és megismételhetetlen történések – és ezek nem mindenkinek adatnak meg. Ugyanis a vonatok és a végállomásaik nem az élet kötelezően megjelenő elemei.
Üres kongást hagy bennem a kijelentése. Hogy lehet az, hogy az élet mozgatórugói nem feltétlenül képezik a részét?
- Úgy érted le lehet élni egy egész életet az alap-állomásokon is?
- Ugyan mindenki más lehetőségekkel gazdálkodik, amit te is látod, hogy sok minden befolyásol, de az is fontos, hogy a vonatra csak te szállhatsz fel. - Mélyen néz a szemembe. - Akár éveken keresztül adogathatjuk át egymásnak, mi, Vasutasok a szerelvényed. Egy lehetőségből soha nem lesz Desztináció, ha te elutasítod.
Az a furcsa zöld vonat jut eszembe, ahogy kérlelve szuszog az átmelegedett fémszerkezete miatt, és az ahogyan harmadszorra is elengedem magam mellett. Hiába lépek fel az egyik lábammal, a másik soha nem követi egyik esetben sem. Ha az én utam volt, miért nem jött vissza soha többé…?
- A rendszer csalása, hogy néhány részlet egésznek és valósnak tűnhet, de mégsem az. Ezek azok a döntések, amiket annak ellenére is meghozol, ha a darabok megsérülnek és torzulnak ebben az erőlködésben. Ezek általános diszkomfortérzettel járnak; egyszerűen azt érzed, mintha nem a saját bőrödben lennél. Mintha valami rendelleneset cselekednél, ami a természet törvényei ellen való.
- És ezekhez is – Lenyelem a makacsságom, de külön figyelmet fordítok arra, hogy az igazság a felszínen maradjon, hogy végre megízlelhessem. - érkeznek szerelvények, nem igaz?
Bólint ugyan, de a tekintete önmagában is mindent elárul.
- Érkeznek, de felszállni nem fogsz rájuk. Olyan elemi ellenállásba fogsz ütközni, hogy hiába lesz ott a lehetőség, a vonat, de kiépíthető jövő nem alakul ki belőle.
Nézem a deformálódott térdemet, a bütykös lábfejemet, és a több tucat apró sérülést elszenvedett ujjaimat. Ti mindent megtettek, amit ki tudtam erőszakolni belőletek. Már nem kell elrejtenem a csípőm fájdalmát, és azt is elfogadhatom, hogy a vállam sem képes már másra a kattogáson és sercegésen kívül. Feloldónak az érzelmeim is a tiltások alól: először ismerem be magamnak, hogy mennyire rettegtem a kapuban állni, ha nekem csattant a labda, és bár a gól elé léptem, mindig elfordítottam a fejem, hogy tompítsam a jelenlétem tudatosságát. Azt érzem, végre át tudom lélegezni a mellkasom, mert nincs benne a mérkőzések utolsó perceinek nyomása, és az, ahogyan átveszem a labdát a kapum előtt, hogy támadást indítsak, miközben két támadó áll rajtam az ellenfél csapatából. Széthullik a kép, és minden darabja élettelenül hallgat egymástól távol: nincs már ott a lábdobogás hangja a rekortánon, a rúgások légies puffanása, és nincs már ott a csapattársak hangja és illata sem, akik magukhoz szorítanak a győzelem pillanatában. Alkotnak-e még ezek egy egészet, gördülékeny mozdulatokat, könnyedséget és felszabadultságot vagy olyan leszek, mint a kiscsoportosok kedvenc játéka, amit rongyosra tépdeltek a felfedező, kíváncsi kezek?
- Azonban - szakítja meg ismét az önmarcangolásom. - Ezek a tapasztalások is hozzájárulnak az életed egyediségéhez. Maradva a zenész vonalnál: ha nem leszel nagy énekes, akkor is megtanulhatod, hogy a zene gyógyít téged. Átsegít nehéz időszakokon és boldoggá tesz. Egy Desztináció úgy is integrálódhat, hogy valami más sül ki belőle, mint amit eredetileg terveztél. Az életed folyamatosan átalakulóban van, és a kép minden részletét soha nem fogod kitenni. Mindig lesznek foltok benne, de akadni fognak éles részei is. És szépen lassan arra is rá fogsz jönni, hogy az a néhány igazán valódi részed bőven le tudja kötni a figyelmed, sőt, még így is leterheltnek fogod érezni magad sokszor. Sok minden van, ami életben tarthat minket: akkor is, ha csak emlék vagy tanulság formájában.
Lehet, hogy egy ilyen emléket idéz fel a kezem, amikor megremeg, és talán dobbantanék is, ha nem tanítottak volna annyi éven át az érzelmeim elfojtására. Ha akarnám sem tudnám megvétózni, amit mond. Túl sokszor képzeltem magam álmatlan éjszakákon a pályára, és túl sokszor nyugtatott meg az, hogy bármi is történik velem, legalább egyszer megéltem, milyen minden fájdalom ellenére őszintén boldognak lenni.
Tizenhat évesen, amikor megkörnyékeztem azt a vonatot, olyan dolgot tapasztaltam meg, ami visszaadta az életszeretetem. Végre tartozni kezdtem valahová. Számított a jelenlétem és pótolhatatlan voltam. Megtanultam, hogy akkor tudsz előre lépni, ha elsőként érkezel és utoljára távozol, ha kemény munkáról van szó. Megtanultam figyelni másokra, érezni a szívdobbanásukat és a legtöbbet kihozni belőlük. Idővel megtanultam kihúzni magam, ha veszítettem, és gratulálni az ellenfelemnek, ha fejtörést okozott és fejlődésre késztetett ezáltal. Fortuna körül táncoltam, és soha nem vártam Tőle dolgokat, hanem megtanultam maximalista és élelmes lenni a közelében. De megtanultam hibázni is, és legfőképpen azt tanultam meg, hogy minden hibával együtt tudni kell tovább menni, mert attól a feladat nem lett elvégezve. Megtanultam, hogy játék közben figyeljek a másik félre, és elássam a sebeit, ha én okoztam őket. A labdarúgás szerelmessé tett és a megmentett. Megmutatta mit jelent élni, és az életem minden területén azt a reakciót kutatom magamban, ami ezt a tudatos tüzet ébreszti bennem.
Mit is mondott korábban; hogy lemondok az álmaimról? Hány vonatot is engedtem el…? Legszívesebben megkérdezném, hogy azok is beletartoznak-e, amikor még csak azt hittem, tudom ki vagyok, de valójában halvány fogalmam sem volt róla. Azonban azt a számot még annyira sem tudnám elviselni, mint azt, amit beismerek most magamnak. Milyen különös lehetőségek voltak ezek; szerelem, művészet, mindből legalább fél tucat. Mostanában, ha sikerül mélyebben aludnom, szobák ajtaját nyitom ki álmomban, ahol portrékat rajzolok és ebédet főzök férfiaknak, akik elfordítják a fejüket a buszon, ha meglátnak. Idegen lányok ismerős barátság karkötőkkel, akik úgy felejtettek el, mint levágni a csuklójukat körülölelő fonást. Nem az fájdalmas, ha emberek mindenestül kiraknak az életükből, hanem az, ha abból a mindenből kiveszel számukra, ami valaha téged jelképezett. Elismerések, szeretet, meghívók olyan emberek születésnapi bulijára, akik már soha nem többé nem írnak vissza. Igenek és nemek. Tapsvihar, ami után pánikrohamot kaptam és soha többé nem mentem felolvasásokra. Két sikeres csapat edzőjének ajánlata, amit elutasítottam.
Emlékszem a kárpitra, az üléshuzatra, a számokra a helyek felett és betűtípusukra – mindegyik szerelvényére. Azt azonban soha nem tudtam meg, hogy hova vittek volna engem és mit tudtam volna kihozni ezekből a lehetőségekből.
- És mondd, létezik olyan, hogy én voltam túlságosan bizalmatlan magammal? Hogy egy vonat soha többé nem jön el, ami hozzám tartozott volna?
Harmadjára gondolkodik el, de hiába próbál kímélni, már azelőtt tudom a válaszát, mielőtt kitalálná, hogyan mondhatná el nekem. Látom rajta, hogy vívódik legbelül. Az ölére int, én pedig nem tudom miért, de odafekszem. A fülemre tapasztja a kezét, mintha a víz alá akarna kényszeríteni: csakis a haladási irányba. Mélyről bugyog fel a válasz. Kíméletes tőrdöféssel kezdődik a második felvonás. A tarkóm tájékán erőteljes nyomást érzek, ami a gégémhez áramlik, és görcsöt okoz a hangszálamban. Beszűkül a látásom, olyan, mintha a szemgolyóm a koponyámba nyomódna, és az orrjárataim bizonytalan óceáni barlangokként omlanának be. Mindenemet elönti a meleg nedvesség. A szúrtsebből szivárgó láva gyorsan hűlik a víz alatt és kisebb égési sérüléseket okoz, mintha olyan magasságban tenné, ahol éppen mi is üldögélünk.
- De mindig teremtődnek új lehetőségek – próbál vigasztalni. – Senki nem tudja előre, kinek hogyan alakulnak a dolgai. Még én sem. Csak kapom az üzeneteket, és vonatokat készítek hozzájuk.
Valami olyasmivel folytatja, hogy abban viszont teljesen biztos, hogy a legmeghatározóbb tényező én vagyok ebben a történetben. Hosszan fejtegeti, hogy nem elég, ha meg van a kép. Egyszerűen muszáj elköteleznem magam és elfogadni, amit kínál a Sors. El kell engednem a meggyőződést, hogy semmi nem jár nekem, hogy csak akkor tekinthetek a sajátomnak egy lehetőséget, ha évekig köröz mellettem.
- Hova vitt volna engem, ami az előbb ment el? – kérdezem meg sem hallva, amit magyaráz.
Megáll a keze a fejem tetején és lassan lesiklik róla.
- Nem mondhatom meg – suttogja.
- Azért, mert már mindegy?
- Azért, mert nem ez a lényeg.
Olyan hirtelen ugrok fel, hogy hátra hőköl, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy amiatt, amit a szememben lát, vagy mert kibillentem az egyensúlyából.
- Hát nem éreztél még soha kétségbeesettséget? Tudod jól, hogy a bizonytalanság mindennél rosszabb!
- Minden elengedett járatod semmissé vált. Értsd meg, kérlek, hogy a képed azon részei nemcsak zavarosak, de visszatérően darabokra hullanak. Pontosan láttad a vonatot, egy milliószor láttad a tetves vonatot, és mindig felborítottad az asztalt, amin a darabok voltak! Tagadsz. Te tartod távol magad a lehetőségektől, amiket neked szán a Sors. Csak azt akarod hallani, amit már egyébként is tudsz – szűri a fogai között, de ekkor már előttem áll. – Min változtatna, ha hangosan kimondanám, hova juthattál volna el, ha nem vagy gyáva? Mert igen! – üvölti rám kíméletlenül. – Ez a lényeg, amit meg kell látnod. Rettegsz és tagadsz!
- Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni.
Nem tudok olyan mély levegőt venni, ami enyhíteni tudná a légszomjamat. Térre van szükségem. Magányra. Csendre! Magányra, magányra… A semmire.
- Szerinted megoldja a helyzetet, ha megint visszamész a múltba?! – A hangja egészen hisztérikussá válik, amikor meglátja, merre indulok és utánam rohan, hogy megragadva az ingemet a vízbe taszítson.
- Hát akkor menj, gyerünk – lökdös a 23-as Állomás felé. – Takarodj vissza és addig találd ki, kit fogsz hibáztatni, amíg van időd rá!
Egy karnyújtásnyira állunk egymástól, mégis kivehetetlen pacává kenődik el az arca a könnyeim záporában. Talán, ha eleget sírok, tényleg azzá a pokollá változtathatom ezt a helyet, mint, amit a képzeletem hazudott nekem róla. Mekkora tragédia ez, Istenem, hogy a világ éppen csak annyira borzalmas hely, hogy ne tudjunk belehalni! Olyan, mint a vágott seb, ami a csíp, állandóan odakap az ember, és csak a türelem és a nyugalom segíti a fájdalom enyhülését. És nagyjából ugyanannyira túlreagálható, mint bármi más, és senki nem figyel ránk, ha segítséget kérünk az ellátásához.
- Egy vágott seb miatt akarok meghalni – zokogom a tenyerembe, és elönti minden porcikámat a szégyen. Megkapom a magányt és a csendet: nincs olyan ember, aki képes lenne segíteni rajtam ebben a pillanatban. Nincs az a jó tanács, ami útba tudna igazítani, és igen, nincs az a tény, ami megkönnyebbülést tudna hozni. Még a halál sem lenne elegendő katarzis ahhoz, hogy megszabaduljak ettől a tehertől, ami hamuvá égetett belülről és fokozta a szomjamat, hogy legalább sár legyen bennem, ha már az ember régen tönkrement. Egyszerűen ennyi év után nem tudom hová tartok, hogy ki vagyok és ez a kétségbeesés olyannyira elhatalmasodik rajtam, hogy túratáskámhoz viharzok és a teljes tartalmát leborítom a peronról. Különböző tömegű tárgyak különböző hangú csobbanással követik egymást, míg ki nem emelem az aljába szorult dobozt, amely fakkokra bontva őrzi az életem eddig összerakott részleteit. Az üres, vastag textil erőltetett kilégzéssel pottyan a földre, én pedig mellé zuhanok a térdeimre – még annál is némábban. Felszakítom a doboz oldalát és egytől-egyig a vízbe szórom a megviselt darabkákat. Olivazöld koporsóként úszik a víz tetején a gyászmenetét követő papírdoboz, amit a halottai vezetnek fel. Nézem, ahogy távolodnak tőlem, és nem bánom, hogy nincs, aki részvétet nyilvánítson. Talán ennél igazabb nem is leszek soha, mint ahogyan most vagyok itt, üresen, lehetőségek nélkül.
Jobb is, ha minden kétség a homályba veszik. Most már annyira mindegy, hogyan alakult volna. A daraboknak már önállóan sem volt meg a használható formája. Bármilyen képet hazudhattak nekem, egyszerűen bármit képes voltam kitenni belőlük, annyira eltorzultak. Teljesen elveszítették a rendeltetésüket. Az a sok évnyi megfelelés és önámítás. Kioltották az egyedi lehetőségeimet. Nem érdekelnek már a vonatok, és az sem, milyen Desztinációkat képzeltem el, amikor rájuk néztem. Nem érdekel, ki ült volna mellettem, és a Mozdonyvezető arca is szétmállott a kemény papírral együtt. Nem akarok ragaszkodni ahhoz, amit eddig hittem, és nem akarok hinni többé abban, amit mások állítanak rólam. Hogy mi vagyok és mi nem vagyok – minden hazugság. Semmivé váltam. Lenullázódtam. A vasútvonalak szelleme lettem, a legrosszabb példa, akivé senki nem akar válni, és akiről rémtörténeteket mesélnek az egészséges és teljes emberek egymásnak. A drága borok felé lehelt elborzadás meleg párája vagyok. A lehetőségek nélküli ember, aki kétségbeesésében mindenéről lemondott, hogy nyugtot találjon magának.
Ha semmim nem maradt, legalább a salakot is kioltottam magamból. De mi van akkor, ha már csak a salak éltetett? Beomlott a múzeum. Nem látom a falait.
Most már felnézhetek vajon? Így, hogy megtörtént a legrosszabb, ami emberrel megtörténhet, hogy elveszít mindent és mindenkit, így már felnézhetek arra, mennyi maradt a valódi értékeimből? Mennyi maradt abból, ami én vagyok?
A lezuhanó szemhéjam nehéz tagadása alól szorgosan menekülnek ki a könnyek, ahogy felemelem a fejemet. Amikor megérzem, hogy finoman vibrál alattam a föld, kipattan a szemem és egy hatalmas kupolát látok magam felett, amelyen aranyszegély választ el minden képrészletet egymástól. A kedvenc pillanataim legszebb illusztráció ragyognak a plafonon: van, ami szívszorító, van, ami megnyugtató, gyönyörű és olyan is van, amit egyszerűen csak megálmodtam. Elképzeltem. Amit gondolatban már megépítettem. Lehetőségek ezrei sorakoznak felettem, minden, ami lehetek, ha elég bátor vagyok hozzá.
- A lehető legjobb döntést hoztad meg – szipogja a lány, és lehajol a lépcső legalsó fokához. – Amikor mindent elvesznek tőlünk és feltöltenek minket a szemetükkel, rákényszerítenek minket arra, hogy tönkre tegyük azt, amik vagyunk: az a legjobb dolog, amit tehetünk, ha tiszta lappal kezdünk.
Mellém lép, megfogja a karomat és a tenyerembe tesz valamit, majd az ujjaimat ráhajtogatva elrejti. Egy pillanatra mögém néz, és csak akkor veszem észre, hogy még mindig érzem talpam alatt a föld remegését.
- Nem tudom, hová fog vinni, de ez az egyik legszebb vonat, amit valaha terveztem.
Elakad a lélegzetem, és megfordulva egy hófehér szerelvényt látok közeledni felénk, aminek alkatrészei aranybevonatúak. Az orránál dőltbetűs szöveg látható, de ilyen messziről nem tudom kivenni, mi van pontosan odaírva. Csendben nézzük, ahogy szelíden siklik a víz felszínén, szinte könnyedebben lebegve, mint a kirakós darabkák. Meghökkenek a szövegen, amikor végre le tudom olvasni.
- Évekkel ezelőtt építettem. Időzítést kértek hozzá, de azt soha nem tudtam pontosan, milyen képtelenségnek kell történnie, ahhoz, hogy egy vonat indulni akarjon az Utasához. Amikor fogtad és megszabadultál minden lehetőségedtől, nagyon megijedtem… azt gondoltam, itt a vége. Aztán rájöttem, hogy ez az a képtelenség, ami aktiválni fogja.
Némán nézzük ahogy a vonat begördül mellénk, és ahogy az ajtajai kinyílnak egy puffanást követően. Üresen kong az egész, egy lélek sincsen rajta.
- Amint mondtam, bárkiből lehet Mozdonyvezető – töri meg a csendet a lány, és jelzésértékkel fenntartja a szemkontaktust. – Szóval itt az ideje indulnunk.
- De – hebegem rémülten és hol rá, hol a vonatra pillantok. – Hova megyünk?
Oldalra billenti a fejét, majd fellép a szerelvényre és mielőtt elindulna a vezetőkabin felé, beletúr a zsebébe, és egy kirakós darabot emel ki belőle.
- Ez megakadt bennem, miután a többi elúszott – majd a kezemre mutat. – Ami nálad van, az a lépcsőn akadt fenn.
A kezemben remegő apró képrészletet bámulom, és eszembe jut minden alkalom, amikor a doboz legaljába dobtam, mondván: „talán majd egyszer”. Felnézek a lányra, aki beletörődően megvonja a vállát:
- Nem nagyon tudom, mit kell ilyenkor mondani. Öt perc múlva indulunk? – neveti el magát.
- Induljunk most – mondom, és visszalépek a táskámért. Égeti a vaslépcsőfokok melegsége a talpamat, ahogy fellépek a vonatra. Megállok a lány mellett és nagyot sóhajtva nézem a viharverte peront, a betonvárójával és az oldalára tapadt kagylókkal. – Kicsit sokat késett ez a csatlakozás.
Hahotázva nevet a viccemen, és jó erősen hátba ver, ami másodszorra már egészen barátságos gesztusnak érződik. Azt mondja át kell valamit állítania, ahhoz, hogy el tudja vezetni, de néhány perc alatt meg lesz vele. A hátát nézve hirtelen eszembe jut, milyen bánatos volt a tekintete, amikor azt mondta, csak hallomásból tudja, mi történik más vasútvonalakon. Van, aki egy egész életen át vár egy valamire, amit csak ő képes megtenni, mégsem panaszkodik emiatt. Megremeg a mellkasom, ahogy egy mély belégzéssel visszaterelem a meghatódottságomat.
Ahogy a szerszámaival zsonglőrködve elindul az ülések között, elhalad egy felirat alatt, ami a vonat elejét is díszíti.
- Ha jól érzem elég penge vagy latinból. Nem tudod, mit jelent ez a szöveg? Vasutas vagyok, nem nyelvszakértő.
Az ujjaim közé fogom a kirakós darabot, mielőtt válaszolnék.
- „Vagy találok utat, vagy csinálok egyet.”
